Boldogít, amíg már nem

Tudor Cristian Jurgiu: Poate mai trăiesc și azi

A Poate mai trăiesc și azi egy párkapcsolat anatómiáját kínálja mesei párhuzamokkal, hangulatingadozásoktól szenvedő királylánnyal és magatehetetlen királyfival. Tudor Cristian Jurgiu nagyjátékfilmje szórakoztató kísérlet lehetett volna, de úgy tűnik, hogy útközben egy gonosz boszorkány köpött a rendező levesébe.

A hetedhét országon is túl, élt egyszer egy gyönyörű királykisasszony és egy bátor királyfi, akiknek – örökéletű boldogságuk jóvoltából – nem volt szükségük házassági szerződésre. A mi földi világunk azonban bonyolultabbnak ígérkezik. Bizonyára jól fogna egy „én vagyok a te igazid” azonosítókód, de félő, hogy az emberi kapcsolatok hálója árnyaltabb ennél. Talán az „igazi” nem is létezik, az is lehet, hogy tavaly nyáron szakítottunk vele, vagy egy éjszakai buszjáraton mellettünk ült, csak elszalasztottuk. Tudor Cristian Jurgiu tavalyi TIFF-en debütált, de mozikba csak most került játékfilmje, a Poate mai trăiesc și azi, egy párkapcsolat anatómiáját nyújtja úgy, hogy közben idealisztikus mesemotívumokkal egészíti ki két bukaresti fiatal hétköznapjait. A film játékossága ellenben gyakran mesterkéltté válik, a párkapcsolati helyzetek pedig akaratlanul is egydimenziós sztereotípiákba torkollnak. Bár a szerelemről újat mondani indokolatlan és már-már teljesíthetetlen nézői elvárás, lehetett volna legalább őszintén, akár szórakoztatóan vallani a szerelem rózsaszín-kénköves pokláról.

Kép a Poate mai trăiesc și azi című filmből

Clara (Nicoleta Hâncu) és Vlad (Bogdan Nechifor) egy fiatal, bukaresti pár, akik egy háztartáson osztoznak, együtt kirándulnak és részegednek le, dacosan veszekednek és röfögve nevetnek. Közös életük epizódszerűen tárul elénk, az ártatlan hétköznapi pillanatok emlékezetes csúcs- és mélypontokkal vegyülnek el. A Jurgiu és Anca Tăbleț által írt forgatókönyv rendkívül minimalista, hiszen lényegében két szereplővel dolgozik és nem nyújt háttérinformációt arról a világról, amiben a karakterek élnek. Emiatt a narratívának univerzális jellege lesz, nem jelenik meg potencionális referenciapontként sem a hősök szakmája, családi háttere vagy az a társadalmi-politikai klíma, amely körülveszi őket. Ez a szokatlannak tűnő rendezői döntés mindazonáltal képes megtalálni a maga legitimitását, mert ez a sarkallatosan univerzális jelleg éppen a mesék ismérve. Jurgiu tulajdonképpen metanarratív szinten is rávetíti a párra a mesék szimplifikált világképét, melyben elég annyit tudnunk, hogy volt egyszer egy fiú és volt egyszer egy lány.

Kép a Poate mai trăiesc și azi című filmből

A Poate mai trăiesc și azi éles párhuzamokat állítva mutatja meg, hogy egy párkapcsolat kihívásai meghaladják a mesék „boldogan éltek amíg meg nem haltak” szlogenjét, ugyanakkor optimizmust sugall az, ahogyan Clara és Vlad játékain keresztül beszűrődik a mesebeli, „egyszerű szerelem” bája. Viszont ez a koncepció sokkal „passzentosabban” illeszkedett volna egy kisjátékfilm keretei közé, mivel nagyjátékfilmként seperc alatt kifullad. Az éles vágásokkal elválasztott jelenetek között hiányérzet tátong, a jelenetek lezárás híján a levegőben lógnak és az egész narratívát átjárja a tesze-tosza esetlegesség érzete. Az, hogy nincs szoros ok-okozati kapocs a jelenetek között, alapvetően nem lenne gond, egyértelmű, hogy Jurgiu inkább egy játékos kollázst, mintsem kerek történetet szeretett volna létrehozni. Ehhez azonban olyan jelenetekre van szükség, amelyek önmagukban is megállják a helyüket. Ehelyett a Poate mai trăiesc și azi szituációi és konfliktusai a lapos sémák és a sértő sztereotipizálás között lebegnek.

Kép a Poate mai trăiesc și azi című filmből

Utóbbi különösen Clara karakterén érződik, aki mintha egy férfiszerző szélsőségesen negatív tapasztalataiból tört volna elő. Clara türelmetlen energiavámpír, Vladot manipulálva dominálja a kapcsolatot, hangulatingadozásai folyamatosan befolyásolják a hétköznapok menetét. A karakter túlzásai pedig végső soron soha nem képesek átevezni egy jólesően komikus, abszurd formába. A legerősebb női szolidaritás sem tudja megmenteni Clara alakját attól, hogy antipatikussá váljék. Persze egy nő-karakter nem kell „tökéletes” legyen ahhoz, hogy szeressük. Bridget Jones-tól, Fleabag-en át az Ivana cea Groaznică címszereplőjéig számos olyan nőalak jelent meg már a filmvásznon, aki alkalomadtán förtelmes döntéseket hoz és a kibírhatatlanság tűfokáig kergeti nézőjét, mégis szeretnivaló és mégis felismerjük benne önmagunkat egy huncut nevetés mögött. Clarával ez az összekacsintás esélytelen, de erről nem az őt alakító Nicoleta Hâncu, hanem a film forgatókönyvírói tehetnek.

Kép a Poate mai trăiesc și azi című filmből

Kompenzálás gyanánt a Poate mai trăiesc și azi izgalmas látványvilágot és ötletes kompozíciókat kínál. A film operatőre, Laurențiu Răducanu, hosszú beállításokban, fix kamerával, kevés mozgással keretezi hőseit és valójában a terek, a választott kompozíciók sokkal finomabban árulkodnak a két szereplő viszonyáról, mint a forgatókönyv. A mesei világ szokatlan, városi környezettől távoli helyeken köszön vissza, egy elhagyatott vidéki házban vagy éppen egy gyártelepen. A látványvilág néhol átírja a fizikai valóság határait, a szereplők ruhái pedig elegánsan egyensúlyoznak anakronisztikus és kortárs elemek között. Jurgiu régi, diafilmen elregélt mesék képkockáit is beilleszti az elbeszélésbe és számos jelenet kompozíciója ezen diafilmes képek omázsaként tér vissza a filmbe.

A Poate mai trăiesc și azi egy szórakoztató „párkapcsolati tréning” lehetett volna, ha egy frappánsabb, általánosításoktól mentes forgatókönyv és egy határozottabb rendezés támogatja meg. Dacára a jó pillanatoknak, a film összességében azt a benyomást kelti, hogy egy szétkapkodott nyersanyag kiábrándító végterméke. De ahogy azt bizonyára a párkapcsolati guruk is vallják, már az nagy lépés, ha eljutunk a felismerésig, hogy valaki – esetünkben valami – nem az „igazi”.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.