„Egy asztal mellett és egy közösségben éltem le az életem”

Beszélgetés Ulieriu-Rostás Emília vágóval, a Magyar Adás munkatársával

Ulieriu-Rostás Emília 1949-ben született Parajdon, a marosvásárhelyi Elméleti Líceumban érettségizett. 1971-től él Bukarestben, 1974-től munkakönyves alkalmazottja a Román Televízió magyar adásának. A filmvágást a televízió tanfolyamain tanulta ki. Az adás 1985-ös megszűnése után a filmes szerkesztőségben dolgozott, majd a 89-es újraindulás után visszatért a magyar szerkesztőségbe. 2000-es nyugdíjazása óta is folyamatosan dolgozik, az adás archívumát kutatja és filmeket készít elő digitalizálásra.

Kicsi Lia, Liácska. Kicsi azért, hogy megkülönböztessék Meltzer Éva Liától (szerkesztő, fordító), aki „nagy Lia” volt. Manapság a mi Liácskánk, aki szinte a kezdetektől, öt évtizede a Magyar Adás munkatársa. A hetvenes évektől a kilencvenes évek elejéig vágott, azóta az archívummal foglalkozik. Ő az, akihez szaladnak a szerkesztők, ha valami régebbi anyagra van szükségük, és ő az, aki beazonosítja a már nem élő riportalanyokat. Ő az, aki a füzetei halmazában megtalál (szinte) mindent, amit keresünk. Ő az, aki úgy örül, mint egy kisgyermek, ha rátalál egy eltűntnek hitt felvételre, vagy épp valamilyen csemegére… Ő az, aki nagyon jó kávét főz és ő az, akit gyakorlatilag mindig el lehet csábítani egy-két-három-négy cigarettára. Ő az, akivel ma is bármikor el lehet beszélgetni a régi időkről, és ő az, aki mégsem a múltban él: ismerője a kortárs irodalomnak, zenének. Olvasottságát, műveltségét sok fiatal megirigyelhetné. Férje, Theodor Ulieriu a tévé operatőre volt, fia, Theodor E. Ulieriu-Rostás ókori történelemből doktorált. Az interjú a szerkesztőség kilencedik emeleti vágójában készült, ahol bár manapság korszerű számítógépeken és monitorokon folyik a munka, a falak, az ablakok, a kilátás, az érzés 50 éve ugyanaz.

A félig székely leány a fővárosba látogat, és ott is marad

Kolozsvárra készültem egyetemre, a filozófia-lélektan szakra. Valószínűleg nem voltam kellőképpen felkészülve, sok jelentkező is volt, így nem jutottam be. Bátyám (Rostás Zoltán szociológus, szerkesztő, egyetemi tanár) már Bukarestben élt, így hát eljöttem meglátogatni őt. Augusztus volt, rettenetes hőség volt, azt hittem, hogy nem is bírok ki két napnál többet itt. Ennek 50 éve lesz és minden nyáron vinnyogok a nagy melegek miatt… Az adás indulásánál az akkori főszerkesztő, Bodor Pál a kolozsvári egyetemi végzősök közül próbált elcsábítani néhányat, s aki kalandorosabb természetű volt, jött is, többek között Máthé Éva, Bisztricsányi Klára, Sebestyén-Spielmann Misi, Kabay Annamária. Szóval a bátyám behozott a tévébe is, megmutatni a munkahelyét, és én csak tátott szájjal ámuldoztam. Mindenki futott, kiabált, óriási zűrzavar volt és minden nagyon izgalmas. S akkor Bodor megkérdezte, hogy megtanulnám-e a vágást? Hát persze, vágtam rá én. És maradtam. Tetszett nagyon, hogy fizikailag és szellemileg is részt kellett venni a munkában, napi 8 órát, szombatot is beleértve. Itt a kilencediken volt az egyik vágószoba, amiben csak mi dolgoztunk, a másik meg az első emeleten, ahol váltásban dolgoztak a vágók a különböző szerkesztőségeknek. „Munkahelyi kiképzésen” sajátítottam el a szakmát, akkoriban ugyanis nem volt ilyen főiskolai vagy egyetemi szak, tanfolyamokat tartottak a tévében, természetesen román nyelven. Nekem hézagos volt a román nyelvtudásom, de a kollegák, a bátyám sokat segítettek. Nem volt idő belemerülni és kísérletezgetni, két képet összeragasztottál és ennyi, az adásnak kész kellett lenni időre.

