„Cristi Puiuval a legjobbkor találkoztam”

Interjú Téglás Istvánnal, a Bukaresti Nemzeti Színház székelyföldi színészével

Székelyföldön, Baróton nőtt fel, Marosvásárhelyen végezte el a színészképzést, majd erdélyi és budapesti próbálkozások után Bukarestben vált sokat foglalkoztatott, elismert színésszé Téglás István, akit az elmúlt időszakban a román filmes szakma is felfedezett magának. Játszott Cristi Puiu Berlinálén díjazott új filmjében, a Malmkrogban, megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó Gopo-díjat Corneliu Porumboiu A hegyek szigete (La Gomera) című filmjéért, és szerepel a 19. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) a legjobb román elsőfilm díjával kitüntetett Urma (r. Dorian Boguță) című filmben is. Bár sokáig hiába járt filmes castingokra, a színész utólag úgy gondolja, a legjobb pillanatban találtak rá ezek a szerepek.

Az utóbbi időben több interjúban meséltél arról, hogy hogyan jutottál el a tánc, a mozgásszínház által Bukarestbe, majd hogyan tanultad meg fokozatosan akcentus nélkül beszélni a román nyelvet, és kaptál egyre fontosabb prózai szerepeket is. Mikor jutott először eszedbe, hogy filmszínész is lehetnél?

Eleinte nem, hogy nem jutott eszembe, hanem nem hittem, hogy megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy arra gondoljak, hogy ez valaha be fog teljesülni. Azt éreztem, hogy távol vagyok én ettől. Ahogy mondtad, én a tánc gondolatával indultam, persze nyitott voltam bármilyen más művészeti ág iránt is, csak abból kiindulva, hogy nem beszéltem annyira jól a román nyelvet, nem volt biztos, hogy másra lehetőségem lesz… Pár évre rá, mikor úgy döntöttem, hogy Bukarestben maradok, és elkezdtem játszani is (mert ebből a táncos „menetből” nem lehet megélni), akkor már megfogalmazódott bennem, hogy talán jó volna ezt is megpróbálni, és voltam pár castingon, csak soha nem kaptam lehetőséget. Ez több mint tíz évig eltartott, az elmúlt három évben kezdtem csak a román filmes szakmában létezni.

Mi szerint válogattad a filmes projekteket, amikre jelentkeztél?

Sajnos nálunk elég kevés film születik, a filmes szakma gyerekcipőben jár, még mindig, olyan szempontból, hogy nincs rá pénz, stb. Így még most sincs az, hogy válogathatnék a projektek között. Amire hívtak, és amiről úgy tűnt, hogy nem teljesen ellentétes mindazzal, amit én gondolok a világról, arra jelentkeztem. Témával kapcsolatban nem szoktam válogatni, inkább a minőség számít, hogy mennyire igényes a projekt. Volt olyan filmes projektem az elmúlt három év alatt, amióta ezt szerencsém van csinálni, ami nem egészen képviseli mindazt, amit én gondolok erről, de fontos volt, hogy részt vegyek benne, főleg amiatt, hogy új vagyok, és nincs elég tapasztalatom, nem mondhatom azt, hogy száz százalékos filmszínész vagyok.

Milyen volt, amikor először kamera elé álltál, mennyire volt segítségedre a színpadi tapasztalatod?

Az első komolyabb szerepemet az Egy herceg és egy fél (Un prinț și jumătate) című filmben játszottam. Nehéz volt, mert nem volt nagyon pontos szövegkönyv, ugyanakkor az könnyített a helyzetemen, hogy ez a film rólunk szólt, barátok voltunk az életben is, és nem kellett magam nagyon átképzelnem valakibe, saját magam tudtam lenni. Fontos volt az is, hogy a rendező, aki a kamera mögött áll, szintén nagyon jó barátom, ettől úgy tűnt, hogy a kamera jámborabb, mint általában, de amúgy nem az.

Színészként mi a legfontosabb különbség aközött, hogy színházi előadásban vagy filmben játszol?

