Cannes 2019, percről percre


Május 14-én kezdődött a világ legrangosabb filmes seregszemléje, a 72. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál. A Filmtett, bevett hagyományához híven idén is ebben a naponta egyszer-kétszer frissülő cikkben tájékoztatja az olvasókat a fesztivál viselt dolgairól, a vetített filmekről, a vörös szőnyeges eseményekről, valamint az elmaradhatatlan botrányokról. Egészen május 25-ig érdemes naponta megnyomni a refresh gombot.

Eljön a tűz a szekcióba?
Cannes, 2019. május 22., szerda, 22:30

Mivel idén éjszaka nézhetjük a versenyfilmeket, így a régi megszokott 8.30-as versenyfilm helyett most van időm reggelente, illetve délelőttönként Un certain regard filmeket nézni. Midi Z Nina Wu című filmje kifejezetten tetszett, bár a vége felé volt némi következetlenség a forgatókönyvben, a címszerepet alakító Wu Ke-xi játéka miatt azonban a film mindvégig lebilincselő maradt. Nina Wu színésznői karrierről álmodik, de az elmúlt 8 évben csak statisztálhatott és reklámokban kapott apróbb szerepeket, míg egy nap ráköszönt a várva várt nagy lehetőség egy, a 60-as években játszódó kémfilm formájában. A film világa és Nina élete egyre inkább összemosódik és egyre inkább rémálomba illő fordulatot vesz. Bár nem láttam a szekció összes filmjét, Wu Ke-xi játéka mindenképp díjra esélyes a szekcióban.

Oliver Laxe O Que Arde / Fire Will Come című filmje szintén az Un certain regard szekció erősebb alkotásai közé tartozik. Hőse (Arias Amador) gyújtogatásért ült, szabadulása után pedig megpróbál visszatérni az Isten háta mögötti kis hegyi faluba, idős édesanyjához (Benedicta Sanchez), de a közösség tagjai közül nem mindenki nézi ezt jó szemmel. A teljesen hétköznapi cselekvésekből építkező film mindvégig különös drámaiságot hordoz, hiszen állandóan ott van a levegőben a cím ígérte tragikus befejezés.

Xavier Dolan mindig is nagy kedvencem volt, de a Matthias et Maxime elején nehezen tudtam ismét átadni magam a két címbeli gyerekkor jóbarát történetének (Gabriel D’almeida-Freitas és Xavier Dolan), akik fogadásból, egy készülő diákfilm kamerája előtt csókot váltanak, ami aztán mindkettőjük életét és érzelmi világát alaposan feldúlja. A hangos veszekedések és az anya-fia viszony, ami Dolan filmjeiben visszatérő elem, most nehezen vitt magával. A Matthias et Maxime akkor kezdett igazán érdekes lenni, amikor a két barátot külön-külön látjuk a csók nyomán feltörő érzelmeikkel küzdeni. A Matthias et Maxime ugyan nem éri el a Tom a farmon szintjét, de következetesen hozza Dolan megszokott stílusjegyeit, és külön érdeme, hogy nem vállal sokat, azt viszont következetesen teljesíti.

Nem Tarantino kapta a legnagyobb tapsot
Cannes, 2019. május 22., szerda, 16:00

Tegnap este végre megérkezett a Croisette-re a fesztivál idei sajtóvetítéseinek eddig legzajosabb sikere. Nem, nem Tarantino filmje volt az. A Volt egyszer egy… Hollywoodot a gálavetítés premierközönsége ugyan sokáig felállva tapsolta, de ahogy már írtam, az igazán kitörő ünneplés elmaradt, amit aztán az este 22 órától bemutatott Élősködők/Parasite viszont megkapott. Bong Joon-ho rendezését hatalmas taps, elismerő füttyögés és bravózás fogadta, és ezzel a koreai rendező a fesztivál eddigi leghangosabb sajtósikerét mondhatja a magáénak, ami nem kis szó, főleg, hogy közvetlenül Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodja után érkezett. Az Élősködők sokszor abszurd túlzásokkal operál, ahogy a rendező korábbi filmjei is, mindezek mögött viszont ott van a koreai társadalom kíméletlen bírálata is. Mivel a rendező külön levélben kérte, hogy ne áruljuk el a film fordulatait, én sem teszem. Legyen elég annyi, hogy egy valóban zseniális, hihetetlenül szórakoztató, mesterien fényképezett és éleslátó alkotásról van szó, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.