Ulieriu-Rostás Emília, a Román Televízió magyar adásának vágója

Zsizsi (Lukács, majd Aradits) hátánál lestem a szakmát, ő már profinak számított, Bufteáról jött át az adáshoz, mint ahogy Zseni (Eugenia Silișteanu) is. Majtényi Éva is ott volt már, ő is nagy odaadással tanított. Zsizsi nagyon jól vágott. A technikai részén túl átadott nekem a gondolatviteléből, a rafináltságából… Tulajdonképpen vágva tanultam meg vágni. Egy ideig kolleganőknél laktam, majd egész egyszerűen az utcán leszólítottam egy kedvesarcú nénit, hogy albérletet keresek. Mint később kiderült, gyermektelenek voltak, nagyon megszerettek, de egy idő után mégiscsak továbbálltam, amikor már az öltözködési szokásaimat is kritizálták, mindig „vasárnapi” ruhában akartak volna látni. Egyébként a néni kukoricaszemekből jósolt állandóan nekem, egy olasz kamionsofőrt jövendölt páromul. Az utolsó csepp a pohárban akkor volt, amikor a szobáinkat elválasztó ajtót lecserélték egy szép, rózsás függönnyel, hogy lefekvés után is tudjunk még beszélgetni… Bátyám az Amzei téren lakott egy cselédszobában, és amikor ott felszabadult még egy szoba, odaköltöztem. Na, ezt úgy kell elképzelni, hogy beléptem az ajtón és egyenesen az ágyba estem, a közös mosdók pedig az alagsorban voltak. De végülis nagyjából aludni jártam haza. 1974-ben sikerült Bodornak alkalmaztatnia többünket. Nem volt könnyű dolga, hiszen Bukarest zárt város volt, igencsak meg kellett magyarázni, hogy mi keresnivalónk van itt. Végül a Központi Bizottság elé került az ügy, megértették, hogy a magyar adást magyar anyanyelvűek kell készítsék, úgyhogy három év után bukaresti „buletinem” lett. Ezidáig természetesen szüleim küldték a pénzt a fővárosba. Összeszorították a fogaikat, pedig biztosan féltettek, de az, hogy Zoli már itt volt, megnyugtatta őket.

Nem kisvárosból, nem is faluból érkeztél Bukarestbe, mégis felfedezhettél jónéhány különbséget. Gondolom, nagy élet lehetett itt, beindultak az építkezések, megalapították a magyar kulturális intézményeket stb… Mit éreztél te mindebből?

Annyira más volt, mint Marosvásárhely, az erdélyi nyugis kisváros, ahol reggelente nénik, bácsik seperték és öntözték a kapujuk elejét… Mintha egy felgyorsított filmet láttam volna, az emberek gyorsan beszéltek, veszekedtek, röhögtek, nagyon pezsgett az élet. De félni sosem féltem, nem szorongtam és pánikba sem estem. Létezett a magyar adás közössége, sokan voltunk, még a szabadidőnket is együtt töltöttük, a társaság zöme csak aludni járt haza. Megnyílt a Petőfi ház, jöttek a magyar egyetemisták, jó kis társaság verbuválódott össze. Volt egy szűkebb közösség, a Magyar Adás munkatársaiból és volt egy tágabb társaság az ittlévő magyarokból. Jól éreztük magunkat, nem tűnt fel és nem is zavart a zajos nagyváros.

Ulieriu-Rostás Emília, a Román Televízió magyar adásának vágója

Engem meglepett, hogy a kezdetekkor csak nők vágtak, legalábbis itt az adásnál. Ez teljesen normális dolog volt?

Női szakma volt, igen, gondolom a kézügyesség és a pepecselés miatt, a kisebb női kezek talán jobban, pontosabban tudtak filmszalagot vágni, ragasztani. Abban az időben tévészinten is egyetlen férfi vágó volt, aki el is ment aztán Németországba.

És akkor meséld el a munkafolyamatot. Ma már – amikor egyre kisebb hordozókra kerülnek anyagok, vagy épp interneten küldjük le mi is a stúdióba az adást – felfoghatatlan, hogy valamikor több kilónyi filmszalagot cipeltek operatőrök, szerkesztők.

