„Bizonyos szempontból súlyosabb a helyzet, mint Aczél elvtárs idejében”

Interjú Nagy Ervinnel

Hosszabb filmes szünet után a Terápia című sorozatban tűnt fel az arrogáns vállalkozó, Máté szerepében, játszott a Testről és lélekről című filmben, majd a Kincsem főszerepében láthatták a magyar nézők százezrei. Bár színpadon többször alakított komikus szerepet is, mozivásznon először Bodzsár Márk szocialista vámpírvígjátékában, a Drakulics elvtársban figurázta ki a „macsó ősbunkót”. Nagy Ervinnel a film kolozsvári díszbemutatója előtt beszélgettünk, többek között arról mesélt, hogy milyen gyerekkori emlékeket hozott fel a film, miért alapmű színészeknek Ceaușescu tárgyalása, mit gondol Andy Vajnáról, és mit szeretne még szakmai szinten elérni.

Frissen kaptad meg a magyar filmkritikusok legjobb férfi epizódszereplőnek járó díját, amit többek között a nagyapádnak, Laci papának ajánlottál, akit említesz is a Drakulics elvtárs egyik jelenetében. Mit köszönhetsz neki, milyen gyermekkori emlékeket hozott fel a ’70-es években játszódó film?

A nagypapám KISZ-titkár volt Dunaújvárosban, felépítette a várost, nekem ő volt az „öreg kommunista”, annak az egész kornak az ikonikus, már megszikkadt, öreg krónikása… ahogy ül a hamutartóval, mindig szívja a sárga Symphoniát abban a kis szocialista komfortban, ami megvolt nekik, és beszél a nagy időkről, a háborúról. Ő egy rendszerben csalódott ember volt, és ennek megfelelően nagyon keserű is, de engem nagyon szeretett. Az, hogy felépítettek egy várost, hogy mindenkinek van kenyere, nincsenek hajléktalanok, mint Nyugaton, aki dolgozik, annak van egy kis Trabantja – ez a szolid, szocialista kispolgári létezés egyfajta büszkeséggel töltötte el a nagypapát. Arról, hogy mások lopnak, vagy, hogy bizonyos kommunista vezetőknek három hétvégi házuk is van, már megvolt a véleménye, mégis azt gondolta, hogy azért ez a legigazságosabb világ, amiben lehet élni. Ő az egész életét ennek szentelte, tehát önmegtagadás lett volna nem ezt mondani. Úgyhogy ő nekem ezt a kort fémjelzi, sokat próbáltam mentegetni az ő sztorijaiból, szóhasználatából, van, ami be is került a filmbe. Kun elvtársól azt gondoltam, hogy ilyen lehetett a nagyapám fiatal korában.

Élsportolók gyermekeként mennyire utaztál más szocialista országokba?

Volt egy nagyon mély élményem. Negyedikes koromban már nagyon jó dobó atléta voltam, és jutalomból kivittek Szófiába vonattal. Úgy másfél napot utaztunk odáig, Ceaușescu Romániáján keresztül. Rengeteg éhező, meztelen gyerek jött a vonathoz, és valaki kidobott nekik egy szappant, s az egyik kis totyogó odament, és tiszta erejéből megharapta, nem tudta, mi az. Mindenhol elképesztett a borzalmas szegénység. Voltam Bukarestben is egy versenyen, utána elmentünk Konstancára, ahol első nap ellopták minden pénzemet. Hat ország sportolóit vitték el oda, végig velünk volt egy szekuritátés csávó, ma is megismerném, nagyon jó fej volt, focizott velünk, és ott aludt mellettünk egy szobában, kérdeztük, hogy ki ez a bácsi, s mondták, hogy azt akarják, hogy velünk minden rendben legyen. Ott csókolóztam először Konstancán. A tengerparton csak meggyes nápolyi volt, nem tudtunk annyit megenni, amennyit vehettünk volna a pénzünkön.

Nem véletlen, hogy a magyar filmtörténetből több szocialista retrovígjáték jut eszembe, mint a románból…

A vidám barakk nálunk nagyon jellemző volt. Kádár – talán azért is, mert a börtönben többször nagyon megverték – megmaradt egy ilyen krumplistészta-zabáló, sakkozó öregembernek, aki egyszerű volt, és valahogy nem is voltak olyan úri hóbortjai, mint Ceaușescunak. Kádár nem volt fényűző, rá nem haragudtak annyira, őt nem végezték volna ki. A felvételt Ceaușescu tárgyalásáról én nagyon sokszor végignéztem szakmai okokból, színészként szerintem egy alapmű. Az egy görög dráma, hiszen tudod, hogy mi a vége. Szinte sajnálod is már ezt a két szerencsétlen öregembert, miközben tudod, hogy egy nép sorsát, mint két elmebeteg nehezítették meg. Magyarországon ehhez képest tényleg az volt, hogy mindenki kicsit azért jól élt. A kultúra virágzott Aczél György miatt, aki tiltott, tűrt és támogatott, mégis nagyon művelt ember volt, és tudta, hogy aki zseni, az zseni, és azt hagyta dolgozni. Most bizonyos szempontból sokkal súlyosabb a helyzet. Ha nem vagy lojális a hatalomhoz, az ugyanúgy rád tudja nyomni a bélyegét: nem kapsz pénzt. A nagy-nagy különbség, hogy azok, akik most a kultúrában megmondóemberek lettek, kevésbé alkalmasak, mint Aczél György volt. Aczél György megrögzött moszkovita volt, de nem gyűlölt senkit, tudta, hogy őt nem szeretik, de nem irtotta a tehetséget tűzzel-vassal.

