Bombázók széllel szemben

Jay Roach: Bombshell / Botrány

A Botrány egy, a bulvár-hírműsorok stílusában és színvonalán vászonra fröcskölt, végtelenül középszerű és cinikus alkotás; mintegy önmaga karikatúrája. Drámait nem, csupán szexuális feszültséget képes teremteni a moziteremben, vagyis ironikus módon pont ugyanúgy használja (ki) sztárjai – mindenekelőtt Margot Robbie – attraktív adottságait, ahogyan az általa megformált fiktív karakterét a Fox hírcsatorna alapító atyái.

Jay Roach mozija ígéretesen üde felütéssel indít: a konzervatív sztárriporter Megyn Kellyt alakító Charlize Theron bizalmas házigazda módjára tereli körbe a nézőt a hatalmas médiabirodalom nyüzsgő, kompetitív és szexista légkörű New York-i főhadiszállásán, röviden felskiccelve annak kulcsfiguráit is. De aztán bennfentes narrátorból hirtelen átcsap címlapszereplőbe, és egy csúnya gyomorrontást követően levezényli Donald Trump és a többi republikánus elnökjelölt első televíziós vitáját, keményen beszólogatva Trumpnak nőellenes nyilatkozatai miatt. Eközben Nicole Kidman a hervadásnak indult ex-szépségkirálynő Gretchen Carlson büntetésbe illő frizuráját magára erőltetve üldögél egy szobában két jogász társaságában, és a főnöke, Roger Ailes elleni szexuális zaklatási per esélyeit latolgatják. Végül őt is átkísérjük Fox News-béli, leáldozóban lévő mindennapjai közé, mígnem váratlanul kirúgják, és hűlt helyét a friss húsú Kayla Pospisil (Margot Robbie) veszi át.

Na most álljunk meg egy pillanatra és merengjünk el azon a tényen (mert a film sajnos nem fogja megtenni helyettünk), hogy micsoda roppant bátorságot és kockázatot jelent élő adásban kikelni egy elnökjelölt ellen, akit a saját, megélhetésedet és hírnevedet biztosító médiumod is támogat, valamint kilépni az áldozatszerepből és nyilvánosan felvenni a kesztyűt egy olyan bebetonozott rendszerrel szemben, amit egészen legfelülről szentesítenek és pártfogolnak. Aki szót emel, az azonnal a támadások kereszttüzében találja magát, és ha átmenetileg meg is próbál kibújni a radar alól, lehet, hogy egy életre elkaszálja a saját és adott esetben kollégái karrierjét is. A történetből azonban szinte semmi nem jön át sem ezen dilemma, sem az azt rövidre záró döntés valódi súlyából, amit Carlson és Kelly önként vettek a nyakukba.

Mi több, elnézve ezt a rengeteg, nem különösebben rokonszenves, tűsarkas-miniszoknyás karrierista-opportunista bombázót, még nőként is meglehetősen nehéz megállni és nem beleesni az áldozathibáztatás ordas hibájába. Emiatt fontos lehet mindenekelőtt leszögeznünk, hogy a szexuális zaklatás kérdése nem egy aktuális, kvázi „divatos” diskurzus a közbeszédben (vagy ha mégis, akkor nem véletlenül az), hanem egy borzalmasan érzékeny és összetett kérdés, amiről politikai beállítottságtól függetlenül is lehet és kell is beszélni. És ha már a kontextus adott, milyen izgalmas volna egy olyan, alapvetően nem elnyomott, de a hatalom szempontjából mégiscsak alacsonyabb rendű helyzetben lévő, ugyanakkor ambiciózus és intelligens nő fejébe belelátni, aki a szakmai előrehaladása érdekében, úgymond konszenzusos módon válik az úgynevezett „quid pro quo” szexuális zaklatás áldozatává. Mit tesz isten, a film előszeretettel alkalmazza is ezt az igen szájbarágós módszert; kár, hogy a díjnyertes rúzsozott ajkak mögött felbúgó belső monológok pont annyira mélyek és specifikusak, mintha egy zenélő képeslapról olvasnák fel őket…

A film úgy váltogatja a fókuszát és eszközeit, mint egy figyelemzavaros kokainista, így sokoldalú ábrázolás helyett, még a többé-kevésbé lineáris cselekményvezetés mellett is mozaikossá válik a történet, mintha nekünk, mozinézőknek is rohanó szalagcímekből kellene értesülnünk a fejleményekről, holott csaknem két órányi mozgókép áll rendelkezésünkre mindehhez. Ráadásul a Botrány a valósághűség jegyében számos, lényegében betű szerint elhangzott-lezajlott esetet dramatizált újra a kis költségvetésű, szenzációhajhász dokumentarista tévéműsorok kaptafájára; ezek a jelenetek azonban idegen testek gyanánt ékelődnek a film szövetébe, mert a forgatókönyv képtelen a történet véráramába kapcsolni őket.

