Bálványimádás japán módra

Kyoko Miyake: Tokyo Idols

Bármiféle rosszindulat nélkül: a japánok furák, ezt eddig is tudtuk, de nyugati szemmel nézve a J-pop és a hozzá kapcsolódó idolkultúra egy extrán bizarr szociokulturális jelenség. A megelevenedett anime-figuraként éneklő-táncoló, nemritkán kiskorú, tizen-huszonéves „idolok” hatalmas kultusznak örvendenek a mai Japánban, mindenekelőtt a magányos, alacsony önértékelésű, megfeneklett életű férfiak körében. A Tokyo Idols izgalmas és kínos társadalmi lelet fiatal lányok és középkorú férfiak furcsa belső szabályokkal ritualizált kapcsolatáról, ami nem mellesleg óriási biznisz.

Kyoko Miyake legújabb filmjében fiatal japán popsztárok és hozzátartozóik, valamint a szinte klinikai értelemben vett függőségben szenvedő rajongóik, az ún. „otakuk” őszinte beszámolói mellett újságírók, szociológusok, gazdasági elemzők és egyéb, a témában jártas szakértők szólalnak meg, akik segítenek megérteni és tágabb társadalmi-történelmi kontextusba helyezni a ’70-es évekre visszanyúló jelenséget. A film jó arányérzékkel mutatja be mindkét oldalt, mindenekelőtt a már csaknem túlkorosnak számító, 21 éves idol, Rio és egyik első számú rajongója, a 43 éves Kodzsi portréjával. Az interjúkat és koncertfelvételeket pedig gondolatébresztő tokiói életképek tagolják, amelyeket a legtöbb közép-kelet-európai mozgóképfogyasztó leginkább csak animék formájában láthat.

Az énekesek és zenekarok iránti fanatikus rajongás nyilvánvalóan nem újkeletű jelenség, sőt, a legtöbben életünk egy bizonyos szakaszában valószínűleg mi magunk is átéltük; az érdekesség inkább az, hogy a J-pop esetében (kevés kivétellel) felcserélődnek a szerepek: nem tinilányok rajonganak felnőtt férfiak iránt, hanem éppen fordítva. A copfos-masnis idolok a nyíltan szexuális tartalmú, nemegyszer pedofíliába hajló vonzódás és fantázia tárgyaiként egyúttal sajátos szerepmodellek is rajongóik számára, hiszen tiszavirágéltű karrierjüket valóban tiszteletreméltó odaadással és munkafegyelemmel tapossák ki maguknak, méghozzá egy rendkívül kompetitív környezetben. Teherbírásuk időnként a középszerűség mocsarába ragadt harmincas-negyvenes pasikat is arra sarkallja, hogy kilépjenek a komfortzónájukból és megpróbáljanak kezdeni valamit az életükkel, a sztárság mézesmadzagjára ugyanakkor a popzenén felcseperedő kislányok és szüleik is könnyedén ráharapnak, biztosítva a folyamatos utánpótlást a műfaj számára.

Az Akihabara (az anime- és mangakultúra tokiói fellegvára) istállójában szalaggyártott, cukorkaszínekben sziporkázó fiatal sztárok többnyire csapatokban (időnként rekordlétszámmal) lépnek föl és üdvözlik rajongóikat, akik maguk is csapatokba, afféle szurkolói közösségekbe verbuválódva kísérik idoljaikat show-ról show-ra. Az idol-otaku kapcsolat két fő színtéren zajlik: virtuálisan, az élő stream-bejelentkezéseken (valamint a megvásárolt termékeken) keresztül, illetve személyesen, a koncerteken, amelyeknek a közönségtalálkozók ugyanolyan fontos, ha nem még fontosabb részét képezik, mint maga a zenei műsor, mind a rajongói élmény, mind az árbevétel szempontjából.

A kívülről ártatlan, szűzies megjelenésű lányok valójában már egész fiatal korukban maximálisan tudatában vannak annak, hogy milyen fontos szerepet töltenek be a megélhetésüket és előrejutásukat biztosító híveik életében. A lányok számára az idollét rendszerint csak egy köztes állomás, esetleg bekötőút egy „komolyabb” előadóművészi pályához, a fanatikus otakuk azonban nemritkán minden megtakarított jenjüket rájuk áldozzák. És ez a legnagyobb gond ezzel az egésszel: ezek a mandulaszemű pánpéterek, saját elszalasztott vagy sosemvolt lehetőségeikbe kvázi beletörődve nem kívánnak energiát és kockázatot fektetni egy valódi, kölcsönösségen alapú romantikus kapcsolatba, inkább a műanyag csomagolású fantáziavilágba menekülve keresik a boldogulást, akár meglévő párkapcsolatukat is feláldozva a rajongás oltárán. A fiatalságukkal tündöklő idolok pedig – modernkori gésák módjára ügyesen flörtölgetve ügyfeleikkel – fenn is tartják ezt az illúziót, minden érintett fél kölcsönös megelégedésére.

A dalszövegek, még tovább erősítve a személyi kultuszt, gyakran reflektálnak magukra az idolokra, illetve az őket övező szubkultúrára, ami bár hallgatólagos, intézményesített konszenzus mellett, azért ferde tekinteteket is kap a tágabb társadalom részéről: az otakuk bizonyos szempontból perverz, megvetett embereknek számítanak, furcsa hobbijukban ugyanakkor számos sorstárssal osztozhatnak, az idolok és a rájuk épülő iparág pedig feltétlen elfogadást csatol vissza a közösség számára. A gyermeteg koreográfiára csápoló, verejtékező tömegből szépen kirajzolódik a japánok nemzetkarakterisztikus kollektivizmusa, társulva a 21. század szívettépő nukleáris magányával.

A díjnyertes dokumentumfilmes Miyake Japánban nőtt fel, de az utóbbi 15 évet már az Egyesült Királyságban, illetve az Egyesült Államokban töltötte, így egyfajta külső-belső nézőpontból tud szülőhazájára tekinteni. Ő és stábja (élükön férjével, Felix Matschke producerrel) tudatosan nem foglalnak állást az általuk lencsevégre kapott témában, jelenlétük is alig-alig érzékelhető, a filmen keresztül azonban számos fontos és érdekes kérdést vetnek fel a kortárs nemi szerepekről, szexualitásról és eszképizmusról. A Tokyo Idols intim személyességgel mutatja meg szereplőit a közönségnek, miközben a szakértőkkel készített interjúk gondoskodnak az objektivitásról, de a véleményalkotás – vagy adott esetben ítélkezés – szabadsága a nézőé.

Az eredetileg a 2017-es Sundance Filmfesztiválon bemutatott dokumentumfilm a Kinedok gondozásában most egy héten át ide kattitva magyar felirattal érhető el a Vimeo videómegosztó oldalon.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.