Bebalzsamozott gengszterek falat festenek

Martin Scorsese: The Irishman / Az ír

Az 1995-ös Casino után a mozi egyik „fenegyereke” újra a hidegháború utáni Amerika alvilágába nyúl, de a tőle megszokott merészséghez ezúttal egy érett, rezignáltabb hangnem társul. Bár a három és fél óra játékidő emberpróbálónak tűnhet, Robert De Niro ismerős narrátori hangja egyből a hatvanas évekbe repít, a film előrehaladtával pedig egyre kevésbé akarunk visszajönni onnan. Martin Scorsese legújabb filmje összes előző gengeszterfilmjének kollektív emlékezete.

A film alapjául szolgáló I heard you paint houses című regényben a falakat pirosra festik, és általában vérrel. Charles Brandt könyve Frank Sheeran bérgyilkos köré épül, aki háborús veteránból az olasz maffia emberévé, majd szakszervezeti vezetővé avanzsált. A Franket alakító Robert De Niróval nem karrierje elején járó, fiatal Johnny Boy-ként találkozunk. Ellenkezőleg, a történet a jelenből, egy idősek otthonából indul: Frank kezén arany pecsétgyűrű, kerekesszékben ülve, gyakran cinizmussal meséli évtizedeken átívelő karriertörténetét. A halálhoz közeledő Frank flashbackjeiből ismerjük meg a férfi sorsfordító döntéseit, de a hatvanas évek Amerikájának politikai helyzetéről is éles képet kapunk. Belelátunk Frank apafigurája, Russell Bufalino (Joe Pesci) maffiózó afférjaiba is, valamint Jimmy Hoffa (Al Pacino) szakszervezeti vezető sorsán keresztül a Kennedy-gyilkosságra is lehetséges válaszokat kapunk.

Ahogy Az írben is megjelennek a gengszterek státusszimbólumai (pénz, autó, fegyverek), az őket körülvevő csillogás nincs annyira erősen exponálva, mint a Casino vagy a Nagymenők világában. Egyes főbb karaktereket látunk megöregedni, szinte magatehetetlenül, az epizódszereplők halálának körülményeiről pedig (egyébként humoros) szöveginzertekből értesülünk. Ugyanakkor a bűntől védett család mitizálása is elmarad, ráadásul a rendező egy külön apa-lánya szálon keresztül ad egy nagyon árnyalt, mitizálástól mentes képet a bűnözők családjáról. A klasszikus, tündöklés-bukás-narratíva által meghatározott, lassan hömpölygő, de több idősíkon futó gengsztertörténet mögött egy esendő, múlttal szembenézni képtelen antihős portéja rajzolódik ki, aki bár soha sem mondja ki, megbánta tetteit. Ez a filozofikus hangnem nem új, Scorsese ezt megelőző játékfilmje, a Némaság (Silence) is hasonló témakört járt körül, gengszterek helyett jezsuita papokon keresztül. Ezzel együtt Az ír egy fordulatos, ízig-vérig gengszterfilm, amiből nem hiányoznak az évek múlva is idézhető dialógusok, a rendező humora, karakteres stílusjegyei és – nem utolsósorban – a színészek teljes azonulása a szereplőkkel.

Természetesen nagyon nehéz a karaktereket kizárólag a diegetikus világon belül értelmezni, szinte lehetetlen nem párhuzamot vonni az őket játszó színészekkel. De Niro szavai alatt érezzük összes eddig Scorsese-karakterét az Aljas utcák Johnny Boy-ától egészen a Casino Ace Rothsteinjéig, szinte megható, ahogy filmjeiből saját életének íve is kirajzolódik. Ahogy az is, hogy a forrófejű, folyton káromkodó karakterek tárházával rendelkező Joe Pesci pedig egy halk, kimért, mindenki által tisztelt maffiózó szerepében tér vissza a vászonra – talán utoljára. Kettejük újrapárosítása egy Scorsese-moziban már filmtörténeti pillanat, ezt tetőzi Al Pacino a hataloméhes Jimmy Hoffaként, és zseniális játékukon egyáltalán nem látszik az idő. Rajtuk viszont annál inkább, de a rendező fiatal színészek helyett mesterségesen, CGI-technikával fiatalította meg őket. Ez egy nagyot dobott a költségvetésen, de tény, hogy a színészóriások évtizedeket tudtak oda-vissza ugrálni az időben. Persze érezhető, hogy ez az első film, ahol ilyen mértékű utómunka történt: néha ijesztőek De Niro rikító türkizkék szemei, Al Pacino arca viszont egész simára sikerült, habár a mozgásán azért látszik az idő vasfoga. Ezek a hibák egyrészt még szerethetőbbé teszik a filmet (meglátjuk a színészt a maszk mögött), másrészt emlékeztetik a nézőt arra, hogy valószínűleg utoljára látjuk őket együtt.

De a film nemcsak rendezése, színészi alakításai, vagy technikai újításai miatt marad emlékezets. Alapos történetépítése, kidolgozott karakterrajzai, bonyolult flashbackszerkezete, és nem utolsó sorban Rodrigo Prieto operatőr és Thelma Schoonmaker vágó munkája is kiemelendő. Ezek fényében cseppet sem tűnik sznobnak a rendező nemrégiben megjelent, filmes hírportálokon futótűzként terjedő véleménnyilvánítása a Marvel filmek-és az igazi mozi viszonyáról. Kérdés, hogy mi történt, hová lettek ezek a filmek a mozivászonról? Miért pont a Netflixnek volt anyagi kerete erre a szuperhősfilmek költségvetésével vetekedő produkcióra, aminek helye semmiképp sem a laptop képernyőjén van?

Az ír olyan, mintha a rendező kronológiai sorrendben vette volna fel az anyagot, és minden snittel egyre jobban belejött volna a (rég nem gyakorolt) gengszterfilm-készítésbe. Nem túlzás azt állítani, hogy ez Scorsese legerősebben kontemplatív gengszterfilmje, és tulajdonképpen összes eddigi munkájának szintézise is. Akár saját hattyúdala, a filmművészethez idézett hommage is lehetne, de aggodalomra semmi ok, Frank Sheeran története annyira erős alkotás, hogy látszik: van még mondanivalója a 76 éves rendezőnek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.