Brian De Palma állítólag annyira utálta legújabb mozija, a Dominó című bosszúthriller forgatását, hogy nem átallta lenyilatkozni: ez volt az első és egyben az utolsó dán koprodukcióban készült filmje. Míg azonban neki a producerekkel és a gyártási körülményekkel gyűlt meg a baja, nekünk inkább magával az egykori hollywoodi fenegyerekkel.
Sokak számára talán furcsának tűnhet, hogy Új-Hollywood Hitchcockja pont azon a műfajon nem találja a fogást, amelyet gazdag filmográfiáját elnézegetve lassan jobban ismer már, mint a saját tenyerét, a Dominót azonban De Palma legnagyobb, legelfogultabb rajongói sem valószínű, hogy egy lapon említenék majd a mester olyan, korábbi thrillerjeivel, mint például a Gyilkossághoz öltözve (Dressed to Kill, 1980), vagy éppen az Alibi test (Body Double, 1984). De Palma a 80-as évek derekán ezzel a két remekbe szabott alkotással bizonyította, hogy értő ismerője és nagy tisztelője Alfred Hitchcock munkásságának, és ugyan sztori szintjén sokat merített klasszikus hollywoodi példaképének olyan műveiből, mint a Psycho, a Hátsó ablak, vagy a Vertigo, stílusa a rá jellemző újhullámos zoomok és osztott képmezős, hosszú snittek, valamint az ezekkel a megoldásokkal keltett narratív feszültség révén mégis újnak és eredetinek hatott. Legutóbbi két nagyjátékfilmje, a 2012-es Gyilkos vágyak (Passion) és az idei Dominó viszont mintha legzseniálisabb thrillerjeinek abszolút ellenpontját képeznék. Üres Hitchcock-utánérzésnek, lélektelen stílusgyakorlatnak tűnhetnek az életmű ismeretében, de anélkül sem válnak többé kizárólag egyszer nézhető, gyorsan feledhető filmeknél.
A Gyilkos vágyak fő mozgatórugója a bosszúállás volt, ez pedig nincs másként a Dominó esetében sem. Ezúttal viszont nem két egymásnak feszülő szarkavaró perszóna multivállalati környezetben dúló csatározását követhetjük nyomon, hanem egy nemzetközi helyszíneken zajló, Koppenhágától Almeríáig húzódó macska-egér hajszába kapcsolódhatunk be. Az egyszerű dán zsaru, Christian (Nikolaj Coster-Waldau) társát egy akció során megölik, ő pedig – mivel az áldozatot nem csupán kollégájának, de legjobb barátjának és afféle bátyfigurának is tekintette – főnöke tiltása ellenére is a gyilkos nyomába ered, akit azonban ugyancsak fűt a bosszúvágy. A líbiai származású Ezra apja kivégzőjét szeretné végre levadászni, akire azonban már a CIA-nek is fáj a foga, hiszen nem másról van szó, mint egy Al-Din Salah nevű iszlamista terroristavezérről. Közben tisztázódik, hogy a Guy Pearce alakította CIA-főnököt is elsősorban személyes érdekeltség fűzi az ügyhöz, és ha valakinek még nem lenne elég ennyi bosszúálló arc egy filmen belül, a kedvéért Christian társának titkos szeretője (Carice van Houten) is beszáll a játszmába, hogy megtorolja kedvese halálát. Kész csoda tehát, hogy az elhunyt rendőr mozgássérült özvegye nem akar revansot venni férje hűtlensége miatt…
De ha ő nem is akar, De Palma megteszi helyette a saját filmjén, egyúttal pedig annak nézőin. A Gyilkos vágyakban elindult klisés, Hitchcockot modorosan majmoló megoldások a Dominóban sem maradnak el, ráadásul sokszor meglepően bárgyú helyzetekkel keverednek. A Hitchcock-filmek score-jait idéző zene a Fogjunk tolvajt! (To Catch a Thief) című klasszikust eszünkbe juttató (és némileg talán még feszültnek is nevezhető) cseréplerugdosós tetőjelenetben még csak-csak elmegy, de később kegyetlenül leugrik a vászonról. A film eleji felirat – amelyből kiderül, hogy a sztori 2020 júniusában játszódik – sem éri el azt, a néző figyelmét felesleges információkkal félrevezető hatást, mint amit Hitchcock mesterien elért egy hasonló felirattal a Psycho elején, hiszen a Dominó sztorija nyílegyenesen, kiszámíthatóan, többnyire feszültségmentesen és csavarok nélkül halad előre.
Az akciójelenetek is suták a Dominóban. Jóllehet a terroristák figyelemelterelő trükkjei már a papíron elvéreztek, de a megvalósult koreográfia sem arról árulkodik, hogy mindezt egy olyan rendező vezényelte volna le, akinek már ott volt a tarsolyában egy Mission: Impossible. És ha már Mission: Impossible: ahogy ott, itt is országról országra, nagyvárosról nagyvárosra ugrálunk a bosszúállások közepette, azonban se Koppenhágáról, se Brüsszelről, se Almeríáról nem kapunk egy valamirevaló totálképet vagy felvezető montázst, hogy legalább az idegen országok nevezetes, látványos helyszíneiben gyönyörködhessünk egy kicsit, ha már a filmben nem nagyon lehet.
A Dominó legérdekesebb tényezője így sajnos csupán néhány jól eltalált poén és az a tény marad, hogy egy filmben láthatjuk a Trónok harca két sztárját is. Ez pedig, valljuk be, elég sovány kínálat attól a rendezőtől, aki valaha kellően véres, bizarr módon erotikus, Hitchcock örökségét tovább éltető, de még véletlenül sem olcsó megoldásokkal kizsákmányoló mozikat készített.