A te karaktered, Kun Laci mennyire van meg a mai magyar társadalomban?

Hát, ősbunkók mindig vannak. Ősbunkó, de közben elveszett is, ez egy örökérvényű férfikép, az önmagától megittasult vezérbika, aki azt hiszi, hogy hibátlan, és maximum a főnökének, Miki bácsinak jelent, de egyébként az életben kőkemény, céltudatos, tökös, férfias, bajszos. Természetesen ezer sebből vérzik ez az öntudat, mondjuk az ágynál kezdve, mert primitív szexussal rendelkezik. A karakter ezt is kompenzálja a szupermacsó hozzáállásával.

Hogy látod őt az eddigi filmes szerepeid viszonylatában?

Ennyire balfaszt nem csináltam még magamból… Színházban igen, akik onnan ismernek, tudják, hogy a macsóságot szívesen árulom el, a férfi önhittségből és a teremtés koronája-mítoszból én nagyon nagy szeretettel űzök gúnyt. Filmben ennyire jól, ennyire jó miliőben még nem sikerült. Egyébként ezért kaptam meg a magyar filmkritikusok díját, mert annyira mást csináltam, mint eddig. A Kincsemre soha nem fogok díjat kapni, hiába nézi meg 500 ezer ember. A kritikusok valahogy megenyhülnek, amikor valamit visszalátnak magukból, a véleményükből (nevet)… és azt mondhatják, annyira jó, hogy Ervin egy másik arcát is képes volt megmutatni! Nem tudok kibújni a bőrömből, csak ha erős karakterrel bíznak meg. És azért ez a karakter lehetett volna sokkal finomabb is, de én toltam a nagy, érző szívű, bunkó mackó felé, aki tulajdonképpen a rendszer áldozata, amibe belekerült, mint árvagyerek, akit felhoztak vidékről. Laci el van veszve Budapesten. Én is vidéki gyerek vagyok, tudom, milyen elveszettnek lenni Budapesten, mikor bekerülsz a nagyvárosba, nincs egy támpontod, és egyre keményebben nézel, hogy magabiztosabbnak látszódj. Talán nagyon mélyen együtt éltem a figurával. Miközben elárultam, kilógattam a lólábat, hogy mennyire balfasz, végül szerintem a vidéki igazsága, elveszettsége miatt lett hiteles az alakítás. Szép lassan bonyolult karakter lett belőle, amihez kellett a Márk flexibilis hozzáállása. Valószínű, hogy a mi alkotói kapcsolatunk nem ebben az egy filmben fog kimerülni.

Hogy lettél a Drakulics elvtárs executive producere?

Felajánlották, és én elvállaltam. Azt akarták, hogy kivegyem a részem a filmből és a forgalmazásából, aminek nagyon örültem. De ezzel magukra rántották a kredencet (nevet), mert én tényleg ott ültem az asztalnál, és tényleg beleszóltam. Végül Márkkal közösen kitaláltunk egy online videókampányt és rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk érte. Nagy problémáim vannak azzal, hogy hogyan találjuk meg a célközönséget, hogy mekkora pénzeket mozgósítunk arra, hogy eladjunk egy filmet. Mintha nem származna ebből olyan bevétel, ami a producereket komolyan érdekelné. Ez kiábrándító volt, de nagyon tanulságos.

Jó ötletek vagy pénz kérdése lenne szerinted a megfelelő forgalmazás?

Mindkettő. 16 millió forintból csináltuk, ami szerintem egy vicc-összeg. Ennyi támogatást kaptunk rá, és azt mondták, hogy ha elérjük az 50 ezer nézőt, akkor pezsgőt bontunk. Így lett 80 ezer. Sok pezsgővel jönnek nekem! Nem derül ki, hogy a magyar filmforgalmazás hol csúszik félre, mert nem származik hátrány abból, ha egy film nem fut jól. Ahol pénz van, ott mindig megjelenik a szakértelem, ahol nincs pénz, ott nem lesz. És Magyarországon valahogy ezt nem sikerül összehozni. Hiába fut nemzetközileg jól a magyar film, mégis a belső piacon… ahogy esik, úgy puffan. Én legalábbis így látom.

