Az utolsó csodagyerek

Erich Wolfgang Korngold portréja

Max Steiner mellett a szintén közép-európai származású Erich Wolfgang Korngold számít a klasszikus stúdiókorszak másik legmeghatározóbb filmzeneszerzőjének. Ám amíg Steiner feltartóztathatatlan tempóban több mint 200 filmhez adta nevét, a válogatósabb Korngold csupán 18 mozifilmen dolgozott. Úgy tűnik, neki ennyi is elegendő volt a halhatatlansághoz…

Erich Wolfgang Korngold 1897. május 29-én született az akkori Osztrák-Magyar Monarchia területén található Brünn (ma Brno) városában. Édesapja, Dr. Julius Korngold a kor legnevesebb zenekritikusaként már munkája révén is predesztinálta fiát a zenészi karrierre. Habár a 19. század végén az egész Monarchiában nyüzsögtek a zenei csodagyerekek, a fiatal Erichet többek között Mahler, Puccini és Richard Strauss is ritka géniusznak nevezte. 1910-ben már Ferenc József előtt mutatták be A hóember című balettjét, 1916-ra pedig két összepárosított egyfelvonásosával (Polükratész gyűrűje, Violanta) turnézott Európa operaházaiban. Nagynevű támogatói miatt a zenei közélet ekkor még minden lépését árgus szemekkel figyelte, a kisszámú negatív kritika főleg apja elleni burkolt támadásként tudható be.

1916-ban Korngold behívót kapott a Monarchia hadseregébe, de privilegizált helyzetének köszönhetően a szolgálat nagy részét egy zongora mellett töltötte, indulókat komponálva. A leszerelés után dolgozott a bécsi Burgtheaternek, első műve a Szentivánéji álom új bemutatójához készült aláfestés volt. Huszonhárom éves korában a német városok már versenybe szálltak a legújabb Korngold-darab premierjének jogaiért; A halott város (1920) című háromfelvonásos operát végül egyszerre mutatták be Hamburgban és Kölnben. Korngold saját szerzeményei mellett szenvedélyesen érdeklődött a Strauss-dinasztia munkássága iránt, újra színpadra vitte a legnagyobb színpadi sikereiket, ráadásul a család történetéből egy operettet is készített – a Bécsi keringők címen futó népszerű műsorból nem más, mint Alfred Hitchcock készített filmadaptációt 1935-ben.

A Strauss-művek újraélesztésében Korngold legnagyobb segítsége Max Reinhardt rendező volt – tulajdonképpen ő indította el barátja filmes karrierjét is a harmincas évek elején. A neves impresszárió eredetileg a Warner Bros. meghívására utazott Hollywoodba, hogy ott elkészítse a Szentivánéji álom (1934) nagyszabású filmváltozatát. Reinhardt szabad kezet kapott a színészek kiválasztásában és a történet adaptálásába, ám a Warner hamarosan egy amerikai társrendezőt ültetett mellé hogy a stúdió érdekei jobban érvényesüljenek. A német rendező az aláfestés tekintetében ragaszkodott Korngoldhoz és a stúdió rövid ellenkezés után esélyt adott az Európában már bizonyított komponistának. Bár egyszer már ő is feldolgozta Shakespeare történetét a Burgtheaterben, a Strauss-operetthez hasonlóan Korngold feladata jórészt korábbi művek adaptációjára korlátozódott: a Reinhardt-film kíséretét főleg a Mendelssohn-féle Szentivánéji álom (1842) témái adták.

