Belenézni egy disznó szemébe

Viktor Koszakovszkij: Gunda

Az ól ajtajában a címszereplő anyakoca vajúdik, de olyan diszkréten, hogy először észre se venni. A képet a táj hangjai töltik be: Gunda röfögése, a madarak csivitelése, a szél susogása, a szalma ropogása. Aztán az ajtórésből sorra előgurulnak a bájos, cincogó, újszülött kismalacok, majd követve az invitáló kamerát, beljebb kerülünk az ól intim közegébe, ahol a megszámlálhatatlan malackák heves, dulakodó szopcsizásba fognak, végül jóllakottan elszenderednek.

A Gunda trailere alapján egy idilli parasztromantikájú természetfilmet vizionáltam, de nagyobbat nem is tévedhettem volna: az egyszerű, hétköznapi háziállatok – disznók, tyúkok, tehenek – egyszerű, hétköznapi, mégis nemegyszer megrázó pillanatait szinte kínosan közelről megörökítő képekben tűhegyes feszültség összpontosul; a plasztikusan részletgazdag közelképek a karnyújtásnyi, lélegzetvisszatartott fókusztól olykor el is homályosulnak.

Kép a Gunda című természetfilmből

A leningrádi filmes, Viktor Koszakovszkij másfél órányi fekete-fehér víziójában embernek kizárólag közvetve van nyoma; a festői kompozíciókba foglalt, puha tónusú, csupasz képeket nem kíséri sem zene, sem narráció. A filmben ábrázolt állatok életét egyértelműen az emberek kontrollálják, az ólak, ketrecek, kerítések expliciten jelen vannak, a hangsávot mégis szinte kizárólag a „szereplők” hangjai, valamint a környezet naturális zörejei uralják, és csak a film legvégére tolakodnak be átmenetileg az épített környezet bántó zajai.

A kamera mindvégig a kezdőképben megszülető malaccsaládra fókuszál, de időnként helyszínváltással, mintegy különálló epizódok keretében látogatást tesz egy-egy baromfiketrec és tehénistálló lakóinál is. A rideg tyúkól klausztrofób rejtekében tucatnyi kopaszodó tyúk zsúfolódik össze, mígnem a ketrecajtó varázslatos feltárulkozásával, kezdetben gyanakvó, majd kalandvágytól fűtött felfedezőútra indulnak még a beteg, nyomorék egyedek is – persze csak ameddig a csirkeháló határa tart. Aztán következnek a tehenek, akik önfeledten, szinte űzve tódulnak ki a karámból, majd – mintegy kimerevítve a képet – ráérős legelészésbe fognak, miközben fejtől-lábtól rendeződve vívnak sziszifuszi küzdelmet a pimasz legyek szüntelen ostromával, mindvégig szemmagasságban.

Kép a Gunda című természetfilmből

Ám az intermezzók után újra és újra visszatérünk a mind szembetűnőbben cseperedő malactestvérekhez, akiket anyjuk fáradatlan terelget az önállósulás rögös és sárdagonyás útján – az örök anyasors –, mígnem a nyitó- és a zárókép keretbe rekeszti a filmet: a játékidő alatt felnő egy generáció, körbeér egy teljes ciklus, és elérkezik a búcsú ideje.

A Gunda tulajdonképpen egy profin átgondolt esztétikájú és etikájú, líraian fényképezett és tisztelettudóan objektív természetfilm egy farmról (vagyis valójában több farmról), ahol az állatok úgymond szabadon élnek, de azért ugyanúgy szolgasorban. A mindennapos, mégis felkavaró erejű látványt és „cselekményt” a monokróm paletta, a lassú, tétova kameramozgások és a hosszan elnyújtott snittek az időn és téren kívüli vizuális meditáció hullámhosszára emelik. A képek színek nélkül is szemet gyönyörködtetőek, és szavak (sőt, zene) nélkül is bőbeszédűek: szólnak a jászol melegéről és a gyengék kiszolgáltatottságáról, a természet tiszteletéről és ugyanannak kegyetlenségéről, az élet körforgásáról és a szabadság viszonylagosságáról, az anyaság áldozatáról és a művészet alázatosságáról. És a sort csak folytatni lehetne, mert bár az üzenet életrajzian élményszerű és szenvedélyes (a négyéves Koszakovszkij legjobb barátja egy malac volt, mígnem barátjából karácsonyi ebéd lett), a forma egyúttal maximálisan tudatos és kiforrott.

Kép a Gunda című természetfilmből

Habár a művészi értékén mit sem változat, marketing szempontból nem hátrány, hogy a nemzetközi stábbal, három különböző országban (Norvégiában, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban) forgatott produkciót két hollywoodi csillag fénye is jótékonyan beragyogja: egyrészt Joaquin Phoenixé, aki vezető producere volt az alkotásnak, másrészt Paul Thomas Andersoné, akinek ajánlólevele a trailerben is helyet kapott. Nemhiába: a filmről nehéz rosszakat mondani, és hírneve remélhetőleg sokak számára (ól)ajtót nyit majd akár Koszakovszkij, akár más kortárs orosz rendezők filmművészetére. Az ajtó- és szemnyitogató film február 12-én és 14-én tekinthető meg a Távmozi műsorában, ne hagyjátok ki.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.