„Tízezer kilométerre kellett elmenned, hogy közel kerülj hozzám”

Hajdú Eszter: Barta Tamás – Siess haza, vár a mama

A Barta Tamásról szóló dokumentumfilm kicsit olyanra sikerült, mint a legendás magyar rockgitáros karrierje: nagyon jól indult, hatalmas potenciál rejlett benne, mégis kiaknázatlan lehetőség maradt a végére.

A címben – nem szó szerint, de megközelítőleg pontosan – idézett mondat egy sajátos levelezés részeként hangzik el: szó szerint elhangzik, hiszen egyfajta hangoslevelezésről van szó egy anya és távolba szakadt fia között. A fiú történetesen a magyar rockzene egyik legizgalmasabb, tragikus végű életutat bejárt figurája, Barta Tamás, aki a Hungária, majd – főként – az LGT tagjaként írta be magát a műfaj történetébe a 70-es években. Barta igazi legenda volt, de mifelénk (és ha a beat-rock első nagy generációjára gondolunk, nemcsak mifelénk) a legendák gyakran korán halnak, és még annál is hamarabb kisiklik az életük. Hajdú Eszter – akit olyan, érzékeny társadalmi problémákat feldolgozó dokumentumfilmjeiről ismerhetünk, mint A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció, vagy a cigánygyilkosságokat tematizáló Ítélet Magyarországon – munkájából ez csak részben derül ki: mármint az, hogy Barta tényleg szupersztár volt Magyarországon, és későbbi története épp ezért is válhatna sajátos közép-kelet-európai sorsparabolává. Az viszont, kis túlzással, már az első képkockáktól világossá válik, hogy nem is ez a szándéka, hanem egy anya és fia ellentmondásokkal teli, szoros, szívszorító viszonyának bemutatása – legalábbis egy ideig.

Álljunk azonban meg itt egy pillanatra. A Locomotiv GT 1974 nyarán amerikai turnén vesz részt, szocialista blokkbeli zenekarhoz mérten átütő kritikai és közönségsikerrel koncerteznek keresztül-kasul az Államokban, belevágnak egy angol nyelvű lemezbe, szóval minden adottnak látszik a nemzetközi nagy(obb)pályához – csakhogy mikor hazajönnek, eggyel kevesebben ülnek a repülőn, mint amikor kimentek. Barta Tamás, az együttes gitárosa kint marad, sebtében feleségül veszi amerikai turnészervezőjüket, és nekilát kiépíteni egy teljesen új egzisztenciát a napfényes Kaliforniában. Ezzel a lépésével, amellett, hogy elvágja zenésztársai további nyugati érvényesülésének útját, súlyos csapást mér özvegy édesanyjára, aki teljesen egyedül marad otthon, képtelen megemészteni fia távozását, az érzelmi feldúltság mellett pedig a kommunista állami hatóságok packázásaival is szembe kell néznie: mivel fia „hazatérés megtagadásának vétkében” bűnösnek találtatik (távollétében börtönbüntetésre is ítélik), hosszú ideig hiába folyamodik útlevélkérelemért.

A kapcsolat azonban nem szakad meg köztük: hangüzenetekkel, audiokazettákon kommunikálnak egymással, a film gerincét ez a sajátos korrespondencia jelenti, amelyből egy sokrétű, bonyolult, mélyen emberi és átélhető viszonyrendszer bomlik ki. Aminthogy az is érzékelhetővé válik, hogy ez a huszonéves gitárzseni, akit barátai, zenészkollégái „Amerika-mániásnak” írnak le, nemcsak a nyugati életforma, a szabadság és a kiteljesedés lehetősége iránti sóvárgásból menekül el a kádári Magyarországról, hanem egy szeretet- és tiszteletteljes, ugyanakkor fojtó, posszesszív anyai ölelésből is igyekszik kibontakozni. Hajdú Eszter filmjében nagy érzékenységgel villantja fel ennek a folyton közeledő-távolodó, torokszorító pillanatoktól sem mentes kapcsolatnak a különböző vonatkozásait. És miközben pörögnek a kaliforniai álom és a sivár budapesti valóság archív felvételei, azt is érezzük, hogy az anya hangüzeneteiben elejtett rendszerhű utalásokat nem pusztán a fia és közte kétségkívül meglévő világnézeti különbségek indokolják: Edit asszony a mindent ellenőrzésük alatt tartó hatóságokkal is „levelezik” disszidens gyermeke érdekében. Végül úgymond méltányosságból megkapja a kiutazási engedélyt, találkozhat szeretett fiával Amerikában, aztán hazatér, folytatják az önmarcangoló levelezést, mígnem 1982 februárjában, harminchárom évesen Barta Tamás tisztázatlan körülmények közt meghal Los Angelesben.

Hajdú Eszter ott követi el a hibát, hogy megpróbálja, Barta jogörökösével (aki nem mellesleg a saját édesanyja) együtt, ezt a halálesetet – ha nem is tisztázni, de – körbejárni. Nehezen vitatható, hogy Barta Tamás életpályájának megrajzolásában megkerülhetetlen tragikus korai halála (öngyilkossága vagy meggyilkolása), de ennek ilyen mértékben hangsúlyos beemelésével azt a narrációs ívet bontja meg, amelyet oly szépen felépített az anya és gyermeke közti viszony mentén. És ami még fontosabb: a halál körülményeinek taglalásával, bármennyire is nyitva hagyja a kérdést, egyszerre mond túl keveset és túl sokat. Bizonyára ebből erednek a film utóéletét kísérő konfliktusok is, nevezetesen az, hogy az egyik mellékszereplő, az elhunyt gitáros volt üzlettársa és barátja több rendben is beperelte az alkotókat, és szeretné elérni jogi eszközökkel a film betiltását.

Anélkül, hogy különösebben elmélyednénk a személyiségi jogi csűrcsavarásokban, amelyekről amúgy sincs több információnk annál, amit a rendező és a producer megosztott a nyilvánossággal, nem nehéz észrevennünk, hogy a „nyomozás” több sebből vérzik. Nem állít ugyan semmit, de a körülmények felvázolásával, az egykori érintettek (mint Barta volt menyasszonya) vagy rendőrségi és jogász szakértők megszólalásainak egymás mellé rendelésével erősen sugalmaz egy adott értelmezést. Mindeközben viszont csak nagyon hevenyészetten vázolja fel a történtek korabeli kontextusát (alig valamit tudunk meg az egykori Los Angeles-i magyar maffiáról, azon kívül, hogy időnként lövöldözések voltak) vagy Bartáék vállalkozásának jellegét, nem érint egyes lehetséges mellékszálakat (az állítólagos kábszerügyek), és reflexió nélkül siklik el ordító ellentmondások felett (a halotti bizonyítvány mellkasi lövést említ, néhány perccel később viszont két fejlövésről értesülünk).

Hajdú filmjében valójában két film van, és az egyik kioltani látszik a másikat. Pedig Barta Tamás sorsának mélyén ott rejtőzik az egyetemes emberi példázat lehetősége: az emberről, aki mindig jobbra vágyott, és bár lehetett volna próféta a saját hazájában, inkább álmai földjén próbált szerencsét. Örök történet az élet visszahozhatatlan és jóvátehetetlen veszteségeiről, és arról, hogy ellentétben azzal, amit egy szintén szabadságra vágyó költő írt egykor az édesanyjának, az álmok bizony hazudnak néha.

 

A Siess haza, vár a mama ma éjfélig ingyenesen, reklámok nélkül megtekinthető a YouTube-on.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.