A németes ízű Shakespeare-feldolgozás anyagilag bukás volt a stúdiónak, de a film aláfestésével legalább Korngold tökéletes ajánlólevelet készített. Az osztrák mester a musicalek professzionális felkészültségét ötvözte az instrumentális filmzenék éppen csak formálódó technikáival, ezért a tökéletes összhang kedvéért három fázisban rögzítette a zenét. Az első körben csak előfelvételeket készített, így bizonyos jelenetekben a színészek mozgását Mendelssohn témáihoz lehetett igazítani. A zenekar néha a forgatás során is jelen volt, játékukkal szorosabb kapcsolatot teremtettek a képi világ és az aláfestés között. Végül a harmadik körben Korngold a színészek hanglejtésének ismeretében átírt néhány részletet, így a Mendelssohn-témák átalakultak a Shakespeare-szöveg támasztékává. A Szentivánéji álom után Korngold visszatért Bécsbe, de négy hónap múlva ismét Hollywoodban találta magát.

Reinhardt filmje után több stúdió is ajánlatot tett a zeneszerzőnek, aki legelőször a Paramount felkérését fogadta el. Az Add nekünk az éjszakát (1936) című operett Oscar Hammerstein II szövegére készült, ám az aranytorkú halász és az énekesnő banális románcát még Korngold dalai sem tudták megmenteni. A történet fináléjában Gladys Swarthout és Jan Kiepura előadásában mutatják be az első hollywoodi produkcióhoz írt operát – a Rómeó és Júlia a kezdetleges hangkeverés ellenére talán a film legemlékezetesebb része. Ugyanebben az évben mutatták be a Blood kapitány (1936) című filmet, amely Korngoldot végérvényesen a Warner Bros. stúdióhoz kötötte. Az Errol Flynn főszereplésével készült kalandfilm zenéje három hét alatt készült el, a szűkös határidő miatt a szerző Liszt Mazeppa (1851) című szimfonikus költeményét használta fel egy párbajhoz és a végső tengeri csatához is.

A Blood kapitány sikere nyomán a Warner még több megbízásokat adott, ezért a zeneszerző még ugyanabban az évben nekiállt a Hervey Allen regényéből készült Anthony Adverse (1936) című történelmi drámának. Korngold szöveg nélküli operaként fogta fel a produkciót, így gyakorlatilag a teljes történet alatt szól valamilyen zene, egyúttal lehetőség adódik a megszakítás nélkül játszott hosszabb tételek használatára. Az aláfestés Oscar-díjat nyert, ám a kor szabályai szerint a szobrot hivatalosan nem Korngold kapta, hanem a Warner zenei részlegét vezető Leo Forbstein. Ezt a filmet két másik Errol Flynn-alkotás követte, ám mind a Mark Twain meséjén alapuló Koldus és királyfi (1937), mind az Újabb hajnal (1937) című katonarománc csupán mérsékelt sikereket ért el. A zeneszerző 1937 végén tért vissza Bécsbe, ám hamar rá kellett jönnie, hogy már semmi keresnivalója egykori hazájában…

Korngold eredetileg a Die Kathrin (1937) bemutatója kapcsán érkezett Ausztriába, ám a megváltozott politikai légkör miatt az új opera rideg fogadtatásban részesült. Míg a negatív visszhangok korábban inkább Dr. Julius Korngoldnak szóltak, a pártkritika most a származási kérdés helyett azt a tényt emelte ki, hogy a művész Hollywoodban filmzenéket írt és új operája épp ezért értékelhetetlen – filmzene a hozzátartozó film nélkül. Korngold látszólag nem vett tudomást az őt érő támadások politikai hangvételéről, 1938 elején mégis inkább Amerikába költözött, miután a Warner újabb filmet kínált neki. Az Errol Flynn főszereplésével készült Robin Hood kalandjai (1938) nemcsak Korngold egyik legfontosabb műve lett, hanem talán az életét is megmentette: egy hónappal a költözés után bekövetkezett az Anschluss, a német megszállás után a komponista nem tudott volna így eltávozni.