A lelkes fogadtatás ellenére a koreai film sajtótájékoztatóján jóformán csak a honfitársak képviseltették magukat, mert mindenki a Tarantino-film sajtókonferenciájára várt, ami körül ismételten hatalmas tolongás és tömeg alakult ki. Bárhogy is értékeli majd a szaksajtó és az utókor, az idei fesztivál kétségtelenül Tarantinóról és a Volt egyszer egy… Hollywoodról szól. Ekkora hisztériát, amilyet ő generál minden egyes megjelenésével, senki más nem képes kelteni maga körül, és akkor még a sztárjairól nem is beszéltem. Idén a Volt egyszer egy… a fesztivál legnagyobb érdeklődéssel kísért eseménye, amelyet a legcsillogóbb, sztárokkal megpakolt vörösszőnyeges bevonulása előzött meg, és kétségtelenül hosszú évek múlva is úgy marad meg majd a 72. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál, mint a fesztivál, amin Tarantinónak az 1969-es év Hollywoodjáról mesélő filmjét bemutatták. Tarantino egyébként novellaként írta meg először a történetet, amit fél évtizede formált és alakított.

A sajtótájékoztatóra is kész közelharc folyt a bejutásért, ami ahhoz képest némileg csalódásra sikeredett. 15 perccel rövidebb is volt a szokásosnál, és messze elmaradt attól, amit például a Ponyvaregény 20. évfordulója kapcsán, a film felújított kópiájának díszvetítése után adott a rendező. Ha már az évfordulókról van szó, a napokban van 25. éve annak, hogy Tarantino bemutatkozott Cannes-ban a Ponyvaregénnyel, amivel rögtön be is seperte az Arany Pálmát, azóta pedig a fesztivál legünnepeltebb és legnagyobb érdeklődéssel fogadott rendezője lett. Hogy a Volt egyszer egy… megismétli-e ezt a sikert, majd a szombat esti díjkiosztón meglátjuk. Brad Pitt és Leonardo DiCaprio mindenképp megérdemelne egy megosztott legjobb férfi alakítás díjat.


Volt-e egyszer?
2019. május 21., kedd, 22:00

És ez a pillanat is elérkezett. Az idei fesztivál legjobban várt filmje is megérkezett a Croisette-re. A sajtósok már órákkal hamarabb sorban álltak a fesztivál második legnagyobb terme, a Salle Debussy előtt és olyan tömeg gyűlt össze, hogy még a sajtóiroda alkalmazottai is megörökítették a lépcső tetejéről a vetítés időpontjának közeledtével egyre növekvő számú, és ezzel együtt rohamosan fogyatkozó türelmű tömeget. A vetítés előtti napon már levélben is megkaptuk ugyan Tarantino kérését, ennek ellenére a fesztivál felkérésére, a sajtókonferenciákat vezető Henri Béhar a film megkezdése előtt be is olvasta Quentin Tarantino sorait, amelyben az amerikai rendező arra kért bennünket, hogy ne rontsuk el mások élményét, hadd menjenek ők is azzal a várakozással a moziba, ahogy mi. A vetítésen egy gombostűt sem lehetett leejteni, mindenki visszafojtott lélegzettel várta a csodát, amit én személy szerint csak részben kaptam meg.

Az, hogy Tarantino nagy rendező, akinek kisujjában van a szakma és a filmtörténet (beleértve a marginális, rég elfeledett vagy soha igazán el vagy meg nem ismert alkotásokat is) közhelyszámba megy, így nem csoda, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood igazi csemege ilyen szempontból, mert szinte minden kockája csak úgy hemzseg az utalásoktól, és vonatkozik ez a plánhasználatára vagy a kompozícióira is. A 69-es életérzésből viszont a szinte folyamatosan szóló zene és rádióreklámok és díszletek ellenére is csak a felszín jön át. Leonardo DiCaprio, ha külsőre nem is hasonlít Clint Eastwoodra, az általa megformált figura karrierútja kísértetiesen hajaz a televíziós westernsorozatokkal, majd spagetti westernekkel ismertté vált Eastwood pályafutására, amiről maga Eastwood vallott pár éve épp itt a cannes-i filmfesztivál egyik mesterkurzusán. Brad Pitt színészileg és fizikumra is remek formában van, Margot Robbie pedig elbűvölően bájos Sharon Tate szerepében, az egész azonban mégsem hozta azt a hanyattesős élményt. A sajtóvetítésen megtapsolták ugyan, de korántsem azzal a kitörő lelkesedéssel, ami várható lett volna. A mozikban biztosan jól fog teljesíteni, de sajnos le kell írnom a Volt egyszer egy… Hollywoodról, hogy lehet, hogy szándéka szerint ez Tarantino legnagyobb dobása, de sajnos nem a legjobb dobása.

