Beszippant, megemészt és kiköp

Edgar Wright: Last Night in Soho / Utolsó éjszaka a Sohóban

Az Utolsó éjszaka a Sohóban felejthetetlen utazás a 60-as évekbe: titokzatos és harsány, véres és szexi, egyszóval stílusos, mint Wright mindig.

Edgar Wright azon kevés kortárs rendező közé tartozik, akiket nagyon közel érezhetünk magunkhoz. A közösségi médiás jelenléte (és legendás Spotify-listái) alapján egy őszintén lelkes, közvetlen, vérbeli filmrajongó figura képe rajzolódik ki, aki nem mellesleg néhány évente megörvendeztet egy stílusos, humoros, vagány filmmel. Az Utolsó éjszaka a Sohóban részben folytatja ezt az utat, de szintet is lép – Wright egyrészt megmutatja a sötétebb oldalát, másrészt minden eddiginél ambíciózusabb és nagyobb léptékű művet alkotott.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban azon filmek közé tartozik, amelyek az első jelenetükkel berántanak a világukba, utána pedig nem is eresztenek – kényük-kedvük szerint dobálják a kiszolgáltatott és elvarázsolt nézőt. Wright új filmje ugyan elvileg a jelenben játszódik, de főhőse, Eloise (Thomasin McKenzie) rajong a 60-as évekért, így a nyitányban azt látjuk, hogy lemezjátszót hallgatva, korabeli ruhában táncol a szobájában, amely tele van vintage ereklyékkel, például Twiggy vagy az Álom luxuskivitelben poszterével. Később Eloise különös álmok, hallucinációk révén „valóban” átkerül a forrongó évtizedbe, de Wright ügyesen játszik azzal, hogy a lány már egyébként is ott él, egy magányos, virtuális világban – vagyis élne, ha tehetné.

Meglepő módon Wright és forgatókönyvíró-társa, Krysty Wilson-Cairns ezúttal minimalizálta a vígjátéki elemeket, pedig korábban pont ez számított a védjegyének: a legkülönbözőbb műfajokat házasította össze a humorral, mint a zombifilm (Haláli hullák hajnala), szektás zsarufilm és buddy movie (Vaskabátok), katasztrófafilm (Világvége), indie képregényfilm (Scott Pilgrim a világ ellen) vagy akciófilm (Nyomd, bébi, nyomd). Az Utolsó éjszaka Sohóban is tartalmaz egy kevés, de jó humort, viszont alapvetően egy pszichothriller horrorisztikus, sőt, giallo vonásokkal. Az író-rendező a lényeget tekintve azonban nem hazudtolja meg önmagát, hiszen ismét a természetfelettit és a kispolgári brit valóságot ütközteti egymással, az ártalmatlan felszín alá nézve szörnyűségeket tár fel (olykor szó szerint is), illetve a stílusjáték, az eluralkodó neonszínek, simogató fények, ütős zenék is meghatározó vonásai a filmjének.

Viszont ezúttal nem férfiak, hanem két nő áll a középpontban, akiknek az életében az ellenkező nem leginkább csak zavaró tényező, szükséges rossz. Eloise számára a látomásaiban felbukkanó Sandy (Anya Taylor-Joy) egyszerre példakép és doppelgänger-figura, hiszen az ijedt, naiv, vidékről a fővárosba költöző lányt lenyűgözi az éjszakai élet kacér és gyönyörű, hatvanas évekbeli királynője. Ahogy azonban Eloise egyre többet megsejt elődje életéből, úgy változik kettejük „viszonya” a pokoli fináléig. Thomasin McKenzie és Anya Taylor-Joy egymás tükörképeként viselkednek, tökéletes összhangban mozognak, illetve karakterisztikájukban is remek kiegészítői egymásnak: a két fiatal színésznő karrierjében nagy lépés ez a film.