Amikor visszajött terepről a csapat, mi azt kérdeztük az operatőrtől: hány tekercset filmeztél? Mondtak egy számot. Akkor jött a következő kérdés: kicsit, vagy nagyot? Az utolsó kérdés pedig az volt, hogy megszámoztad rendesen? Hát… vagy igen, vagy nem. A kicsi tekercsek két és fél perc, a nagyok 10 perc körüliek voltak. Előbbiekre hírek, meg tudósítások kerültek. Ezeket természetesen már előhívták lent a laboratóriumban. A hangtekercsek külön voltak és akkor elkezdődött a szinkronozás. A vágóképek is külön tekercsen szerepeltek, szedtük szét snittekre, számoztuk meg és akasztottuk fel kampókra a bölcsőbe – így neveztük a vászonhuzattal ellátott fémkeretet. A Steenbeck vágóasztal már itt volt kilencedik emeleten, amikor én idejöttem. [A gépen még mindig Liácska dolgozik, csak időközben lekerült a földszintre.] Ezen a filmszalagot és a hangszalagot két különálló optikai és mágneses rendszer olvassa le, a szinkronizálás látás és hallás után történt. Speciális fehér ceruzával jelöltük be a vágási pontokat, majd a hasznos darabokat összeragasztottuk. Maga a vágógép olasz gyártmányú volt, nagyobb férfitenyérnyi nagyságú, két késsel ellátott szerkentyű volt, az egyenest a film-, a ferdét a hangvágásra használtuk.

Ulieriu-Rostás Emília, a Román Televízió magyar adásának vágója

Izgultál? Voltak félelmeid? Akár a munkafolyamatban, akár adásban? És mi volt a legnagyobb kihívás?

A legnagyobb félelmünk az volt, hogy nehogy „elmenjen” a szinkron, vagy elszakadjon a szalag. A híradós anyagok akkoriban is utolsó percekben készültek, sietni kellett. Ezek nyilván Ceaușescu látogatásairól szóltak, a képeket a főhíradótól kaptuk, a szöveget a mi szerkesztőink „magyarították”. Mi azért visszafogottabbak voltunk, mint a román munkatársaink. A hírek, tudósítások után következtek a riportok, monográfiák, kerekasztal-beszélgetések. És persze ott volt még a cenzoros vetítés is, ahol a vágónak ott kellett lenni mindenképpen. Fülesi, Cordoveanu és Podoabă voltak a cenzorok. Utóbbit magunk között Kösöntyű elvtársnak hívtuk. Nyilván, ahogy erősödött a diktatúra, a szerkesztőknek és nézőknek is kialakult az érzéke az áthallásos, sugalmazó gondolatok bemutatására, illetve megértésére. Volt, ami átcsúszott, volt, ami nem. Legemlékezetsebb például Csép Sanyi Hóstátról szóló dokumentumfilmje, amelynek néhány „beszédes” képét ki kellett cserélnünk, de végül mégsem engedték adásba, lába kelt. 89 után megtaláltam. A legnagyobb kihívást mindegyikünknek, a vágóknak, a tévéjátékok jelentették. Én hírekkel és tudósításokkal kezdtem, és Bodor ragaszkodott, hogy mindenkinek be kell vágnia bár egy tévéjátékot. Én a Sadoveanu-novella alapján forgatott Nyári történetet vágtam, amelyet Cselényi László rendezett és Xantus Gábor volt az operatőre. 83-ban lehetett, de ennek is nyoma veszett, sajnos, pedig szívesen megnézném. Minden szerkesztővel dolgoztam, de szívesen emlékszem vissza az Araditssal, Mag Péterrel és Gálfalvi Zsolttal való vágásokra. Dolgoztunk, röhögtünk, kiismertük egymást. Általában mindenkinek volt valamilyen „hepciája”, de jól éreztük magunkat, sokat kacagtunk. Mag Péter ideges volt, ha az ember késett, veszekedett sokat, de én ezt már tudtam róla, úgyhogy igyekeztem pontos lenni. Öllerer Jóska nagyon precíz ember volt, nevelt mindenkit. Labancz Frida, akit imádtak a nézők és az alanyai is, városi lányként őszintén rá tudott csodálkozni terepen mindenre. Azt hiszem, hogy csak a falusi kóbor kutya úszta meg a vele való interjút, mindig nagyon sok tekerccsel jött vissza a filmezéseiről… Sok filmre készült tévéjátékunk is volt, Páskándi Géza, Kocsis István, Forró László, Huszár Sándor írásai nyomán, stúdióban és terepen forogtak színészek részvételével. Sajnos alig maradt meg ezekből, de teljes egészében néhánynak tulajdonában vagyunk.

