Az otthontalanság otthona

Remi Weekes: His House / Kinek a háza?

Remi Weekes kitűnő bemutatkozásában a közös trauma átka emészti fel a főszereplők kapcsolatát, az igazi horror pedig ez.

A brit külvárosok tipikus ótvara. Szemét, rohadás, elhanyagoltság, lepusztulás. Rosszarcú helyiek sanda tekintete. A klotyón lehúzott szociális intézményrendszer tehetetlenségét a babakékre pingált önkormányzati házsor valaha minden bizonnyal tudta leplezni. A pudvásan hulló sápadt vakolat, az udvarban lassan szétmálló dzsuvás kanapé, a keretéből kieső ajtó viszont már annak jelképe, amit nem lehetett kedves, ártalmatlan színekkel elfedni. A Szudánból menekült házaspárt nem zavarja, hogy új otthonukban nincs áram, csak sötétség és bűz és csend. Az sem okoz gondot, hogy beilleszkedésük esetlen, szép, fájó pillanatait a menekülésük során elvesztett lányuk, vízbefúlt sorstársaik és a hazájukban lemészárolt ismerőseik szellemei nézik a széthulló falak mögül. Legalábbis eleinte. Több szörnyűséget, halált, szenvedést és veszteséget éltek meg annál, hogy ilyesmi megijessze őket. Ez az új otthonuk és kész, nem hagyják veszni az ocsmány kéró szimbolizálta új lehetőséget. Legalábbis eleinte. Remi Weekes remek bemutatkozásában az elátkozott ház unalomig ismert formuláit-fordulatait szubverzív módon értelmezi át, a falakban futkározó, kaparászó, suttogó, sötétben támadó démonok sajátos olvasatában többé válnak a hasonló horrorok megszokott metaforáinál.

A szellemek Bol (Sope Dirisu) és Rial (Wunmi Mosaku) saját szellemei. Hozott szellemek. Bárhol, bármilyen házban ott lennének velük. Emlékeik, közös gyászuk, otthontalanságuk, valamint adaptálódásuk lehetetlenségének kivetülései. Weekes pedig – a túlvilági tapasztalatokat párhuzamba állítva a rögvalóság szociális pöcéjével – kifejezetten egyéni módon tud komoly állításokat megfogalmazni. Debütálásának legnagyobb erénye épp az, hogy nem csupán a menekültlét horrorjára egyszerűsíti a házaspár végtelenül frusztráló, szomorú, kegyetlen és meglepő módon megindító történetét. Egy gyengébb rendező a brit menekült-elhelyezési rendszer bürokráciájában elveszejtett házaspár keserves asszimilációjának hétköznapi, faj- és menekültgyűlölettől átjárt szarságaiból faragna megúszós, triviálisan metaforizált szociohorrort. Weekes viszont a Matt Smith által megformált szocmunkás karakterén keresztül finoman árnyalja Bol és Rial helyzetét. Nem bánik rosszul a szudáni párral, de a jó sem ilyen: kelletlen, némileg lekezelő, viszont bízik abban, hogy „a jobbak közé fognak tartozni”. Mikor hosszasan sorolja, hogy mi minden tiltott számukra addig, amíg nem kapnak menekültstátuszt (például a munkavállalás), nyilvánvalóvá válik, hogy a rendszer a hibát keresi-várja, az ürügyet arra, hogy visszaküldhessék őket hazájukba, a biztos halálba. Az emberségesség béna póza mögött megbújó ilyen és ehhez hasonló mikroagressziók épp a beilleszkedés folyamatát fékezik. Nincs továbbá szó arról sem, hogy a pár új életközege színtisztán ellenséges lenne, a migránsutálat csupán kisebb, kevésbé hangsúlyos gesztusokban mutatkozik meg.