(A Volt egyszer egy… Hollywood augusztus 8.-tól, illetve 9.-től látható a magyarországi, illetve a romániai mozikban.)

Tájkép, tájkép, de a tartalom?
2019. május 21., kedd, 11:30

Néha olyan érzésem van, mintha némelyik rendező repülőjegyben kapta volna a támogatást a filmjére, és a turista szemlélődéséből próbálna filmet kovácsolni, ihlet hiányában viszont pont az elbeszélés hibádzik a képeslapra illő tájképek mellé. A lélegzetelállító táj sokat dobott Corneliu Porumboiu La Gomera című filmjén, ám annak voltak más erényei is, ahogy arról korábban már beszámoltam. Ira Sachs filmjében, a Frankie-ben viszont ez volt az egyetlen dolog, ami ott tartott a moziban. Frankie szerepében Isabelle Huppert látható, aki egy rákos színésznőt játszik, aki összegyűjti maga köré családját még egy utolsó közös nyaralásra. Eddig a festői táj mellé egyedül Terrence Malicknak sikerült a Hidden Life-ban igazi drámát adni a látvány mellé.

A hétfői nap a Le Jeune Ahmed és a Frankie érdektelensége miatt végképp az ördögé volt, ma viszont Tarantinóra várva még megnézem a Gael García Bernal Chicuarotes című filmjét és egy Un certain regard-szekciós mozit, Oliver Laxe Viendra le feu (O Que Arde) című alkotását. Tarantino után pedig még Bong Joon-ho Parasite című filmjével zárom a napot, amikről remélem, hogy az embargó lejártával sokkal lelkesebben tudok majd írni.


Dardenne-ék és a bérelt hely
2019. május 20., hétfő, 23:30

A belga rendező testvérpár, Jean-Pierre és Luc Dardenne neve aligha cseng ismerősen a magyar mozibajáró közönség számára, Cannes-ban azonban bérelt helyük van a hivatalos versenyprogramban, melyben idén a Le jeune Ahmed (Young Ahmed) című filmjükkel pályáznak a fesztivál fődíjára. A testvérpár ugyanolyan következetességgel feszegeti napjanink társadalmi kérdéseit, ahogyan a 82 esztendős Ken Loach, aki ugyan a 2016-os Arany Pálma diadala után hangoztatta, hogy az Én, Daniel Blake volt az utolsó játékfilmje, és végképp visszavonul a filmezéstől, de ehhez nem sokáig tartotta magát, mert idén ismét versenybe szállt a Sorry We Missed You című társadalomtudatos drámájával, amellyel azonnal levette a lábáról a kritikusokat. Bár Loach és állandó forgatókönyvírója Paul Laverty, ahogy a Dardenne-testvérek munkái is sokszor azt az érzést keltik bennem, hogy alkotóik éppen a napi sajtót mondják fel, és az abból kiolvasni szánt üzenetet sulykolják a nézőbe, többnyire mégis figyelemreméltó alkotásokkal rukkolnak elő. Nos, ez utóbbi megállapítás aligha áll a Dardenne-testvéreknek a Le jeune Ahmed (Young Ahmed) című, a vallási fanatizmust és a fiatalok befolyásolhatóságát boncolgató alkotására. Pedig a film elég ígéretesen indul, és még érdekes is lehetne, az elkötelezetten imádkozó, vallási meggyőződésből gyilkolni is kész tinédzser (Idir Ben Addi) találkozása egy másik kultúrával és azon keresztül az első szerelemmel, de a Dardenne-testvérek filmje ugyanúgy képtelen igazán mélyre ásni a témában és a maga összetettségében ábrázolni azt, ahogy Inès (Myriem Akheddiou) is képtelen Ahmedet kilendíteni végletes vallásos meggyőződéséből. A Le jeune Ahmed nemcsak a testvérpár munkásságának, de a fesztivál eddigi versenyprogramjának a mélyrepülése is egyben.