Adásnap előtt, és tán még utolsó pillanatban is, de végre elkészült a műsor. Hogy zajlott tovább, mi történt eladdig, amíg a néző bekapcsolta a tévét?

Adás napján a vetítőben sorakoztak a számozott dobozok a tekercsekkel. Vetítették a műsorokat, mint a filmet a moziban. Két 16 mm-es, illetve ugyancsak két 35 mm-es gép volt ott. A bemondó beköszönt, felkonferálta az anyagot, a vágórendező átkapcsolt a vetítőbe és indult a film. Az adástitkár irányította a váltásokat, tudta a hosszát az anyagnak és a végszavakat. A stúdióban volt a zenei illusztrátor is, aki helyben keverte a zenét. A kötelező tudósítások után interjúk, beszélgetések, színházi előadások, portréfilmek, oknyomozó riportok voltak az adásban. Klasszikus zene, régizene, könnyűzene, népzene, a népszerű Kaláka, a táncház-fesztiválok is nagy nézői sikernek örvendtek és a szakmai értelmiség is szerepelt műsorainkban. Fizikusok, vegyészek, orvosok és kutatók egész sora beszélt a nézőinkhez.

Ulieriu-Rostás Emília, a Román Televízió magyar adásának vágója

Említetted már, hogy sok időt töltöttetek együtt, ami egyrészt magától értetődik, mert a tévézés csapatmunka. Egyik a másik nélkül nem nagyon tud létezni. A szerkesztő az operatőr nélkül, majd a vágó hozzáértő és minőségi munkája nélkül mit sem ér…

Igen, igazad van. A tartalom a legfontosabb és az, hogy a csapat tagjai tudnak-e valamelyest egyformán gondolkozni. Hogy mindenki külön-külön mondanivalója tud-e hasonlítani? Sokszor a munkaidő lejártával is dolgoztunk még, majd lazítani is együtt mentünk, vagy a közeli vendéglőkben, vagy egymásnál mulattunk. A Majtényi-ház nyitott volt számunkra, Forró Eszterhez is gyakran jártam, aztán mikor jöttek a vidéki kollégák, Csáky Zoli, Csép Sanyi, borozgattunk, beszélgettünk, Cseh Tamás-dalokat hallgattunk. De kellett is a sok feszültség utáni levezetés.

Ha jól tudom, 77-ben a földrengés idején is bent voltatok a tévében. Sok személy számára örök traumát okozott ez a szörnyű élmény. Hogy emlékszel vissza arra a napra?

Máthé Évával az első emeleten dolgoztunk, Csép és Majtényi Évi pedig a kilencediken. Nagyon-nagyon furcsa érzés volt. Este fél tíz körül történt, sötét volt, minden mozgott és volt egy addig teljesen ismeretlen, olyan süvítésszerű zaj. Mi rohantunk le, aztán megérkeztek a munkatársak is, Csép mesélte, hogy kinézett az ablakon és meg kellett kapaszkodnia a függönybe, olyan erős volt  a mozgás, azt érezte, menten kirepül. Mentünk hazafelé, ott volt a nagy tömeg, a rengeteg összedőlt épület, kétségbeesett emberek, akik keresték eltűnt hozzátartozóikat, nagyon kemény megpróbáltatás volt. Csépet például annyira megérintette, hogy évekig nem jött Bukarestbe.

Tudvalevő dolog, hogy sok kapcsolat és házasság is született nemcsak a szerkesztőségen belül, hanem egész televízió szinten is. Te is kollegához mentél férjhez: Theo operatőr volt, de nem nálunk, a magyar adásnál…

Az első emeleti vágóban dolgoztam sok éven keresztül és egyszercsak megjelent ott Theo. Be-benézett, ácsorgott, tátotta a száját, amíg kezdődött az épp soron levő stúdiófelvétel. Onnan és akkor jött el velünk szilveszterezni Székelyföldre, szórakozott rajta mindenki, mert félcipőben és elég lengén öltözve jött. Aztán ott kerültek még pulóverek, sajnáltuk szegényt, szinte odafagyott. Körülbelül 10 év kapcsolat után kötöttük össze az életünket.