A Drakulics elvtársban kifigurázod Andy Vajnát, a nemrég elhunyt filmügyi kormánybiztost, akinek a regnálása alatt ismét felívelt a filmes karriered, ugyanakkor a Kincsem kapcsán körvonalazódott egy konfliktus köztetek. Elégtétel volt ez a jelenet?

Nem ez volt a cél, de bele lehetett látni. Ez egyébként később jött ötlet volt, hogy a Kun elvtárs szála is legyen lezárva. Nem lett annyira jó a maszk. Kicsit kapkodni kellett vele. De nem volt szándékunk borsot törni a Vajna orra alá, pláne, hogy a bemutató előtt meghalt, s így szerencsétlenül jött ki. Kölcsönös antipátiánk ellenére elismertük egymást, szerintem ettől működik egy demokrácia. Ugyan nem szerettem az ízlését, de a rendszer, amit lerakott, az működött, pedig mindenki azt mondta, hogy nem fog. Nyilván belenyúlt néha dolgokba, és a személyes hóbortjait is, mint a Pappa pia, megcsinálta, de maga köré alkalmas embereket rakott, a kulturális sokszínűség képviseltette magát, és sok szerzői film készült el, amik nagyon nagyot mentek.

Milyen filmes rendszer körvonalazódik számodra Vajna halála után?

Nagyon magára maradt a magyar filmipar. Látva, hogy most olyanok kerültek döntő pozícióba, akikről eddig azt se tudtam, hogy a Földön vannak, azt gondolom, hogy adjunk annyi esélyt nekik, mint amennyit Vajnának adtunk, hátha most is az lesz, hogy gondolunk valamit, és aztán mégis jó lesz. Meglátjuk, hogy mit támogatnak, milyen lobbierőt képviselnek, és mennyire avatkoznak bele a művészeti szuverenitásba.

Filmszínészként mit szeretnél még elérni?

Úgy látom, hogy a tévésorozatok irányába indul a világ, Magyarországon is elindult egy trend, ami nagyon áldásos volt, de az HBO kivonulásával nem látom, hogy folytatódna, úgyhogy én az RTL Klubnál megpróbálok egy sorozatgyártási prémiumkategória irányába producerként is elindulni. A film – egyrészt úgy látom, hogy politikailag bizonyos szempontból kihúztam a gyufát, de nem csak ezért – kevésbé érdekel, és kicsit bizonytalan a filmintézeti jövő, itt viszont A tanár miatt, aminek kreatív producere is lettem, már van egy beágyazottságom. Erőteljesen lobbizom azért, hogy az RTL minőségi és egyre bonyolultabb sorozatok irányába induljon el.  

A produceri munka nem megy a színészet rovására?

Nem feltétlenül. Nem művészeti célom, hogy a következő húsz évben ugyanazt csináljam, mint eddig. Olyasmiben gondolkodom, hogy mondjuk Thúróczy Szabolccsal egy True Detective-nek érdemes lenne színészileg nekifutni, de ezzel párhuzamosan egy másfajta karriert is fel szeretnék építeni. Nagyon sokat kaptam a színháztól is, még az a vágyam is duplán teljesült, hogy Pintér Bélával dolgozhassak. De valójában a színháznál most jobban érdekel, hogy amit a Drakulics elvtársba pluszként beletettem, az jól működött. Szóval képességeim más szegmenseit is szeretném működtetni a következő tíz-húsz évben.

Mennyire fontos neked a nemzetközi elismerés, visszajelzés?

Nagyon örülök, ha van, de nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy ez a mi életünkben ez nem számottevő. Nem beszélem az angolt, azaz tudok beszélgetni egy díjkiosztón három órát egy pohár bor mellett, de ez nem partiképes. Azt el tudom képzelni, hogy Enyedi Ildikó forgat egy művészfilmet Amerikában, amibe én kellek tíz napra, és ott valaki meglát, mint Tarantino Cristoph Waltzot… de valljuk be, hogy ilyen azért egyszer történik egy évszázadban (nevet).

Azt elképzelhetőnek látod, hogy egy magyar sorozat túllépje az ország- és nyelvhatárokat?

Nagyon jót kell írni, ebben hiszek. Mondjuk a kelet-európai szüzsét nehéz visszaadni bárhol, de ha politika, kémtörténet, akkor azért lehet olyat találni, ami nemzetközi történet tud lenni. A tanárt például átvettük a németektől, egy formátumot gyártunk, de minden reggel átírom a dialógot, hogy Kelet-Európaibbra, hazaibbra szabjam a történetet. Egyszer csak megjött a szlovák stáb, hogy nekik a magyar változat tetszik, és azt vették át. Akkor azt éreztem, hogy megéri dolgozni, mert néha van nemzetközi hatása.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.