Ira Sachs Frankie című filmje még megmentheti az estét, és azzal akár az egész hétfői napot, aminek eddigi egyetlen igazán érdekes eseménye a Hidden Life sajtótájékoztatója volt, melyen a két főszereplő August Diehl és Valerie Pachner tartották a frontot Malick helyett is, aki ismételten nem kísérte el a filmjét a Croisette-re.

Alain Delon életműdíja: botrány nem volt, ünneplés igen
2019. május 20., hétfő, 12:30

Amilyen izgalommal vártam annak idején Az élet fáját, annyira nem tudtam előre lelkesedni Terrence Malick újabb, 3 órás vállalkozásáért, a Hidden Lifért. Szép képeket és sok pátoszt vártam, amit hiánytalanul meg is kaptam, arra azonban nem számítottam, hogy ennyire magával ragad Malick II. világháborús, igaz története. Franz Jägerstätter (August Diehl) és felesége, Fani (Valerie Pachner) békés földművesként dolgoznak és nevelik gyerekeiket a festői szépségű hegyi faluban, míg Franzot be nem sorozzák, ő viszont nem hajlandó felesküdni Hitlerre, aminek végzetes következményei lesznek számára és a családja számára is. Eddig Pedro Almodóvar filmje mutatkozott a legesélyesebbnek az Arany Pálmára, Malickban azonban komoly kihívóra talált a spanyol rendező, annál is inkább, mert főhőse töretlen ellenállása és a fasiszta ideológia megtagadása fontos és a mai napig aktuális üzenetet hordoz. Az élet fája Arany Pálmájával nem értettem egyet, mert lehet, hogy Malick addigi legnagyobb vállalkozásáról volt szó, de ettől még sok kifogásolgató eleme volt, ráadásul annak idején Lars von Trier Melankóliájával versenyzett, ami minden tekintetben simán verte, és vélhetően meg is kapta volna a fődíjat, ha Trier nem csinálja a botrányt a sajtóbemutatón, és nem tiltják ki ezért a fesztiválról. Ha most megkapja Malick a fesztivál fődíját, az sokkal inkább megérdemelt győzelem lesz.

A Portrait de la jeune fille en feu (Portrait of a Lady on Fire) című kosztümös, 18. századi leszbikus románc helyett inkább Alain Delon életműdíjának az átadására mentem. Botrány nem volt, ünneplés viszont igen, a szakma távolmaradását azonban nem lehetett nem észrevenni. 2011-ben, amikor Jean-Paul Belmondo részesült ugyanebben az elismerésben, a termet megtöltötték a francia filmvilág élő legendái. Thierry Frémaux minden alkalommal kiemeli és megtapsoltatja a jelenlévő hírességeket és aznap ez bizony igencsak hosszúra nyúlt. Hihetetlen volt ott lenni egy teremben a francia filmvilág legendás alakjaival. Az is igaz ugyan, hogy közülük azóta sajnos már többen nincsenek az élők sorában vagy éppen az egészségi állapotuk nem teszi lehetővé az ilyen nyilvános megjelenést. Delon karrierjének szóbeli és 15 perces klipösszeállítása után 28 éves lánya, Anouchka Delon adta át a díjat. Delon a köszönőbeszédében megemlékezett élete szerelméről, Romy Schneiderről és a színésznő tragikus, korai halálának közelgő évfordulójáról is. Az estét Joseph Losey Klein úr című 1976-os filmje zárta, amiért Delont annak idején César-díjra jelölték. Malick filmje után különösen érdekes volt látni az annak idején a McCarthy-féle kommunistaüldözés elől Európába menekülő rendező Mr. Kleinját, pontosabban a zsidóüldözés, és egyáltalán mindenféle faji vagy politikai üldözés abszurditásáról szóló filmjének múlhatatlan aktualitását.


Porumboiu idei arca
2019. május 19., vasárnap, 19:00

Szeretem a fesztiválok mesterkurzusait, annak ellenére is, hogy sokszor nagyon változó a színvonaluk, Cannes-ban viszont olyan hosszú a várakozás, és több rossz élmény után lemondtam Nicolas Winding Refnről, helyette Diao Yinan versenyfilmjére ültem be, a Le lac aux oies sauvages-re (The Wild Goose Lake), ami aligha hozott többet, mint egy jól kivitelezett gengszterfilmet, sok vérontással és világító cipőben Boney M-re ugráló kínaiakkal. Mivel bejönnek a vérben tocsogó ázsiai műfajifilmek, kifejezetten örültem neki, hogy az idei versenyfilmek közé is befért egy ilyen alkotás, de a sajtóvetítést követő néma csendből ítélve, ezt az örömömet nem sokan osztották.