Rial elindul a körzeti orvoshoz, az ismeretlen, új élettér egyforma utcáinak-házainak rengetege pedig kubricki útvesztővé válik. Rial három tizenéves surmónál köt ki, akik – miután kigúnyolják és visszaküldik Afrikába – útba igazítják. A hülyegyerekek egyébiránt feketék. Az orvos megdicséri a Rial testébe vágott törzsi jeleket: milyen szépek. Rial elmeséli, hogy azok azt jelképezik, hogy nem tartozik sehova. Sem Szudánban, sem sehol máshol (az orvos udvariaskodó némasága jelentőségteljes). Az ezzel párhuzamosan futó szekvenciában viszont Bol a ruhaüzletben kiállított reklámplakáton vigyorgó tejfehér családban új jövőjüket látja, az őt követő – végig beszédesen elmosott fókuszban tartott – biztonsági őr jelenléte ugyanakkor egyértelműsíti, hogy víziója borzasztóan naiv. A nő és a férfi megannyi hangulati, érzelmi, morális és pszichológiai minőséget kitűnően összemosó jelenetsorai a lakásban érnek össze. A lakásban, ahol várnak rájuk lidérceik.

A szociális kontextus a traumák egyéni feldolgozását erősíti: ahogy a külvilágot és kényes új szituációjukat, úgy a túlvilágit is eltérő módon tapasztalják meg. Bol egyre rögeszmésebben ragaszkodik a boldog otthon felépítésének álomképhez, beteg mantraként mondogatja, hogy itt újrakezdhetnek mindent, elfeledve a felejthetetlent. Tekintetében a ház az övé, nem a vérszomjas kísérteteké, azok viszont rohadtul nem adják azt könnyen. Weekes ijesztgetései pedig ütnek. A jump scare-eket többször ésszel, gonoszul megkettőzve, vagy épp üdítően szabálytalanul alkalmazza. A világítás aligha lehetne pazarabb, a fény és annak hiánya stílusképző erőre emelkedik: a sötétség és a világos éles kontrasztja és hirtelen váltogatása a cselekmény központi, hatásos eleme. A hangkulissza szintén mesteri, mindennapi neszezéstől rég lehetett ennyire beszarni. A praktikus trükkök és digitális effektek finom egyvelegétől életre keltett kósza lelkek látványától szintén ki lehet készülni. A Bolra támadó jelenések, az általuk előidézett meredek hallucinációk ugyanakkor jóval zsigeribbek és sokkolóbbak, mint Rial másvilági interakciói. Rial tudja, hogy a ház nem az övék, és nem is lesz az, soha. A házat elvették, ellopták, kisajátították maguknak (itt kell megjegyezni, hogy a film magyar címe jobb, mint az eredeti). Rial tisztában van szörnyek eredetével, beszélget velük, és nem tagadja el őket senki előtt (utóbbi kifejezetten műfajidegen jelenetekhez vezet). Tudja, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy megszabaduljanak tőlük. Ebben viszont megakadályozza az új élet délibábjától apránként – Jack Torrance-t idézően – megkattanó férje. A közös trauma átka emészti fel kapcsolatukat, az igazi horror pedig ez.

Weekes filmje a két főszereplő limbo-állapotának rémtörténete. Két élhetetlen otthon között húzódó purgatóriumban szenvednek: az egyik a vérüket veszi, a másik pedig többet követel tőlük, mint amennyit adni tud. A tribalizmus és kolonializmus jelenségei között kóvályognak fogalmatlanul.  A gyász pszichotikus végletei között őrülnek bele annak kezelhetetlenségébe: Rial belebetegszik a ragaszkodásba, Bol pedig túl könnyen engedi el lányukat. Mindemellett a túlélők bűntudatának jelensége mentén Weekes főszereplőit élet és halál közé helyezi: egyszerre hajtja őket a keserves túlélő-ösztön és a tudat, hogy lányukkal és szeretteikkel kellett volna halniuk. Az, hogy nem érdemlik meg ezt az egészet.

Nem kérdés, hogy Bol és Rial irdatlanul összetett karakterek (a műfajban rég volt példa hasonlóra), és az sem, hogy Disiru és Mosaku inspirált, átgondolt, komoly munkát igénylő alakítása nélkül a film nem működhetne. Rajtuk múlik, hogy viszonylag gyorsan túl lehet lépni azon, hogy Weekes – tipikus elsőfilmesként – túl sok mindenről akar beszélni, ami néha komoly arány- és egyensúlytévesztéseket eredményez. Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a Kinek a háza? minden struktúra-, hangsúly- és tempóbeli egyenetlensége ellenére is bőven emlékezetes, elmélyült és okos, valamint igazán ijesztő alkotás, amelynek vaskos – Guillermo Del Toro legjobbjait idéző – utolsó perceiben már el is lehet kezdeni  várni Remi Weekes következő dobását.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.