A ’80-as évek: volt magyar adás, nincs magyar adás

A 80-as években kezdett erősödni a diktatúra, az adásmegszakítások egyre gyakoribbak lettek, Bodor szobájában gyűltek a kimaradt tekercsek. A nyolcvanas évek elején aztán kitaláltak még egy őrültséget, 1981 körül: valaki nagyokosnak eszébe jutott, hogy ki lehetne vonni az ezüstöt a filmtekercsekből, amitől aztán a nemzetgazdaság elindul a magasságokba… Válogattuk a tekercseket, természetesen legtöbb esetben az első, második tekercseket adtuk le. Ezeken a tekercseken Ceaușescu beszédei, nyilatkozatai, látogatásai voltak, no meg ipari, gazdasági hírek. Ezzel a sok jövés-menéssel sok anyag elkallódott, de volt kolléga, aki megmentett párat a beolvasztástól. Öllerer Jóska családja visszahozott néhányat, de sajnos megrongálódtak, begombásodtak.

Ulieriu-Rostás Emília, a Román Televízió magyar adásának vágója

Szóval éreztük mindannyian, hogy közeleg a vég, ami ugye 1985-ben be is következett. Egy véget nem érő csönd és szorongás után magyar adást megszüntették, a szerkesztők nagyrésze átment a rádióhoz, tán Boros Zoli és Simonffy Kati maradtak itt a zenei szerkesztőségnél, Aradits pedig Vornicu műsorában dolgozott. Én nemsokára hazamentem Marosvásárhelyre, ott is szültem meg fiamat, Theót és amikor a három hónapos gyereknevelési szabadság után visszatértem, itt volt a nagy semmi. Jelentkeztem az operatőrök és vágók főnökénél, aki archiválásra osztott be. Ez azt jelentette, hogy másnap Jilaván kellett jelentkeznem, ott volt a filmarchívum. Reggel nyolckor kivittek autóval oda. Én délután háromig szépen pihentem a fák árnyékában, rettenetesen fáradt voltam és másnap szépen bementem a főnöknőhöz, hogy kihallgatást fogok kérni az elnöktől, mert én ezt a munkát nem akarom csinálni. Rögtön választás elé állított: vagy a „speciális mappát” választom – ez a Ceaușescu különböző útjait, látogatásait, kirándulásait szerkesztette-vágta külföldi televízióknak –, vagy a filmszerkesztőségbeli munkát. Nyilván ez utóbbit választottam, ismertük egymást, ők is a kilencediken dolgoztak, akárcsak mi, a magyar szerkesztőség tagjai és hát kellemesebb munkának is tűnt. A főnök kissé őrült volt, olyan kéjelgős fajta, aki szerette gyötörni az embereket. Játékfilmekkel dolgoztunk, rövidíteni kellett, vagy a túl sikamlós részeket, például a csókokat vagy a térdsimogatós jeleneteket ki kellett vágni. A kollégák megtanítottak, hogy a főnökkel hogy kell bánni. Együtt vizionáltuk a filmeket, én jegyzeteltem ügyesen, majd kivágtam a jeleneteket. Emlékszem, egyszer Tudor Caranfilt hívta tanúnak a vetítésre, nyilván engem akart lejáratni, hogy nem végzem jól a munkám. A főnök ott adta a nagyot és belekötött mindenbe. Én meg csak mutattam a jegyzeteimet, hogy minden óhaját teljesítettem. Caranfil vagány volt, rettenetesen mulatott a helyzeten.