Corneliu Porumboiu csalódott arcát nehéz feledni, amit pár éve az Un certain regard szekció díjkiosztóján vágott, amikor A kincs című, a kritikusok által agyondicsért filmje a zsűri szemében csak egy „Un certain talent” díjat ért. Idén a La Gomera (The Whistlers) című neonoirjával a hivatalos versenyprogramban mérettetik meg a román rendező, aki szintén egy jól megcsinált zsánerfilmet tett le elénk, ami sokkal jobb lehetett volna, ha mértéktartóbban bánik mozirajongásának bizonygatásával és inspirációinak felsorakoztatásával, mert például a Pszicho-idézete a drámaiság helyett inkább nevetésre késztette a közönséget. Ja, és ha nem Gildának (Catrinel Marlon) hívták volna a femme fatalját, akkor is láttuk volna a párhuzamot Charles Vidor 1946-os klasszikusával, és ha történetesen nem Az üldözők (The Searchers) kockái peregnek a háttérben, az itteni közönség tagjai közül valószínűleg akkor is sokaknak beugrott volna John Ford alkotása, és még sokáig sorolhatnám, hogy a zenehasználatáról már ne is beszéljek. Mindez kétségtelenül szórakoztatóvá és sokkal könnyebben fogyaszthatóvá teszi a filmet, de összességében mégis inkább ront az összhatáson, amiért kár, mert az forgatókönyv jó lett volna, ahogy az operatőri munka és a színészi alakítások is.

Az Un certain regard eddigi legzajosabb sikerét Danielle Lessovitz Port Authority című filmje aratta. A forgatókönyv ugyan mutat némi egyenetlenséget, az energikus fiatal szereplőgárda, akik a vörösszőnyeges bevonulás alkalmával is emlékezetes showt csináltak, egyikük pedig a vetítést követően a színpadra is felpattant és rögtönzött táncbemutatót tartott, garancia volt a sikerre. A New Yorkba érkező fehér fiú és a gyönyörű, színesbőrű, transznemű lány szerelmi története aligha távozik díj nélkül a Croisette-ről. A filmben egyébként Martin Scorsese is látott fantáziát, aki nemcsak producerként támogatta elkészültét, de a bemutatót is megtisztelte jelenlétével.


Refn a tévébe tart
2019. május 18., szombat, 16:00

Mivel Pedro Almodóvar Cannes-ban versenyző, Fájdalom és dicsőség című filmjét napokon belül bemutatják a hazai mozikban is, inkább Michael Angelo Covino The Climb című filmjét választottam, ami tipikus low budget amerikai indie film, amiben különösen idegennek tűnt a francia koprodukciós pénz eredményeként beleerőltetett színész- és helyszín-kvóta sokszor kínos erőltetett kipipálása. A Duplass-testvérek korai filmjeit idéző komédiában két gyerekkori jóbarát mindent túlélő barátságának lehetünk tanúi. A The Climb-nak számos jó pillanata van, de sajnos sok felesleges túlburjánzása is tetten érthető. Nézhető és többnyire még szórakoztató is, de korántsem annyira, mint amennyire kitörő lelkesedéssel a zömében amerikaiakból álló közönség fogadta.

Pályája kezdetétől lelkesedtem Nicolas Winding Refn filmjeiért, bár a Csak Isten bocsáthat meg alaposan elkedvetlenített, és elsőre a Neon Démonnak is több hibáját láttam, mint erényét, valahogy mégis olyan rendezőről van szó, akinek mindig izgalommal várom a filmjeit. Refn Cannes-ban idén mesterkurzust tart, illetve két epizódot hozott el Too Old to Die Young című filmsorozatából, amiről az éppen az ezekben a pillanatokban zajló sajtókonferencián jelentette ki, hogy nem is annyira televíziónak tekinti, hanem egy több mint tízórás mozifilmnek, amiben különösen fontos szerepe van a csendnek. Nos, valóban feltűnően sokat hallottuk a vetítőterembe a kint szakadó eső hangját, és valóban ismét lenyűgözött a Refn és alkotótársa, Ed Brubaker képregényíró és rajzoló által kitalált képi világ és a főszerepet alakító Miles Tellerrel sem volt különösebb gond, de én egy óra érdektelenség és csalódottság után feladtam, ahogy többen mások is. Biztos, hogy adok még egy esélyt a sorozatnak, de a cannes-i idő erre túl drága.