Számomra még mindig furcsa, hogy forgatsz valamit és – most túlzok, bár valahogy így van – halvány lila gőzöd sincs arról, hogy amikor összeáll majd az egész film, akkor milyen lesz. Erről még a rendező sem rendelkezik száz százalékosan, és ez nyilván érdekes, de ugyanakkor borzalmas, főleg annak, aki a pénzt befekteti. A színházban vannak támaszpontok, mert ha egy bemutató nem készül el egy adott időpontban, akkor az nem olyan nagy gond, mindig szokták egy-két héttel, sőt hónappal tolni, a filmes szakmában viszont ez lehetetlen, nagyon nehéz pénzt szerezni a hozzáforgatáshoz. Technikai szempontból ezért a filmes szakma sokkal nehezebb. Színészként mindkettőnek vannak nehézségei, de nekem, annak ellenére, hogy még nincs elég tapasztalatom benne, a filmes szakma most valamitől könnyebbnek látszik. Olyan szempontból, hogy színházban mindig ismételni kell, még akkor is, ha estéről-estére teljesen más minden előadás. Nagyon meg tudja az embert viselni pszichikailag és fizikailag is, egy nehéz, fontos szerepet folyamatosan a nézők elé vinni. Filmben bármennyire nehéz is egy szerep, elegendő „egyszer” végigcsinálni, és ha azt a kamera rögzítette, utána szabad vagy.

Milyen érzés először kívülről látni a filmet, amiben játszol?

Nagyon jó érzés. Illetve itt két dolog van. Amikor befejezed a forgatást, az nagyon jó érzés, mert többé nem vagy felelős érte és más emberekért sem. Ezek a csapatok csak rövid ideig működnek együtt. Nincs olyan, mint a színházban, hogy 10-15 évig szerződve vagy, és ugyanabban a csapatban bizonyítanod kell. Nekem ez teljesen fekszik, én mindig is olyan környezetre vágytam, ahol cserélődnek az emberek. Másrészt mindig mikor egy film elkészül, és elmegy egy fesztiválra, esetleg díjazzák, az igazi ajándék egy filmszínész számára.

Az nem zavar, hogy nem lehet változtatni rajta, mint a színházban?

Én még nem tartok ott, hogy meg tudjam magamnak engedni az ilyen fajta vélemény-nyilvánítást. Persze bennem valahol dolgozik, hogy talán többet vagy másként kellett volna, de nem csak rajtam múlik ugyanakkor. Még akkor sem, ha főszerepem van, és az egész filmet én viszem a hátamon, még akkor sem csak rajtam múlik.

A színházi és a filmes munkád konkrétan is összefonódik a Hegyek szigete (La Gomera) című filmben, amelyért a Gopo-díjat kaptad. A recepciós Claudiut alakítod, és az egyik jeleneted a Psycho híres zuhanyzós jelenetének átértelmezése. Érdekes egybeesés, hogy Norman Bates karakterét színpadon is alakítottad, az Apollo 111 színház Psycho című előadásában, amelyet Iris Spiridon rendezett. Ez az alakításod inspirálta volna Corneliu Porumboiut a Psycho-parafrázisra?

Corneliu egy jóval korábbi előadásban figyelt fel rám. Az első szövegkönyvben, amit adott, nem volt benne a zuhanyzós jelenet, csak az, hogy recepciós leszek egy szállodában. Gondolom, hogy közben látta a Psycho című előadást is, persze ezt nem vallja be száz százalékosan, de egyértelművé teszi, amikor beszél erről, hogy valahol ez őt inspirálta, úgyhogy van valamennyi köze hozzá, az biztos.

Mi érdekelt Norman Bates karakterében, amikor a színházi előadáson dolgoztatok?

Ez az előadás a könyv alapján készült, nem a film alapján. Ma már tudjuk, hogy senki nem születik rossznak, hanem az életkörülmények teszik azzá, és csomó minden, ami ebben a világban csatolódik hozzá az emberhez. A mítosz leleplezése világéletemben bármilyen témával kapcsolatban izgatott, mindig meg akartam tudni, hogy mi áll egy-egy nagyon híres dolog mögött. Ez volt Norman Bates-szel is, választ kerestem bizonyos szokásaira. Mindennek van megérthető eredete – ami sajnos nem menti fel –, ez érdekelt engem a figurával kapcsolatosan.