Node milyen játékfilmek is voltak akkor még a televízióban? Néhány román filmre emlékszem, de külföldi alkotásokra nem igazán…

Cseh, keletnémet, kubai filmek voltak a jó sok román filmen kívül. Még a címeket is megváltozatták. Az eszem megáll, ha visszagondolok, hogy mik történtek. Egy bolgár film egyik jelenetét, amelyben cukorkát szopogattak, ki kellett vágni, csak azért, mert a cukorka nem román termék volt. A szocialista országokban mindenki ezt a cukorkát kedvelte, de akkoris a hazai jobb kellett legyen. Így esett a bolgár cuki… A filmesek is jó társaság voltak, tartottuk a hátunkat egymásért. Volt egy nagyon kedves történet. Egy temesvári kollegánk hazautazott néhány napra – mondta ő – de azelőtt behozta egy kabátját, ami ott lógott napokig-hetekig. Ha a főnök bejött és kérdezte, hol van a kolléga, mi kórusban válaszoltunk, hogy kilépett, de jön vissza, mert ni, itt a kabátja. Jóval később kaptuk a hírt, hogy kiszökött Nyugatra.

Ulieriu-Rostás Emília, a Román Televízió magyar adásának vágója

Ebben az időszakban tartottátok a kapcsolatot egymással? Találkozgattatok a szerkesztőség többi tagjaival?

Te, akkor már elég nehéz idők voltak, mindenkinek megvoltak a saját bajai. Én délelőtt dolgoztam, a férjem délután, engem például szinte teljesen felőrölt az, hogy tudok-e enni adni a fiamnak. Hogy elég lesz-e a tejpor, hogy honnan szerzek húst neki, mikor már szilárd ételt is ehetett… De a nyomorúságban összefognak az emberek és segítik egymást. Mindig hálával gondolok vissza egy filmes kolleganőre, aki két maroknyi csirkét hozott a fiamnak. „No uite, ți-am adus pe frații Petreuș!” Volt az a népdalánekes-páros, emlékszel? Öklömnyi ikercsirkék voltak, innen a hasonlat. Végeztük a dolgunkat, neveltük a gyerekeinket.

Szabad világ, új magyar adás

Jött 1989, s a remény, hogy újraindul az adás. Amikor Boros Zoli, Simonffy Kati és Schaffhauser Ildikó megjelent a képernyőn és kellemes karácsonyi ünnepeket kívántak magyarul és németül, már reménykedtünk. Boros szervezte a régi-új csapatot. Aradits sokat filmezett a szerkesztőségben azokban a zűrzavaros napokban, a tekercseket leadta a laborba előhívni és azok szépen eltűntek. Volt egy nagymellényű pasas, állítólag az szedegette össze, volt amit egyenesen a szekuhoz vitt, másokat meg valószínűleg eladta később. Visszajöttek a kollégák a rádiótól és megjelentek a fiatalok is, Kacsó Sándor például mérnök lévén nagyon sok mindenhez értett. Amint megjelentek az új hordozók – Umatic, Beta, VHS, SVHS –, be kellett látnom, hogy ez már nem az én világom. Próbáltam vágni, nem arról van szó, de nagyon nehezen ment. Így kezdtem az archívummal foglalkozni, a 89 előtt készült anyagok kutatásával és lett egy olyan szakmán, amelyik gyakorlatilag nem létezett, nem volt kitalálva. A régi felvételeket vagy beépítik a most készülő riportokba, vagy különböző emléknapokon adásba adjuk. Így lesz folytonos a kultúránk… Egyre gyakrabban kérnek felvételeket művelődési intézmények, színházak, vagy akár magánszemélyek is. Nagy öröm számomra, amikor a kért felvételt megtalálom, nagyon ritkán mondom azt, hogy nincs… mert előfordul, hogy keresek valamit és mást találok, amiről nem is reméltem, hogy megvan még. Nagyon örülök a kortárs művészeknek, ha felfedezek kis tudósításokat egy-egy könyvbemutatóról, kiállításról, akiknek a szereplői itt voltak egyetemisták például. A falusi képek, történetek, amelyek valamilyen szinten persze, idealizálva voltak, de hogyha lefejtjük a kötelező kérdéshalmazokat és válaszokat, akkor ott marad a tiszta hely, ember. Egyébként nagyon sok anyagunk veszett el, mindenféle műfajból, például 74-ből alig van valamink. Ennek az az oka, hogy valamikor, amikor még itt a tévében is volt egy helyiség, ahol tartották a filmtekercseket, a nem megfelelő tárolási körülmények miatt begombásodtak és sajnos nagyon sokat el kellett égetni közülök. Ez nagy fájdalom.