Elton John Live
2019. május 18., szombat, 9:00

Hogy megismétli-e a tíz Oscar-díjra jelölt, majd végül négyet díjra is váltó Bohém Rapszódia sikerét és generál-e annyi vitát a kritikusok körében Dexter Fletcher Rocketmanje, az majd elválik, itt viszont hatalmas siker volt mind a díszbemutatón, mind a sajtóvetítésen. Élő rocklegendáról filmet készíteni, úgy, hogy az szorosan fogja a rendező és a színészek kezét, nem sok objektivitást vagy kritikai szemléletet ígér. És valóban, ugyanolyan mítoszépítés zajlik itt is, mint a történelmi filmekben már annyiszor láthattuk, mint például Shekhar Kapur Elizabeth című filmjében, vagy inkább annak folytatásában, az Elizabeth: Az aranykorban, de a már említett Bohém Rapszódiában is. Elkísérte a filmet maga Elton John is, akinél jobban már csak az őt alakító színész, Taron Egerton sírt jobban a filmet fogadó hangos ováció közepette. Természetesen máris megkezdődtek vele és a filmmel kapcsolatban az Oscar-latolgatások. A fesztiválközönségnek a szeme sem rebbent, a korhatárbesorolásnál viszont lehet némi gond azzal, hogy a Paramount Stúdió felvállalta a férfiak között szexuális aktus bemutatását. Akkor is, ha azt több más, a témában úttörőnek számító alkotásban láthattuk, ilyen költségvetésű stúdiófilm esetében azonban még valóban úttörőnek számít látni, ahogy Elton (Egerton) és későbbi menedzserévé előlépő John Reid (a Trónok harca Robb Starkja, Richard Madden) egymásnak esnek.

Az, hogy mennyit ad a horrorfilmekhez a hang, köztudott, de az, hogy egy filmben a látvány steril rendezettsége mellett csak a hang teremtsen vérfagyasztó hangulatot, már sokkal különlegesebb. Jessica Hausner versenyfilmjében, a Little Joe-ban fülsiketítő, zavaró és felkavaró a hang mindvégig, ami már az első pillanattól kezdve jelzi, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Egy gyerekét egyedül nevelő, mélyebb emberi kapcsolatokra – beleértve a fiával való kapcsolatát is – képtelen botanikusnő, Alice (Emily Beecham) munkáját és életét szemlélhetjük, aki kifejleszt egy virágot, amelyiket, ha gondozzák, ápolják, akkor mesés illatot bocsájt ki, ami ráadásul olyan hormonokat aktivál a gondozójában, amitől az szeretve érzi magát. Hausner filmje egy kicsit túlgondolt sokszor, és már-már szájbarágós, az egyébként egyszerű üzenethez képest arról, hogy milyen mesterséges módokon keresi az ember a boldogságot és szeretet, miközben észre sem veszi azokat, akiktől ezt valóban megkaphatná.


Kabultól az óceánig
2019. május 17., péntek, 17:00

Többször leírtam már, hogy bár technikai szempontból csodálom az animációs filmeket, engem valahogy ritkán szólítanak meg. Ennek ellenére érdekelt az 1998-ban, a tálibok uralma alatt nyögő, háborútól sújtott Afganisztánban játszódó animált melodráma, a Les hirondelles de Kabul (The Swallows of Kabul) Zabou Breitman és Eléa Gobbé-Mévellec rendezésében, amely az Un certain regard szekcióban versenyez. Ez esetben sem a technikai kivitelezéssel volt a baj, sokkal inkább azzal, amilyen idegenné tette a házastársi hűségről, szerelemről, a nők elnyomott helyzetéről szóló alkotást, hogy az animált figurák, burka ide vagy oda kivétel nélkül franciául szólaltak meg. Számomra az alkotók és a produkció francia volta sem indokolta ezt, de az sem, hogy vélhetően ez megkönnyíti majd a honi és a nemzetközi forgalmazást is.

