Brandületlenül

Wash Westmoreland: Colette

Colette mára a francia irodalom egyik leghíresebb női szerzője lett, a róla szóló életrajzi film azonban szórakoztató volta ellenére hasonló elismertségre aligha tehet szert.

Ha kosztümös filmet tervezel, Keira Knighley-val nem lőhetsz nagyon mellé. A színésznő (saját bevallása szerint szándékosan) egymás után vállalja a Vágy és vezeklés és a Büszkeség és balítélet különböző vadhajtásainak tekinthető darabok főszerepét, így lassan már olyan „színész-auteurnek” tekinthető, akinek jellegzetesen hasonlóak a filmjei. Ebbe a sorba illik a Colette is, egy századfordulós életrajzi történet a női öntudatra ébredésről, művészetről és érvényesülésről – amelyben Knightley éppen csak annyira feszegeti a tipikus szerepköre határait, hogy egy cseppet merészebb, de még kockázatmentesen ismerős legyen.

A Colette Sidonie-Gabrielle Colette írónő korai éveiről szól, aki fiatal vidéki lányként hozzáment egy idősebb, sikeres párizsi íróhoz és világfihoz. Willy egész műhelyt tartott fenn, ahol szellemírók gyártották a neve alatt a regényeket, a gépezetnek pedig hamarosan a feleség is része lett – ameddig fel nem lázadt a férje életmódja és a saját kihasználtsága ellen. „Közös” művük, a Claudine-sorozat ugyanis hisztérikus sikert arattott, a pajzán, önéletrajzi ihletettségű lányregényekért viszont kizárólag Willy aratta le a babérokat, a valódi szerző a háttérbe szorult.

Wash Westmoreland (Megmaradt Alice-nak / Still Alice) hagyományos kosztümös életrajzi filmet alkotott, amelyet azonban néhány aktuális kérdésfelvetése és a feminista téma érzékeny ábrázolása kissé kiemel a társai közül. A Colette egyik legérdekesebb vonatkozása az írói brand ereje: ma, amikor a branding már kis túlzással tudományággá vált, könnyen átélhető az a helyzet, amelyben Colette a siker érdekében nem írhat a saját nevén, hanem a jól bevált Willy-márka égisze alá kényszerül. A film azt a folyamatot követi végig, amelyben leomlik a párizsi kultúra férfihegemóniája, és lassanként mindenki számára egyértelmű lesz, hogy a női hang ugyanolyan érdekes és értékes lehet, saját brandet teremthet, mint a férfi. Vajon mára már végleg és egyértelműen ledőltek a Colette feszegette határok? Másfelől a Claudine-regények keltette szenzáció, a szétkapkodott példányok és a rajongók rohama szintén nagyon ismerős jelenség lehet a mára sokkal erősebbé váló tömegkultúrában. A filmben a legkülönbözőbb nők állítják, hogy ők az „igazi” Claudine, azaz Colette önmagáról mintázott hősében fiatal nők tömege ismer magára – ami ma, a generációs élmények korában ugyancsak mindennapossá vált.

A párizsi művészvilág átalakulásával párhuzamosan a Colette a hősei átalakulását is végigvezeti. A film érzékenyen és hitelesen beszél a szexualitásról és nem csak a szakmai, hanem a magánéleti egyenjogúság vágyáról – hiszen onnan, hogy a férfinak joga van megcsalni a nőt, fordítva viszont elképzelhetetlen eljut a nyílt házasságig, majd a leszbikus kapcsolat felvállalásáig. A kezdetben naiv és tapasztalatlan Colette-et különböző irányokból változatos impulzusok érik, amelyek hatására kialakíthat egy konvenciókat felrúgó, de számára berendezett életet ahelyett, hogy egy előre megírt, de szűkös szerepet követne Willy oldalán. Szeretőnők, válás és varieté – Colette élete még ma is meghökkentő lehet, ő azonban józan természetességgel vitte végig a vágyait és elképzeléseit a boldogságig. Ugyanakkor szerencsére a Colette Willy alakját sem egyszerűsíti le, a nagyravágyó és gyakran hibázó férj Dominic West alakításában esendőséggel és érzelmekkel is fel van ruházva.

A Colette tehát több szinten is az önállósodásról, a női szerepek feszegetéséről és átírásáról szól, ezáltal pedig hű Colette hasonló témájú műveinek (Gigi, Chéri) világához. Jó döntés, hogy a film – a megalomán életrajzi filmekkel ellentétben – meri szűkíteni a fókuszát, és Colette történetét csupán az eszméléséig, önmaga megtalálásáig viszi el (miközben az írónő legnagyobb sikerei és elismertsége csak ezután kezdődött). Az egyébként részben Magyarországon, több magyar színész részvételével készült film a szórakoztató és gördülékeny volta ellenére valószínűleg a kevéssé invenciózus megvalósítása miatt nem aratott nagyobb sikereket. Hiába Oscar-mágnes az életrajziság és a gender-kérdés, a Colette valójában egyik téren sem mond igazán újdonságot, és a drámai ereje is egy nagymonológra koncentrálódik (ellenben érdekes a fanyar, bölcs humora). Ráadásként egyszerre jelent meg a szerényebb kivitelezésű, de meglepőbb és Glenn Close-zal felvértezett The Wife-fal, ami a kísértetiesen hasonló történetét egy kicsit izgalmasabban mondta fel. Végeredményben a Colette a leszbikus vonal felvállalása ellenére nem tud kitörni a hagyományos kosztümös filmek unalomig ismert keretei közül, így pedig nem képes többé válni egy korrekt, de felejthető alkotásnál.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.