Az elvtársnő, a lánya és az öreg muzsik

Andrej Koncsalovszkij: Dorogje tovarisi / Dear Comrades / Kedves elvtársak!

A 83 éves rendező egy 60 éve történt tragikus tüntetés apropóján mesél ember és rendszer terhes viszonyáról.

Az 1937-ben született orosz opera-, színház- és filmrendező, forgatókönyvíró és producer legfontosabb megvalósításait is kihívás felsorolni. Hasonlóképp helyigényes illusztris, művészettel – beleértve a filmet – foglalkozó családtagjainak említése két generációig vissza-, valamint előremenőleg. Harminchét (társ-)forgatókönyvírói kreditje közül az 1962-es Iván gyermekkora és az 1966-os Andrej Rubjlov a Tarkovszkij rendezői életművét gazdagítja, maga Koncsalovszkij harminc filmet rendezett eleddig hazájában, európai koprodukcióban és Hollywoodban is. Közülük tetszőlegesen említhető az 1970-es Ványa bácsi adaptáció, az 1979-es Cannes-i Zsűri Nagydíjas Szibériáda, az A-tól eltérő kategóriájú tévécsatornák kínálatában örökzöld Tango & Cash 1989-ből, Sylvester Stallone-nal, és a huszonegyedik század fesztivál-sikerei közül A postás fehér éjszakái (címfordítás angolból), amely a Velencei Ezüst Oroszlánt hozta el 2014-ben.

Kép a Kedves elvtársak! című orosz filmből

Veretes orosz színházi hagyományok, allegorikus kelet-európai filmépítkezés, könnyed akciónyelvezet, avagy a dokumentarista filmkészítés újragondolása: mindezeket, és persze sok mást is, Andrej Koncsalovszkij nyugodt lélekkel kiikszelhet a bakancslistájáról. A tavalyi Kedves elvtársak! pedig, véleményem szerint, pontosan olyan, amilyet joggal várhatunk el a kortárs orosz film ezen doyenjétől: nagyívű, elegánsan szerkesztett, formai és narratív könnyedségre (átláthatóságra?) törekvő, de a történelmi mélységet is megcélzó alkotás, amely minden elemét a megértés szolgálatába állítja. Fontos, azt hiszem, hogy nem megértetést írtam, hisz a Kedves elvtársak! nem áldoz fel mindent a nézővel való megértetés oltárán, de  mindvégig fenntartja a megértéssel szembeni igényét. Amire pedig ez szándék irányul, az természetesen nem más, mint a kommunista típusú társadalomberendezkedés paradoxonainak a beazonosítása, és megértése. A spoilezerés terhe mellett írom le, hogy a film fő állítása szerint ezen paradoxonokat végső soron megérteni nem, csak érezni lehet, az persze túl messzire vivő kérdés, hogy általános társadalom- és történelemelméleti következtetésről, avagy Koncsalovszkij midcult-esztétikájának érvényesüléséről beszélünk-e.

Kép a Kedves elvtársak! című orosz filmből

A kelet-európai huszadik század első felének anyagi kultúráját sűríti a film főhőseinek lakása: a nagyapa kozák rendjeles egyenruhát és fatáblára festett vallási ikont őrizget bőröndjében, és a hozzá kapcsolódó hőstörténetek az 1920-as évek poszt-cári, kora-kommunista Oroszországát hivatottak megmutatni. Proto-hippi mentalitású lánya, Ljuda – Julia Vysotskaya hatásos alakítása – a második világháború frontján edződött kommunista apparatcsik, aki 1962 júniusának elején kisvárosi néptanácsbeli kollégáival együtt kutyaszorítóba kerül. A polgári hangulatot idéző tálalószekrény előtt a sztálini lángelmét visszasíró Ljuda kipakolja a kiváltságosoknak járó csokirudat, sietve kivasalja ingblúzát, majd elrohan a fodrászhoz, ahol békebeli kuplék dallamára filmsztár-frizurát igazítanak neki.

Kép a Kedves elvtársak! című orosz filmből

A készülődés fontos, hisz néhány órán belül a teljes helyi és regionális adminisztráció, a katonaság, a KGB és a moszkvai pártvezetés is városkájukba özönlik, az alkalom teljességgel sietség-szülte. A település munkásai tömegtüntetésbe átcsapó sztrájkba kezdtek ugyanis, és katonai erőszak, valamint éles golyók bevetése nélkül megállíthatatlannak tűnnek. Kiváltó okuk mondhatni pitiáner, az élelmiszer-fejadagok csökkentése és a fogyasztói árak növelése, ám sok az idealista is köztük: mint például Ljuda szerelemgyerek lánya, Svetka, aki a demokrácia nevében és alkotmányos jogai védelmében tüntet.

Kép a Kedves elvtársak! című orosz filmből

A helyszínek, díszletek és testek valóság-effektusát erősíti a találó színészi játék, viszont oldja a fekete-fehér színválasztás, a tágasságra törekvő kameramunka (Andrej Najdenov munkája) pedig a lebegés érzetét erősíti. Az egyértelműsítés minőségének ellenében hat a többszörösen szembenálló táborok (hardcore vs. softcore kommunisták, kékszemű fiúk vs. intelligens KGB-isták, népből jövő katonák vs. meghasonlott csinovnyikok, orosz muzsik nagyapa vs. kommunizmusba beépült lány) viszonylag alapos kidolgozása, szempontjaik méltó képviselete a film idejében és terében, akár dialógusaiban is.

Kép a Kedves elvtársak! című orosz filmből

A tragédia legbelső magját természetesen az elnyomó apparátust képviselő anya, Ljuda, és az általa metaforikusan megyilkolt lánya, Svetka, oppozíciója képviseli. A Kedves elvtársak! legemlékezetesebb megoldása számomra az, ahogyan ezt a szembenállást nem köztük játszatja le és robbantja ki Koncsalovszkij és forgatókönyvíró-társa, Elena Kiszeleva, hanem átutalja egy képileg, hangulatilag és dramaturgiailag melodrámai közegbe. Ljuda, és a lánya keresésében segítségére siető KGB-tiszt a kommunista terrort szimbolizáló fekete autóban utaznak vidékre, majd állnak meg egy hömpölygő folyó dimbes-dombos partján. Casablancásan nincs esélye a szerelmüknek, a legnagyobb emberi és ideológiai veszteséget gyászolják épp: hogyan követelhet ártatlan emberi életet egy mindkettejük által megtestesített gondolatrendszer? A homokos, vizes parton okos fejükkel józsefattilásan bólintanak, s hazafele útjukon fiatalkoruk kommunista sláger-dalát éneklik el: ez Koncsalovszkij megértési, s főképp megérzési változata a fentebb említett paradoxonra.

tiff 2021 című dossziénkból:



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.