Ulieriu-Rostás Emília, a Román Televízió magyar adásának vágója

Volt néhány közös örömünk, tudom én, mikor valamit nagyon kerestél, és aztán rátaláltál. Jössz a kicsi ficujkáiddal minden hónap elején, ráírva azon személyiségeknek a nevei, akiknek születési-, vagy halálévfordulója (sajnos egyre gyakrabban) van és mondod és mondod, mintha minden képkockára emlékeznél, sorolod a stáb tagjait és bizony még olyan eset is akad, amikor a forgatásról, vagy később az utómunkákról elevenítesz fel sztorikat…

Igen, olyan jó látni, amikor lehet közösen „örömködni” valakivel. Kikérem a filmet, behozzák Jilaváról, befűzöm a tekercset a jó öreg Steenbeckbe és nézem. Javítgatom, majd átkerül Bányai Petihez, aki gyakorlatilag újjá varázsolja. Nagy örömök ezek…

A tévében köttetett házasságok esetében volt sok példa arra, hogy a gyerek, gyerekek is követték szakmailag a szülőket. A te fiad hogy úszta ezt meg? Mert gondolom ő is volt jópárszor bent e tévében, igaz, hogy már 90 után…

Te, ez érdekes történet. Az apja stúdió-operatőr volt, és amikor nem volt kire hagyni, behozta néhányszor a tévébe, gyerekműsor felvételekre. És akkor ott az egyik szerkesztő nem viselkedett túl barátságosan, rá-ráreccsent a gyermekekre, hogy legyenek csendben, csinálják, amit kell, stb… Theo meg végigülte a felvételt az apja melletti széken. Amikor meg velem volt munkában, a szerkesztőségben elvonult és az írógéppel játszott inkább. Úgyhogy kicsi Theo inkább elidegenedett, semhogy megszerette volna a tévés szakmát, viszont annál inkább érdekelte – s mai napig is – a film őse, a fényképészet.

Időközben nyugdíjba vonultál, nem is tudom mikor, én már bejáratos voltam a szerkesztőségbe 99 óta, és emlékszem, már akkoris nagyon kedves voltál. Tévéjátékokról írtam a Korunknak, napokig előszobáztam, hogy bejussak az akkori főszerkesztőhöz, Boroshoz az engedélyért, de te már gyűjtögetted nekem az infókat.

2000-ben nyugdíjaztak. 25 év régiséggel lehetett már menni, és akkor épp valami nagy leépítésre készülődtek, úgyhogy ez volt a legelfogadhatóbb, hogy nyugdíjba megyek. De ez úgy volt, hogy hétfőn nyugdíjba mentem, s kedden jöttem munkába…

Ulieriu-Rostás Emília, a Román Televízió magyar adásának vágója

Liácska, te már négy főszerkesztőt értél meg. Végigkísérted gyakorlatilag születésétől a magyar adást. Hogy látod, hogyan fejlődött az adás, hogyan változott a nézőkkel való kapcsolata, hogyan tudott hatni a különböző korokra és hogy tudta azok visszahatásait bemutatni, elemezni?

Minden kornak megvolt és megvan a maga kihívása. A kezdet az gyönyörű volt, mint minden a legelején, hát mi voltunk az egyetlen magyar nyelvű műsor. Nagyon sok visszajelzést kaptunk a nézőktől, ezek olyan erőt adtak nekünk, hogy csak na… Anyagilag is jobb volt, és hát volt még valami fontos: tudtuk, hogy ki nyomorítja meg az életünket. 89 után is nehéz volt, meg kellett ismerni, meg kellett szokni egy teljesen ismeretlen helyzetet. Ma is nagyon nehéz, mert minden sokkal körmönfontabb lett, rafináltabb, és ezért úgy érzem, sokkal kiszolgáltatottabak vagyunk. Anyagilag sem könnyű, az adás költségvetése kicsi és azt is 100 fele kell osztani. Például, nézd, ugye itt van az én archivista állásom. Főszerkesztőnknek (Mosoni Emőke) havonta kell elmagyaráznia gyakran váltakozó személyeknek, hogy mi is az én feladatom, miért is kellek a szerkesztőségnek. Hogy hiába van multimédia részleg, archiváló osztály, stb… ha nincs köztük olyan, aki felismerné, vagy adatai lennének a mindenkori magyar adásban szereplőkről. Nehézségek voltak, vannak, lesznek. És ez így van jól.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.