A költözés idejére időzített filmzene megírása jelentős mértékben lekötötte Korngold energiáit, korábbi magabiztossága szinte elpárolgott az új megbízás során. A munkát csak úgy vállalta el, ha csupán egyszerre egy hetes szerződéseket kötnek vele, és bármikor kiszállhat a filmből, amennyiben nem haladna megfelelően a munkával. A Robin Hood kalandjai aláfestése ennek ellenére alig két hónap alatt elkészült, a több mint egyórányi zene tizenöt elsődleges és hat másodlagos motívumot tartalmaz. Édesapja tanácsára Korngold saját Sursum Corda (1919) nyitányából adaptálta Robin Hood témáját, míg a tolvajokat kísérő keringő egy 1928-as operettjéig vezethető vissza. Az aláfestés kiemelkedő részét képezik a forrászenék, például a báljelenet gyakran idézett középkori örömtánca és az útonállók indulója. A Robin Hood kalandjai meghozta a komponista második Oscar-díját, pontosabban az elsőt, melyet kézhez is kapott.

A Robin Hood sikere és a Die Kathrin bukása miatt Korngold végleg elkötelezte magát a filmzene intézménye mellett és egy igencsak előnyös szerződést kötött a Warner Bros. zenei részlegével. A művész szabadon válogathatott a stúdió filmjei között és bármilyen ajánlatot visszautasíthatott, ha az nem volt kedvére való. További feltételként szabta meg, hogy senki más nem nyúlhat a zenéjéhez, ez alól csupán állandó hangszerelője, Hugo Friedhofer volt a kivétel. A különállás más apróságokban is megmutatkozott: a stúdió majd minden filmjét Max Steiner Tovarich-fanfárja nyitotta, az új wunderkind még ebben is felmentést kapott. Bár a Warner legnagyobb zenei szenzációjának számított és jól kijött a technikai személyzettel, Korngold saját munkáin kívül nem folyt bele a zenei részleg mindennapi munkájába.

Az első pár évben a zeneszerző elsősorban a stúdió történelmi filmjei közül válogatott. A Juárez (1939) Habsburg Miksa mexikói császár és Carlotta császárné románcát dolgozta fel a forradalom árnyékában, Korngold a pár közös számának tartott La Paloma című dal variációból építette fel a szerelmi témát. Az Elizabeth és Essex magánélete (1939) kíséretében a szerző egy háromszáz éves románcot énekel meg a tizenkilencedik századi romantika eszközeivel, szándékosan távol tartva magát az Erzsébet-kori zene kliséitől. A történelmi filmek trilógiáját a Hét tenger ördöge (1940) zárja, a szintén Errol Flynn főszereplésével készült történetben Korngold a végletekig fokozza az epikus megoldásokat. A film fináléjában egy kórus kántálja a Dover partjai felé című tengerészdalt, melyet valószínűleg sehol máshol nem énekelt ennyi ember egyszerre. Nagyszabású és talán túlzó, de ebben az óriási méreteket öltő tengeri tablóban jól működő koncepció.

Amerika hadba lépésével a nagyméretű kalandfilmek száma drasztikusan csökkent, Korngold művészileg legérettebb filmzenéire ez a változás kifejezetten pozitív hatással volt. A Jack London regénye alapján készült Tengeri farkas (1941) első ránézésre csak egy újabb tengeri kalandfilm, ám a ködös éjszakában hajózó szkúner története mellőzi a látványos akciókat. A zene inkább egy részletes jellemrajz az Edward G. Robinson által alakított kapitányról, aki minden durvasága ellenére megbabonázza a hajóján rejtőzködő szökevényeket. A Királyok sora (1942) című családi dráma már a kisvárosi Amerikával foglalkozik, Korngold főtémája a Csillagok háborúja közvetlen előzményének tekinthető. A Hét tenger ördöge fináléjához hasonlóan itt is egy kórus emeli a drámaiságot: a történet végén W. E. Henley Invictus verséből énekelnek két sort egy amputált lábú karakter feltámasztásakor.