Kicsoda Sandy, és hogyan kerül vele kapcsolatba Eloise? Míg a kérdés második felét, azaz az Utolsó éjszaka a Sohóban világának törvényszerűségeit a film megválaszolatlanul hagyja (amit kisebb gyengeségnek is tarthatunk), az első rejtély hatásosan és izgalmasan nyúlik végig a filmen. Kit és mit lát Eloise a látomásokban? Hogyan értelmezze a bevillanó képeket? A film ezen rétege mintha a bemutatott korszak emblematikus filmjét, a szintén a divatvilág felszínességét is bemutató Nagyítást idézné. Történt-e bűntény, és ha igen, ki ölt meg kicsodát? Az Utolsó éjszaka a Sohóban sokáig lebegteti a kérdést, ahogyan az is homályban marad, hogy Sandy az ő alteregója-e, vagy valaki más. A nyomozás végpontjaként kiderül, hogy senki nem az, akinek látszik, Wright azonban kifejezetten elegánsan, ügyes csavarok után vezet el ehhez a műfajban kötelező megoldásig.

Wright olyan inspirációs forrásokat említett a film kapcsán, mint a Ne nézz vissza vagy a Polanski-féle Iszonyat, illetve a tükörkép-rétegről a Fekete hattyú is eszünkbe juthat, az Utolsó éjszaka a Sohóban azonban inkább csak hangulati elemeket vesz át ezekből a filmekből és más témákra koncentrál. A középpontjában a beilleszkedés, a csendes, vidéki kislány és a menő, felnőttesebb osztálytársak konfliktusa áll: Eloise divattervező szakra érkezik Londonba, azonban harsány évfolyamtársai csodabogárnak tartják és hamar kiutálják őt. A kívülállóság, a nagyváros vadsága és idegensége, a férfiaktól való félelem az őrület határára sodorja a lányt – ebből a világból nyújt kiutat a hatvanas évek fantáziabirodalma, amíg ki nem derül, hogy az még veszélyesebb, mint a jelen. A filmben többször felmerül, hogy nem mindenkinek való ez a világ – ha egy vidéki kislány bekerül a forrongó katlanba, azt nemcsak a környezet, hanem önmaga is elpusztíthatja.

Másrészt az Utolsó éjszaka a Sohóban London-film is. Visszatérő poénként többször elhangzik, hogy „London can be a lot”, azaz London túl sok lehet; ez egy rossz hely tele rossz emberrel. Mégis ellenállhatatlan. Eloise egyszerre ugrik fejest a nagyvárosba és a múltba, ennek során pedig kiderül, hogy Londonban a múlt és a jelen is terhes. Az öröklődő sorsok és a generációs traumák mintha mind a metropoliszhoz kötődnének – vajon ki lehet ezekből törni? Ha igen, hogyan – és milyen áron? A film ellenállhatatlanul vonzónak, egyszersmind sötét titkok temetőjének mutatja be Londont, ahová alámerülni maga a kavargó őrület. A lány próbálgatja a város és önmaga határait, ez a kísérletezés pedig hol felszabadító, hol nyomasztó folyamat. A boszorkányos hangulathoz a legendás brit invázió közege és szereplői járulnak hozzá: olyan színészek kísérik Eloise útját a homályos kocsmákban, a csillogó klubokban és az eső áztatta utcákon, mint Diana Rigg, Margaret Nolan (életük utolsó szerepében), Rita Tushingham vagy Terence Stamp, akik valóban a hatvanas években voltak a csúcson, a korszak bálványának számítottak, ami egy plusz önreflexív réteggel gazdagítja a filmet.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban nem az első film, amelynek az a tanulsága, hogy a múltba menekülés sosem megoldás (távoli párhuzamként az Éjfélkor Párizsban is ide fut ki), Eloise személyes utazásán és a merész műfajválasztáson átszűrve mégis élőnek és igaznak hat ez a gondolat. A giallo-jelleg következtében a film második fele bővelkedik a jump scare-ekben, de mire túlságosan önismétlő és unalmas lenne a felépítése, Wright továbblendíti a történetet, majd szépen lezárja a vad utazást. Az Utolsó éjszaka a Sohóban egy magával ragadó hangulatú, csavaros és jól kidolgozott mű és egyben igazi moziélmény, amely nemcsak Wright, hanem a korszak rajongói számára is kötelező kaland.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.