A film továbbá panoptikum módjára hemzseg a tökéletesen érdektelen, viaszarcú mellékkarakterektől, akiknek fájdalmasan rosszul megírt egysorosait pont annyira nem jegyezzük meg, mint a képernyőn felvillanó nevüket. Egyúttal nem sokkal biztatóbb a helyzet az úgynevezett főhősök elit köreiben sem: a botrány célkeresztjében álló Ailest leszámítva ugyanis, akinek figurájába – a külső beszámolók, na meg John Lithgow színészi játéka révén – hálistennek sikerült némi árnyaltságot csempészni, lényegében az összes főszereplő tökéletesen felejthető és felcserélhető egymással. Van a fiatal, a valamivel idősebb, meg a még idősebb hosszúlábú szöszi, és ebből sejthető, hogy Ailesnek világéletében ez lehetett a zsánere, de hogy a nézőknek is csak ennyi marad meg belőlük, az már nem túl metoo-barát megoldás, valamint vélhetően Charles Randolph forgatókönyvíró eredeti elképzeléseivel sem feltétlenül vág egybe. Randolph tudatosan több szemszögből, több szócsövön keresztül próbálta ábrázolni a témáját; sőt, eredetileg még ennél is több nézőpontot szeretett volna vászonra vinni, amit a filmstúdió végül háromra redukált. Ebből adódóan azonban a kamera egyik karakteren sem időzik túl sokat, így személyiségük mélyebb rétegei, valódi motivációik maximálisan rejtve maradnak.

Ráadásul a rendező rendkívül rosszul sáfárkodik a játékidővel és -tempóval: miközben perceken keresztül szemlélhetjük Theron figuráját, amint katatón házastársi csevej közepette – és még csak nem is feltétlenül a legelőnyösebb szögből fényképezve – a telefonját nyomkodja az ágyban, addig az újabb és újabb szereplők seregszemléjét sortűz gyanánt pufogtatja film, mintha legalábbis a) a világ minden mozilátogatója számára evidensnek kellene lennie, hogy ki kicsoda a Fox News háza táján, vagy b) semmi jelentősége nem lenne az egésznek. Én azonban mindkét felvetéssel vitatkoznék, és megkockáztatom, hogy a) ha a mindenkori „átlagnéző” saját országabéli hírcsatorna tisztviselőiről lenne szó, akkor ugyanúgy nem tudná, ki kicsoda, és b) mindezen sokat segítene, ha a filmkészítők szántak volna némi minőségi időt az összefüggések feltárására. Elvégre A nagy dobást se értettük, de azt legalább élveztük…

Bevallom, idejét sem tudom, mikor láttam utoljára olyan magyarul beszélő amerikai filmet, ahol a szinkron önmagában is levett legalább egy csillagot a filmélményből. Sajnos már az egyébként frappáns filmcím is minden tökösségét elvesztette a fordítástól, az egyébként sem túl erős dialógusokról nem is beszélve – lassan igazán felnőhetne már a magyar ajkú nézőközönség is az eredeti hang értő élvezetéhez, sóhaj, zárójel bezárva. De ha már itt tartunk, felmerül a kérdés: vajon egy átlag magyar (vagy épp bármely nem amerikai) néző mennyit érthet meg a Botrány sztorijából, és mennyire tud azonosulni ezzel a filmmel? A republikánus versus demokrata, vagy tágabb értelemben véve a konzervatív versus liberális média, illetve követőik politikai beállítottságának különbségei elvileg olyan téma, amin keresztül akár lehetne is. De vajon kijelenthetjük-e, hogy ez a film valójában egy rosszul álcázott liberális ellenpropaganda? Felvezető kontextushoz képest mindenesetre meglehetősen hosszasan ecseteli Trump elnökjelölti kampányát, valamint a hírcsatornához fűződő, nem is titkolt összefonódásait. Mi van, ha nem is csupán kontextus ez, hanem maga a film magva? Mármint nem feltétlen konkrétan Trump személyes kritikája, mintsem az egész paranoid-patriarchális-hímsoviniszta társadalmi berendezkedésé és médiagépezeté. Ha viszont így van, akkor kár, hogy ennek ellenpontja, úgymint „valódi” liberális-demokrata hős egyáltalán nem szerepel a filmben. Illetve még sötétebb a helyzet, ha a készítők szemében Kate McKinnon kitalált karaktere maga a „valódi demokrata”, aki nemcsak szexuális orientációjával túl gyáva coming outolni, de még politikai nézeteivel kapcsolatban is, ráadásul egyetlen potenciális harcostársát/barátját/szeretőjét is simán cserben hagyja, és mindezt miért: hogy megtarthassa a nyavalyás kis állását a nyíltan republikánus Fox Newsnál? Mi ez, ha nem a megdönthetetlen rendszer rossz szájízű dicshimnusza?

De ha a politikai spekulációt félre is tesszük, akkor is azt láthatjuk, hogy a filmnek nincs igazi hőse, pláne nem olyan, akivel érdemben azonosulni lehetne, és egyúttal nincs igazi erkölcsi állásfoglalása, tanulsága sem. A filmben ábrázolt karaktereknek és elveknek kizárólag hasznossági és piaci értéke van, így a konfliktusok sem morális jellegűek, sokkal inkább haszonelvűek. A bombázók végül hatalmasat kaszálnak a perrel, az Ailes bukását (és nagyvonalú végkielégítését) követően a színfalak mögül előlépő médiamogul, Rupert Murdoch bőrébe bújt Malcolm McDowell pár percnyi filmideje pedig nem hagy kétséget afelől, hogy Ailes bűne végső soron nem a nők kihasználása és zaklatása volt, hanem pusztán az ostoba indiszkréció.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.