Korngold a Királyok sora kapcsán szívesen mesélt kedvenc rajongói leveléről, amelyben egy zenebarát bevallotta, hogy már hatvanszor nézte meg a filmet – legtöbbször a szemeit becsukva! Akár igaz a történet, akár nem, a levél tökéletesen leírja Korngold filmzenéjének legfőbb jellemzőjét. Mindegyik aláfestése számtalan témát használt és a játékidő nagyjából 80-90 százalékát lefedő kíséretek konzekvensen használták és variálták a motívumokat. Ha valaki ismeri egy Korngold-zene tematikai hálóját, akkor bizony képek nélkül, pusztán a zenét követve is megidézheti a történteket. Korngold muzsikájának másik titka, hogy a dialógusjelenetek során a szerző direkt úgy állította össze a zenét, hogy az egy kicsit mélyebben szóljon, így az aláfestés nem ütközik a színészek hangjával és összességében esztétikusabb lesz.

Az 1940-es évek elején Korngold nemcsak zeneszerzőként ért fel a csúcsra, hanem egész Hollywoodban hírnevet szerzett magának. A fanyar humoráról és excentrikus szokásairól híres művészt számos humoros anekdotában örökítették meg. Korngold és Max Steiner például gyakran viccelődött azzal, hogy művészi fejlődésük titka egymás ötleteinek ellopásából állt. Egy másik történet szerint Korngold postáját gyakran elcserélték Sigmund Krumgold levelezésével – a zeneszerző arról panaszkodott, hogy hasonló nevű kollégája küldeményei nem olyan érdekesek, mint a sajátjai! A történetek nagy része mégis inkább az apolitikus szerző humánus oldalát mutatják be. Amikor Korngold kiegészítő zenét írt a Zöld mezők (1936) című Biblia-adaptáció számára, ő volt a stáb egyetlen tagja, aki közeledett a film afroamerikai szereplőihez, alkalomadtán együtt is ebédelt velük!

Sajnos a túláradó jókedv sem tarthatott sokáig, Korngold karrierjének utolsó szakasza túlnyomórészt gyengébb produkciókkal van tele. Ezek a filmek minden hibájuk ellenére közel álltak a mester szívéhez, hiszen a hétből öt történet zenészekről vagy zeneszerzőkről szólt. A szentimentális Az örök nimfa (1942) főhőse egy belga zeneszerző, aki igaz szerelme helyett egy gazdag nőt választ. A kitalált művész munkásságának megírása mellett Korngold az ezekre építkező aláfestést sem hagyta kárba veszni; a film témáiból írta a Holnap című szimfonikus költeményét. A Két világ között (1946) hasonló lehetőséget biztosított: a túlvilág felé utazó lelkekről szóló történet egyik főszereplője egy bécsi koncertzongorista, aki a film egyik csúcspontján egy Korngold-rapszódiát ad elő. Ezek a filmek előfutárul szolgáltak az igazi katasztrófákhoz: a Brontë nővérek életét feldolgozó Hűség (1946) három évig hevert a stúdió polcán, míg az Örök szolgaság (1946) remake-jében Korngold zenéje már kifejezetten negatív kritikákat kapott.

Bár az anyagi és közönségsiker szempontjából Korngold legutolsó filmjei sem teljesítettek kiemelkedően, zenei szempontból talán valamivel érdekesebbek. A Sosem szabadulsz (1946) egy újabb Errol Flynn-mozi, ahol a macsó főhős tőle szokatlanul egy szerelmes ballettszerzőt alakít. Flynn karaktere helyett természetesen Korngold szolgáltatta a rövidke koreográfia kíséretét, illetve a Love for Love című betétdalt is. A kései filmek közül talán a Tévedés (1946) vonzotta a legtöbb nézőt, a karmester, a zongoristanő és annak szeretője nemcsak szerelmi háromszöget alkot, hanem a komolyzene legnagyobb műveit értelmezik újra. Korngold feladata részben ismét a létező művek adaptálása volt, Haydn, Beethoven és Chopin műveinek átdolgozása mellett az egykor szebb napokat élt csodagyerek egy rövidke csellóversenyt is írt, később ezt a művét hosszabb formában koncerteken is előadták.

