Azok a régi, szép idők

Nicolas Bedos: La belle époque / Boldog idők

Mennyire tudnánk megoldani a problémáinkat, ha a múltból tekintenénk a jelenre? Van-e gyakorlati haszna mesterségesen rekreálni múltbéli élethelyzeteket? Hol a határ valóság és káprázat között? Nicolas Bedos második filmje ilyen sokat vitatott kérdésekre keresi választ. Kiábrándult hőseit egy Westworld-szerű időutazásnak veti alá, ezt keveri Charlie Kaufman filmjeinek formai jegyeivel, rátesz némi francia sikket, fanyar humort, és voilá, a néző két órán keresztül egy percig sem unatkozik.

Az eredetileg forgatókönyvíró Bedos Adelmanék titka című, meglehetősen önreflexív elsőfilmjében egy íróházaspár szövevényes viszonyát követhettük végig, melyben ő maga alakítja a férfi főszereplőt. A boldog időkben nem a századforduló, hanem a 70-es évek szabadsága és a jelen találkozik, rajtuk keresztül pedig ugyancsak a párkapcsolatok és az idő néznek farkasszemet egymással. Victor (Daniel Auteuil) és Marianne (Fanny Ardant) egy idősödő házaspár, akik már letűnt emlékként élik meg szerelmüket, és napról napra egyre nyilvánvalóbbá válik számukra, hogy már semmi közük egymáshoz. A feleség magabiztosan mozog a jelen technika által uralt világában, szociális, és kora ellenére még mindig vonzó. Az egykor híres képregényrajzoló férj ezzel szemben elzárkózik a modern valóságtól, néha elalszik társaságban, és minden alkalommal elutasítja jól menő grafikuscéget vezető fia állásajnálatát, pedig évek óta munkanélküli. Marianne egy rosszul sikerült vacsora és viharos veszekedés után kidobja a férfit közös otthonukból, akit ez a hirtelen váltás és a célvesztettség visz rá arra, hogy elfogadjon egy meghívást egy különleges „időutazásra” fia gyerekkori legjobb barátja, Antione (Guillame Canet) jóvoltából.

A férfit nagyra tartó Antione ugyanis megrendelésre korabeli díszlettel, helyszínekkel, profi színészekkel „rendez újra” múltbéli eseményeket, melyeknek során az ügyfelek Hemingway-jel sörözhetnek, vagy addig pofozhatják Hitlert, amíg a pénztárcájuk engedi. Victor azonban történelmi események és híres személyek helyett a feleségével akarja újraélni azt a napot, amikor megismerték egymást. A már betegesen maximalista rendező pedig (szinte) mindent feláldoz az élmény hitelessége érdekében egészen addig, amíg a határ elmosódik illúzió és valóság közt.

A film főszála Victor időutazása a ’70-es évek cigifüsttől büzlő, a szabadság és fiatalság uralta Franciaországába, amely során múltjának pontos forgatókönyvét újraélve megfiatalodik. Ezt egészíti ki a filmbéli rendező és a Marienne fiatal mását alakító színésznő, Margot (Doria Tillier) szenvedélyes viszonya. Minden tökéletesen rendezett jelenetbe beszivárog a kettejük közti feszültség/túlcsorduló szerelem, ami egy másodperc erejéig néha kizökkenti Victort, de csak a néző látja, hogy valójában mi történik a stúdió falai mögött. Valójában az egész film dramaturgiai mozgatórugója is ebben rejlik: néha belefeledkezünk egy-egy jelenetbe, de a médium folyton felhívja magára a figyelmet: ahogy Victor, úgy mi is egy kivetített, konstruált valóságot látunk. Ahogyan előző filmjére is, erre is jellemző a médiummal való reflexív viszony. Ezt különösen erősítik azok a részek, amik az emberi kapcsolatokon keresztül valójában a rendezés és a színészet nehézségeiről és a rendező filmművészet iránti szeretetéről szólnak.

Főszereplőnk utazása során sok mindent megért magából, de ahogy az lenni szokott, a válaszok után újabb kérdések merülnek fel. Mégis, Bedos egyszerre közérthető és szerzői hangján az általánosságok újszerűnek hatnak. A film Woody Allenre hajazó intellektuális humora, a remek színészi játék, az átgondolt snittelés és meggyőző díszlet pedig mind hozzájárulnak ahhoz, hogy teljesen elvesszünk ebben a világban, ahogy az időutazó kliensek is egy általuk választott kor díszletei között.

A Boldog idők egy nagyon jól eltalált midcult-film, amiben talán minden megvan, amit szeretünk a franciákban és a filmjeikben is. S bár néha komédiának nem elég vicces, drámának nem elég erős, mégis egy igazán hiánypótló, könnyed, nosztalgikus, de jó helyeken feszültséggel teli, ízig-vérig francia film. Várjuk a következőt!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.