Az (Ezer)egyéjszaka elefántcsontparti meséi

Philippe Lacôte: La nuit des rois / Night of the Kings

Hol volt, hol nem volt, Afrikában, egy lenyűgöző film a történetmesélés erejéről, arról, hogy a mese, a mítosz, a mindenkori történet nem játék, hanem élet-halál kérdése.

A világ akármennyire kitágult körülöttünk, a jelenségeket előzetes tudásanyagunk, ismereteink, kulturális toposzaink alapján értelmezzük, ha ismeretlennel találkozunk, megpróbáljuk azt általunk ismert kontextusban elhelyezni. Olyan fogalmakban gondolkodunk és beszélünk róla, amelyek a saját kulturális szótárunk részei (ezért olyan kutya nehéz megtalálni a megfelelő kódrendszert a különben rendkívül népszerű távol-keleti filmművészethez); pedig vannak olyan univerzálék, egyetemes archetípusok, amelyek kulcsként szolgálhatnak az emberi szellem legkülönfélébb megnyilvánulásaihoz. Lehet-e itt, Európa közepén a Dekameron felől értelmezni egy elefántcsontparti művészeti alkotást, esetünkben egy filmet? A kérdés azért merülhet fel, mert az európai (szűkebben) irodalmi, (tágabban) kulturális tradícióban a történetmesélés mágikus vonzerejének toposza, amely a francia nyelvű elefántcsontparti rendező, Philippe Lacôte filmjében oly pazar kifejezési formát nyer, mélyen beágyazódott. Mégis, gondoljunk bár Boccaccióra, Chaucer Canterbury meséire, Navarrai Margit Heptameronjára, vagy visszamehetünk a homéroszi eposzok mítoszi történetmondásához, a népmesék világához, a Királyok éjszakája annyi tényezőt – kulturális referenciát, műfaji-formai, vizuális elemet – hoz mozgásba, hogy egészen új minőség születik belőle: valami, ami borzongatóan ismerős, és ugyancsak borzongatóan ismeretlen.

Az alaphelyzet egy klasszikusnak nevezhető szubzsánerre utal: az Abidjan közelében, a vadon kellős közepén fekvő La MACA börtönbe (csak az érdekesség kedvéért: a Maison d’arrêt et de correction d’Abidjan rövidítése, ugyanis létező fegyintézetről van szó) új rab, „friss hús” érkezik. A suhancról nem tudunk sokat, csak annyit, hogy tagja volt egy frissen meggyilkolt, legendás bűnöző bandájának, valószínűleg zsebtolvaj. A MACA különleges hely, amely lényegében a rabok önigazgatására épül; vannak ugyan fegyveres őrei, de a hatalmat az intézet falain belül de facto nem ők gyakorolják, csak fenntartják a rendet, ha szükséges (ahogy a katonák parancsnoka keserűen megjegyzi, ez az egyetlen börtön a világon, amelyet egy elítélt vezet). Szigorúan hierarchikus rendről van szó, amelynek csúcsán a „Dangoro”, a rabok főnöke áll, aki leosztja a szerepeket, megszervezi az életet, tekintélye kikezdhetetlen, mindaddig, amíg megöregszik, megbetegszik és árnyékává válik korábbi önmagának – mert akkor önkezével kell véget vetnie életének, hogy helyébe léphessen az életerős, új vezér. Brutális falkavilág ez, farkastörvényekkel egy kegyetlen logikával működő minitársadalomban, amelyben mindenkinek megvan a jól meghatározott helye, alvezérekkel, trónkövetelőkkel, intrikusokkal, páriákkal, hímringyókkal, sőt szent bolonddal, akit a francia film kultikus figurája, Denis Lavant alakít (mellesleg az egyetlen fehér szereplő a filmben), igazi shakespeare-i karakterként. Fekete Szakáll (Steve Tientcheu), a vezér beteg már, szinte mozdulni sem bír oxigénpalack nélkül, de élni akar. Ha pedig élni semmiképp sem lehet tovább, emlékezetesen búcsúzni: amikor feljön a Vörös Hold, megrendezi utoljára a mesélés éjszakáját, mesélőnek („Roman”-nak) pedig kinevezi az új fiút (Bakary Koné).

Neki pedig mesélnie kell, ha élni akar, reggelig, mert a mesélés rituálé, a rítus áldozatot követel, és ha a történet véget ér, mielőtt a Vörös Hold be nem fejezte égi pályáját, a mesélő meghal. A történetmondás itt nem kellemes időtöltés, unaloműzés, a szellem delektálódása, mint a nagy nyugati, keretes szerkezetű elbeszélésekben, hanem inkább az arab-perzsa Ezeregyéjszaka alaphelyzetét idézi, ahol a narráció iránti érdeklődés fenntartása élet és halál kérdése. A Királyok éjszakája börtönfilm ugyan, ráadásul olyan intenzív atmoszférájú, amilyent rég láttunk, a műfaji klisékkel ellentétben mégsem szociologizáló jellegű – bár amikor a megszeppent fiatalember belevág a történetébe, még az abidjani gettók társadalmában vagyunk, és kapunk némi ízelítőt a polgárháborús villongások, a bandaharcok, a szegénység világából. A történet azonban egyre inkább elemelkedik a földtől – Elefántcsontpart sáros, véráztatta rögvalóságától –, mint a harci sólyom a Zama Kingről szóló mesében, melyben királyok, királynők, varázslók, harcosok, vak bölcsek vonulnak fel egy történelmen kívüli kor fantáziavilágában: nem is mágikus realizmus ez, inkább mágikus naturalizmus, amely megteremti önnön komplex mitológiáját. A mítosz születését pedig a hallgatóság áhítata és időnként aktív részvétele kíséri: a hullámzó testek koreográfiája ugyanolyan ritualisztikus hangulatú, mint a mesélés veretes, szentenciaszerű retorikája („Ha Isten azt akarja, hogy gyilkos legyél, gyilkos leszel”).

Minden szó súlyosan koppan, minden mozdulatnak következménye van, minden áldozat értelmet nyer. Fekete Szakáll aláereszkedik a halálba, de lelke őzként szabadul ki az újratermelődő erőszak és nyomor körforgásából. Roman megmenekül, kijut a fényre, a felkelő Nap első sugarai elűzik az éjszaka rémeit, de a kimondott szó visszavonhatatlan, függetlenül attól, hogy a felszínen változik-e a világ vagy sem (hiszen a vérontás végül elkerülhetetlen). Philippe Lacôte Oscar-díjra jelölt, lenyűgöző látványvilágú – de az esztétizáló érzelgősségtől távol álló – filmje valami ősi, egyetemes tudást tesz átélhetővé: azt, hogy a képzelőerő élni segít. Mint abban a bizonyos mesegyűjteményben:

Sehrezád pedig mesélni kezdett.


Még vetítik: július 31., szombat, 20.30 óra, zárógála, Főtér; augusztus 1., vasárnap, 18 óra, Florin Piersic (Köztársaság) mozi




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.