Berlusconi és a CGI-bárány esete

Paolo Sorrentino: Loro / Silvio és a többiek

A Silvio és a többiek ránézésre egy pimasz és invenciózus alkotás, de Paolo Sorrentino nem merte igazi kérdések elé állítani az életrajzi film alapjául szolgáló főszereplő, Silvio Berlusconi karakterét. Nem derül ki, hogy vajon Olaszország tartozik Berlusconinak ezzel a filmmel, vagy pedig fordítva, Berlusconi tartozik-e Olaszországnak valamivel? A néhány állítás, amit mégis tenni merészel, feloldódik a keretes szerkezet keresztény utalásai között, és a kegyelem egyneműsítő ereje még azt is elfedi, amit a film véletlenül megmutatott.

Sorrentinót sosem a hírnévhez vezető út és a nagy áttörések pillanatai érdekelték, hanem a karrier csúcsát már rég maguk mögött hagyó, lefelé bukdácsoló tehetségek. Korábbi filmjeinek szereplői olyan a társadalmi elithez tartozó, egykor elismert fiktív alkotók (rocksztár – Helyben vagyunk; írók, esztéták – A nagy szépség; zeneszerző, filmrendező, színészek – Fiatalság), akik pályájuk vége felé arra kényszerülnek, hogy  újraértelmezzék életműveiket és saját magukat. Ezek a művészek a bennük lévő kegyetlen őszinteség és az ezt oldó önirónia miatt mindig eljutnak valami végső soron emberihez – mert úgy vannak kitalálva, hogy egzisztenciális krízishelyzeteik a személyesben sarjadnak, de képesek a közösben gyökeret verni. Szándéka szerint a rendező Silvio Berlusconiból, az olaszországi köz-, üzleti és politikai élet aranyérmes machinátorából is izgalmas, a valódi önreflexióra képes karaktert igyekezett formálni, de úgy tűnik, az életrajziság bekavart az eddig jól bevált képletbe.

A film egy állami tendereket buheráló kisstílű strici és az ő feleségének történetével indul. Feltett szándékuk, hogy A-listás politikus-csalókká avanzsálnak, ezért sem magukat, sem az összecsődített fiatal női testeket nem kímélik, mert tudják, hogy céljaik eléréséhez muszáj közel kerülniük hozzá. A cselszövésre és beetetésre, a szép testek és a drogos partik mutogatására a játékidő majdnem egynegyede elmegy, Berlusconi nincs sehol. Ez a történetvezetés felől rafinált megoldás, mert a nézők számára érzékelhetővé teszi a miniszterelnököt övező aurát, amit a hatalomra vágyók, a pénzéhes rajongók és a kíváncsiskodók generálnak. Másfelől csőd, hiszen amikor később bekövetkezik a találkozás a legutolsó mandátumát töltő miniszterelnök és a leleményes szélhámos között, ez a szereplő is megszűnik működni a túl nagyra fújt Berlusconi-lufi mellett.

A film akkora gravitációs erőt és karizmát kreál Berlusconi mint szereplő köré, hogy a többi karakter szinte képtelen valódi interakcióba lépni vele. A villájából ki nem mozduló uralkodóhoz sorra járulnak a magukat pozícionálni vágyó politikusok, üzletemberek és szélhámosok, saját terveit is innen szövi. Jelenetről jelenetre azt látjuk, ahogy Berlusconi vagy kegyeibe fogadja őket, vagy pedig kárhozatra ítéli a haszonlesőket, esetleg éppen manipulál valakit. Már-már üdítően hatnak a feleségével közös jelenetek, mert ő az egyetlen, aki kérdéseket mer intézni hozzá, sőt egyáltalán: a szolgalelkűségen kívül másfajta érzelemmel szembesíti. Berlusconi a művelt, szabadidejében olvasó, meditáló vagy szobrászkodó nőt persze nem veszi komolyan. De a feleség még ennek tudatában sem szűnik meg szeretettel viszonyulni, kérdezni, követelni, vagy akár alázni. Az egyetlen másik ilyen szereplő a fiatal bölcsészlány, akit a vegytiszta kíváncsiság visz egészen a miniszterelnök hálószobájáig. Majd, mint minden gondolkodó és magát szeretni képes nő, amikor megérzi a kényszerűség és eltárgyiasítás szagát, faképnél hagyja férfit.

Ezekben a helyzetekben megdől Berlusconi hegemóniája. Arra kényszerül, hogy reagáljon, hiszen integritását támadás érte, döntéseit megkérdőjelezik. Hirtelen érdeklődéssel kezdjük el figyelni főszereplőnket, mert ezeddig folyamatos fölényben volt mindenkivel szemben. Valamit csak meg fogunk tudni róla – reménykedünk –, ha védekezésre, önigazolásra kényszerül. A legtöbbször egyébként bárgyún és kitartóan vigyorog. Sorrentino kedvenc színészének, Toni Servillónak játéka csak ilyenkor képes megélénkülni. A túlfestett haj, a műfogsor, a kitömött pocak és a fehérben parádézás karikatúrát sejtet, miközben a színész arra van ítélve, hogy túlságosan komolyan vegye szerepét.

Sajnos, Sorrentino nem vette észre, hogy amennyiben életrajzi filmet készít, az eddig jól bevált filmszerkezeten és a történetmesélés módján is variálnia illett volna. Ugyanis Berlusconi pályafutásának legutolsó mandátuma előtti időszakot és a miniszterelnökség néhány mozzanatát mutatja be a film. Hiába tematizálja az eddig megtett életutat, éppen az életrajziság miatt nem lesz elegendő az igazi karakterizációhoz, mert a Wikipédián is hozzáférhető információk hangzanak el. Ilyenek vagyunk mi, nézők: ha már tudunk valamit, akkor a belső indíttatásra vagyunk kíváncsiak.

De a rendező nemhogy nem meri kitalálni Berlusconi belső világát, de még a tényszerűnek számító adatok köré is egy az értelmezhetőséget elodázó keresztény szimbolikát mozgósít. A film legelső képkockája egy fehér CGI-bárány ártatlan fejecskéje, majd a nyitójelenetben halála. A film vége felé, amikor Berlusconi jelenlegi történelmi tudásunk szerint utoljára esküszik fel Olaszország miniszterelnökének, szinte a szavába vágva a 2009-es l’aquilai földrengés képsorait látjuk. A legvégén pedig azt, ahogy a tűzoltók nagy óvatossággal kiemelnek egy teljesen ép Jézus-szobrot a romok közül. Ha Sorrentino egy amorális nézőpontból mesélt Berlusconiról, a gyönyörű szemét- és drogesőben ázó kurvákról és stricikről, miért van szükség a megbocsájtást és feloldozást hirdető Jézus szimbolikus megidézésére? Ha pedig Sorrentino mégis egy moralizáló nézőpontból láttatta a politikai rendszert behálózó korrupt és szennyes valóságot, miért van szükség a megbocsájtást és feloldozást hirdető Jézus szimbolikus megidézésére?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.