Tegnap délután láthattuk a hivatalos versenyprogramban Mati Diop Atlantique című filmjét, ami már önmagában azért történelmi jelentőségű, mert 72 évre volt szükség a fesztivál történetében, hogy eljusson odáig, hogy egy színesbőrű rendezőnő alkotását versenyeztethesse az Arany Pálmáért. Mati Diop Claire Denis 35 pohár rum című filmjében tűnt fel színésznőként 2008-ban és elmondása szerint Denis biztatta arra, hogy a kamera mögé álljon. 2009-ben el is készítette Atlantique című rövidfilmjét, amelyet több más rövidfilm is követett, míg megszületett Diop azonos című első nagyjátékfilmje, amely sokban idézi Denis filmkészítési stílusát, különösen, ami a tenger totálképekeit vagy a szerelmesekről készült intim közeliket illeti. A tragikus szerelmi történet legfontosabb témája a kizsákmányolás, ami elől annyian menekülnek az életüket kockáztatva Európába.


Elsőfilmek nyitották a versenyszekciókat
2019. május 16., csütörtök, 13:00

Éppen Ladj Ly első nagyjátékfilmjének, a Les Misérablesnek a sajtótájékoztatója zajlik, amelyben a rendező éppen arról mesél, hogy filmjét igazából figyelmeztetésnek, ha úgy tetszik segélykiáltásnak szánja, hogy a társadalom végre figyeljen oda a bevándorlók lakta szegényebb környékekre, elsősorban az ott tapasztalható rendőri erőszakra. A rendező elmondása szerint több mint egy évtizede történet, hogy a környéken, ahol a film címadója, Victor Hugo híres regénye is született, és ahol Ladl Ly felnőtt az egyik rendőri beavatkozás során túlzottan erőszakosra fordult a helyzet, amit Ladj Ly annak idején megörökített a kamerájával és úgy döntött, hogy közzéteszi a felvételt, amely aztán futótűzként terjedt és aminek köszönhetően az akcióban résztvevő rendőröket fel is függesztették. Később rövidfilmet készített azonos címmel, míg végre ebből az élményből és abból a környezetből, ahol felnőtt és ma is él, megszületett az a nagyjátékfilm, amelyet tegnap délután láthattunk a hivatalos versenyprogramban. Nagyon kényes a téma és rengeteg indulatot generál, amiről szinte lehetettlen elfogódottság és indulatok nélkül beszélni, ami Ladj Ly filmjén is érződik. A Les Misérables feszes tempójú és magával ragadó alkotás, ami valóban sok kérdést vet fel, ahogy annak idején például 1995-ben Mathieu Kassovitz A gyűlölet című filmje is, és jól mutatja, hogy az elmúlt évtizedekben szinte semmit sem változott az itt élők és a rendőrök közötti feszültség. Nem véletlen, hogy Kassovitz is ott volt a bemutatón és lelkesen pózolt a fotósok sorfala előtt a többségben amatőrökből álló stábbal.

Idén 21 film versenyez az Arany Pálmáért, a párhuzamos Un certain regard nevű szekció pedig összesen 18 alkotást mutat be. A versenyprogramban szereplő filmekről Alejandro González Iñárritu zsűrielnök és nyolc társa dönt majd, az Un certain regard szekció filmjeit a libanoni származású színész-rendező Nadine Labaki és zsűritagjai díjazzák. A tegnap megnyitott Un certain regardban először Monia Chokri kanadai rendezőnő La femme de mon frère (A Brother’s Love) Chokri filmje volt látható, ami néhol szórakoztató, néhol energikus, de nem túl egyenletes alkotás egy harmincas éveinek közepén járó, egyedülálló, néhány pluszkilóval küzdő, filozófiából doktorált nőről, Sophiáról (Anne-Élizabeth Bossé), aki nőcsábász bátyjánál, Karimnál (Patrick Hivon) lakik, amíg friss doktorijával nem sikerül elhelyezkednie, ha más nem, parkolóőrként. A diákhitel és a munkakeresés kilátástalansága mellé akkor csap igazán be a mennykő, amikor Karim komoly kapcsolatot kezd Sophia orvosával (Évelyne Brochu). A Québecből származó rendezőnő filmjének vetítésén ott volt a szintén kanadai Xavier Dolan is, nekem meg sokszor volt az az érzésem, hogy a vászonról is sokszor ő, illetve az ő stílusának imitációja köszön vissza. Az elsőfilmes kanadai rendezőnő, mind a családi veszekedésekkel, mind az erős zenehasználattal és képivilággal sokszor idézi Dolan stílusát, de számomra sokkal kevésbé izgalmas módon. Voltak ugyan jó pillanatai a La femme de mon frère-nek és végül nem bánom, hogy az első húsz perc után nem adtam fel, de összességében számomra mégsem nyújtott többet, mint egy átlagos fesztiválfilm, amire a moziba már nem feltétlenül adnék se pénzt, se időt. Ugyanígy nem fogott meg igazán Kantemir Balagov Beanpole (Une Grande Fille) című filmje sem, amely egy narkolepsziában szenvedő, szokatlanul magas, fiatal ápolónő története a szentpétervári ostrom utáni sanyarú időkből, de ebbe lehet, hogy a kora reggeli kezdés és a kávé hiánya is belejátszott, ami sajnos Cannes-ban végzetes kombináció.