A háború végeztével a szerző életében is fordulat állt be. 1945-ben elhunyt Dr. Julius Korngold, aki fiával együtt érkezett a tengerentúlra, annak ellenére, hogy mindig ellenezte a túlzásba vitt filmzenei hóbortot. Mikor 1946 októberében Erich szerződése is lejárt, az ifjabb Korngold nem hosszabbított a Warnerrel. A világháború után új lehetőségek nyíltak meg a komponista előtt, aki kedvenc filmes műfajainak eltűnésével inkább ismét a koncerttermek irányába tekingetett. Élete hátralevő tíz évében Korngold többek között egy hegedűversenyt, egy szimfóniát és egy szimfonikus szerenádot írt – ezek mind-mind a korábbi filmzenék témáira és ötleteire épültek, és ezt a tényt az európai kritikusok nem nézték jó szemmel. Mivel az amerikai filmzeneszerzők jelentős rétege (például Steiner is) csak filmzenéken dolgozott, Korngold teljes életműve felértékelődött az ítészek szemében.

A komponista 1949-ben tért vissza Bécsbe és bár egy teljes évet a városban töltött, a nagy visszatérés elmaradt. A szakma továbbra is „csak” filmzeneszerzőként tekintett rá, és az általános kritikák – miszerint a koncertművek csupán a Hollywoodban írt filmzenék átiratai – ezúttal már nem voltak teljesen alaptalanok. Amíg az amerikai filmipar ünnepelte Korngold késői romantikába hajló stílusát, addig a koncerttermek világában előretört a modernizmus és az atonális zene, amelyek hidegen hagyták, illetve összezavarták a konzervatív művészt. A Die Kathrin újabb bemutatója botrányba fulladt, és hat előadás után lekerült a programról, az egykor népszerű A halott város újabb verziója még a premier előtt zsákutcába jutott. A művészi problémák egészségügyi mellékhatásokkal is jártak: Korngold ötvenévesen kapta első szívinfarktusát, és a figyelmeztető jelek miatt egyre kevesebbet dolgozott.

1955-ben még egy meglepő felkérés érte a mestert egy olyan film révén, amely szép keretbe foglalta egész karrierjét. A megbízó az a William Dieterle volt, akit a Warner Bros. annak idején Max Reinhardt mellé ültetett a Szentivánéji álom forgatásán. A rendező Németországban forgatta a Varázstűz című filmet, amely Richard Wagner sorsát dolgozta fel Bertita Harding életrajza alapján. Akárcsak legelső filmzenéje esetében, Korngoldnak ismét egy nagy mester munkásságát kellett emészthető és könnyen adagolható formába öntenie. A film egyik jelenetében a szerző három és félperces montázsba sűrítette a teljes Ring-tetralógiáját, egy másik alkalommal pedig a kamera előtt is felbukkan Hans Richter karmester szerepében. Bár a film Amerikában nem lett sikeres (a stúdió nagyjából egy órát kivágott belőle), az adaptált zene egy teljesen új generációnak mutatta be Wagner művészetének legjavát.

Korngold 1957. november 29-én hunyt el Hollywoodban, alig félórányira a Warner Bros. stúdiótól. A bécsi Operaház fekete zászló felhúzásával tisztelgett az egykori csodagyerek előtt, akiről felnőtt korában valamiért elfeledkezett. Korngold munkái közül A halott város még mindig nagy népszerűségnek örvend, és az egykor lenézett filmzenék tekintetében hasonló a helyzet. Charles Gerhardt karmester a 70-es évek elején két válogatásalbumot is felvezényelt az aláfestések legfontosabb témáiból, 1980-ban pedig csak a Királyok sora kíséretéből készített lemezt. Mivel a harmincas években készült filmzenék eredeti felvételei ma már elég rossz állapotban vannak, Korngold aláfestései manapság inkább modern felvételeken hallgathatók meg (pl. John Morgan és William T. Stromberg, illetve Rumon Gamba karmesterek vezényletével).



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.