Mi ez? Portrésorozat? Doksi? Talkshow? Rövid, kávépecsétes road movie-k füzére? Jerry Seinfeld nárcizmusa húsz percben? Egyikük sem – és mindegyik.
A cseppet sem zsákbamacskás című Komikusok kocsiban kávéznak nézegetése (ezt nem lehet nézni, csak nézegetni) közben döbbenünk rá, hogy az amerikai sitcom műfaját végérvényesen felforgató és megváltoztató, zseniális Seinfeld című sorozat pontosan mitől is működött olyan jól: a két nagyszerű humorista jelleme miatt, akik kitalálták. Pontosabban a két jellem ütközése miatt. Jerry Seinfeld nárcizmusa miatt, ami folyamatos kontrasztban, konfliktusban és játékban volt a másik kreátor, Larry David önutálatával. Persze, ez csak később lett nyilvánvaló, miután lefutott (vagyis fut, mert hivatalosan nincs vége) David önálló, önmagában már nem épp annyira zseniális sorozata, a Curb Your Enthusiasm, illetve lefutott (vagyis fut, mert a Netflix épp nemrég kapta fel pár évad után) Seinfeld önálló, önmagában egyáltalán nem zseniális sorozata, a Comedians in Cars Getting Coffee. Mintha eme két sorozatban az 1989 és 1998 között futó Seinfeld szakadt volna két részre: a Curb egy anyagilag sikeres, de szociálisan egyébként ugyanolyan balfék George soha véget nem érő története, amiben Larry David végre a saját neve alatt játssza azt a saját magát, ami igazából George inspirációja volt; a Comedians pedig egy anyagilag és mindenféle más értelemben (pl. autógyűjtőként) is sikeres, de unatkozó, értelmes munkát (a standup és a sitcom is az lenne!) nem végző Jerry soha véget nem érő non-története, amiben Jerry nem a saját neve alatt játssza saját magát, hanem most már ténylegesen saját maga.
Aki nem kukkantott volna bele: a sorozat tényleg arról szól, ami a címe. Jerry Seinfeld, az unatkozó milliomos kitalált egy végtelenül egyszerű formát(umot) egy végtelenül egyszerű műsorra, ami a meghívott vendégek függvényében lesz vagy ugyanolyan, vagy teljesen más. A forma a következő: a vendéglátó (Jerry) cseppet sem kendőzött rajongással bemutat egy régi autót, elmondja, hogy miért ez a tökéletes járgány a következő meghívottja számára; itt bemutatja a következő meghívottat, akit elvesz, majd közösen kocsikáznak és kávéznak egyet. A sorozat sava-borsa az itt kibontakozó beszélgetésekben rejlik: az amerikai komikus először durván, aztán egyre finomabban megrajzolt fantomképe, szociológiája vázolódik fel az orrunk előtt, amint többé-kevésbé szakmai dolgokról beszélgetnek (vagy éppen ugratják egymást, vagy éppen felszopják egymást, vagy épp óvatosan méregetik egymást). A végeredmény annyira különböző, amennyire csak lehet: néha vannak vicces emberek, akik halálkomolyan beszélgetnek, és még a néző számára is leesik egy-két okosságmorzsa, és vannak, akik páncéljának megtörésére nem elég ez a húsz-huszonöt perccé vágott pár órás találkozás, minden megmarad az olcsó heherészés szintjén. Hálistennek egy idő után már nemcsak komikusok bukkannak fel a műsorban, Seinfeld olyasmire is fel meri használni saját ismertségét, hogy pl. Barack Obama akkori elnököt elhívja egy kocsikázásra.
Néha – a meghívott személyétől függően – teljesen másféle fordulatot vesz a találkozás, mint például amikor a Seinfeld Kramerjeként ismert Michael Richards ül be az autóba, vagy amikor egy-egy spontán meglepetésvendég is csatlakozik a beszélgetéshez. És ez a spontaneitás a sorozat egyik legfontosabb erénye: tényleg érződik, hogy nincsenek nagy, előre kitalált kérdések, nagy, előre kitalált válaszokkal. Persze ez rizikós is: van, amikor kínlódva jön össze egy negyedórányi tartalom olyan emberrel, aki papíron vicces, máskor pedig azon ocsúdunk fel, hogy a formátumot megtörve szinte egyórás lett az epizód (konkrétan az Eddie Murphy-s). Ugyanígy változik a meghívott személyétől függően a műsorvezető-házigazda viselkedése is: noha mindvégig illedelmesen röhög a meghívott viccein, azért annyira még mindig nem jó színész, hogy ne látsszon rajta, mit is gondol odabenn, legmélyen az illetőről: van epizód, amikor pisszenés nélkül hallgatja végig a meghívottat (pl. a legutóbbi évadban a zseniális Jamie Foxx-szot), máskor viszont szinte kizárólag róla szól az illető rész, még a kérdései is olyan tendenciózusan vannak megfogalmazva, hogy egy halvány „igen”-en kívül nem nagyon lehet egyebet válaszolni rájuk, s a meghívott csak másodhegedűs tud lenni. Hogyha az előbb azt írtam, hogy az amerikai komikus szociológiája ez a sorozat, akkor pont annyira a Jerry Seinfeld pszichológiája is. Néha meglepően sokat árul el magáról a szavaival, de még többet mond a nonverbális kommunikációjával, választásaival, apró döntéseivel.
Emlékszünk még, amikor a kilencvenes évek derekán az amerikai sitcom végre önreflexív korszakába lépett a Seinfelddel, amint a sorozatbéli Jerry és George odamennek az NBC-hez, és előadják a nagy tervet, hogy ők márpedig megcsinálnák a tévésorozatot, ami semmiről sem szól (azaz a semmiről szól): „the show about nothing”? Nos, most végre szinte sikerült. A Comedians in Cars amilyen sok dologról szól egyenként, meghívottanként, epizódonként, annyira nem szól semmiről összességében. Na jó, talán egy kicsit Amerikáról: valahol mélyen ott bujkál a sorozatban a napfényes, kalifornizált amerikai álom. Hogy tudniillik ez még mindig az az ország, ahol ha mersz nagyot álmodni, és sokat kínlódsz, akkor előbb-utóbb összejön, és akkor olyan laza fickó leszel, mint én, olyan vintage autókkal furikázol és olyan sztárokkal beszélgethetsz, mint én. Én, én, én. De ez a sok „én” nem elég az igazi „semmihez”. Ahhoz Larry David is kellett volna.