Eső és földből kimászó halottak
2019. május 15., szerda, 13:30

Jim Jarmusch alaposan megfricskázza a klímaváltozást tagadó, a Xanaxtól, a mobiloktól, a politikai demagógiától, a divattól és a fogyasztói kultúrától zombivá vált amerikaiakat, ez mégsem hoz sok újat, hiszen George. A. Romero már több évtizeddel korábban megtette ezt, amikor elsőként társadalomkritikát csempészett zombifilmjeibe, amely azóta a műfaj kötelező elemévé vált. A The Dead Don’t Die Jarmusch jól felismerhető kézjegyén kívül aligha ad a műfajhoz, ahogy a Halhatatlan szeretők sem sokat adott magához a vámpírfilmhez, a 66 éves amerikai függetlenfilmes rendező életművébe viszont jól illeszkedik, hiszen Jarmusch továbbra is következetesen igazítja mondandójához a műfaji elemeket, ahogy az amerikai hétköznapok ikonográfiáját is, hogy a műfajok, illetve hazája egy másik oldalát mutassa meg.

Jarmusch 1984-ben a Florida, a paradicsommal mutatkozott be Cannes-ban a magyar születésű Bálint Eszterrel a főszerepben, ahol el is nyerte az ígéretes fiatal tehetségek számára létrehozott, Arany Kamera elnevezésű díjat. Bálint Eszter, ahogy Jarmusch több rendszeresen visszatérő szereplője is látható a The Dead Don’t Die-ban. Jarmusch legutóbb 2016-ban, az Iggy Popról szóló dokumentumfilmjével, a Gimme Dangerrel szerepelt a cannes-i programban. A rocklegenda, Iggy Pop a tegnap esti nyitófilmben is látható, stílusosan egy kávéfüggő zombi szerepében, de a nyitógálára nem kísérte el a filmet, itt volt viszont többek közt Tilda Swinton, Bill Murray, Adam Driver, Chloë Sevigny és Selena Gomez is a népes szereplőgárdából.

Meg kell valljam, nem vagyok hardcore Jarmusch-rajongó, és a The Dead Don’t Die-ért sem tudtam maradéktalanul lelkesedni. Sok jó pillanata van, ami elsősorban a zseniális szereplőgárdának és gazdag utalásainak köszönhető. Tilda Swinton külön említést érdemel a hosszú szőkehajú, skót akcentussal beszélő, szamurájkarddal zombikat gyilkoló, hullamosó alien (igen, ez mind egyben!) szerepében, aminél testhezállóbb szerepe aligha volt az 1992-es Orlando óta, de Wu-Tang Clan-rajongóként örültem RZA-nek is a bölcsességeket szóró WUPS-futárként, ám mindez csak néhány hangos nevetést és némi gyér tapsot ért a gálavetítéssel párhuzamosan tartott sajtóvetítésen.

Jarmusch filmje a zombi-apokalipszissel együtt az esőt is elhozta a Croisette-re, ami nem sokkal a vetítés végeztével szakadt le a fesztiválozókra, a La Plage Barrière Le Majesticen a sajtó képviselői számára megrendezett nagyvonalú állófogadással egybekötött zenés-táncos mulatság azonban hamar feledtette a kedvezőtlen időjárást, ahogy a The Dead Don’t Die világvége-hangulatát is. Az a fej, amit Bill Murray vágott a fesztivál megnyitóján a házigazda hosszúra nyúlt záróbeszédén/énekén vélhetően sokáig velünk marad még, köszönhetően a Canal+ operatőreinek és adásrendezőinek, akik az élő műsorban zseniális érzékkel kapják el ezeket a maradandó és nem kevéssé szórakoztató pillanatokat.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.