A mellékszereplők esetében is pontra szoktad tenni az ehhez hasonló miérteket magadban?

Nyilván, és ez onnan is ered szerintem, hogy a román nyelvtudásom hiányosságai miatt nekem nem volt lehetőségem hosszú ideig főszerepeket játszani. Sokszor nem volt szövegem, vagy kevés szövegem volt, esetleg más nyelven, és ez alatt volt időm kísérletezni, a kisebb szerepeket megtölteni mindenfélével, és felépíteni egy módszert, egyfajta gondolkodást, hogy hogy állok hozzá egy szerephez. Most, mikor hálistennek van lehetőségem főszerepekre is, úgy tűnik, hogy ez használ.

Már a Hegyek szigete előtt elkezdted forgatni a Malmkrogot Cristi Puiuval. Ő magyar színészt keresett erre a szerepre, vagy rád írta a magyar komornyik szerepét?

Lehetett benne egy ilyen gondolat, hogy magyar színészt keres, amikor eldöntötte, hogy Erdélyben, az Apafi kúriában fogja leforgatni a filmet, főleg, hogy az 1890-es évekből, az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó szöveg adaptációjáról van szó, bár ezt nem mondták nekem, amikor a castingra hívtak. Nem lehetett száz százalékosan biztos benne, mert az ajánlattal – nem volt ez egy kész szerep – más, bukaresti román kollegáimat is megkereste.

Mennyire volt mélyvíz neked az, hogy egy alakulóban levő karaktert kellett megformálnod?

Mélyvíz volt több szempontból is. Ugyanakkor én nagyon jól egyeztem Cristivel, és azt hiszem, ő is kedvelt engem, így utólag is felragyog az arca, amikor váratlanul találkozunk, és számított ez a fajta hozzáállása, nyilván próbáltam is megfelelni, nagyon ott voltam, készen bármit megcsinálni, bármit végigvinni. De mivel azelőtt nem volt kamera előtt annyi tapasztalatom, nyilván mélyvíz volt. Persze, ez egy mellékszerep, a kamera nem volt az arcomon egyfolytában, ami biztos, hogy tönkretett volna, legalábbis akkoriban…

Mi volt a legnagyobb félelmed a forgatás alatt?

Hogy ne adjam fel. Negyven napig tartott a forgatás, egy olyan helyen, ahol jel sincs, zárt környezetben. Két nagyobb szoba volt és egy kisebb, illetve az emeleten volt még egy kisebb szoba, ahol sminkeltek bennünket. Ide be voltunk zárva hatvanan minden nap. És nem csak 12 órán át voltunk együtt, hanem egész nap, mert együtt ettünk, egy helyen voltunk elszállásolva, egy kis társadalom alakult ott ki. Emiatt a fizikai fáradtság mellett volt egyfajta nyomás, amelyik bármilyen film kapcsán megszületik, ha ennyire összezárt az egész csapat, ennyire távol az otthontól. Nem volt könnyű.

Az sem lehetett könnyű, hogy nagyon hosszú jeleneteket kellett felvennetek.

Igen, és ezekben a hosszú, akár húsz perces jelenetekben minden meg volt szervezve, ha valakinek egy apró csipkéje látszik a sarokban, a félhomályban, még az is benne volt a koreográfiában, semmi sem volt véletlen. És olyan is volt, hogy egy ilyen hosszú jelenetet legalább hatvanszor újravettünk. Sok olyan jelenet van, ahol a felszolgálók nem is látszanak, legfeljebb a kezünk vagy a fél testünk, de ugyanúgy léteztem a jelenetben, mintha rajtam lett volna a kamera. Az a fő aduja szerintem a filmnek, hogy ha a háttérben történik is valami, mindenki mindent beleadott. Ez Cristi kézjegye.

Van egy jeleneted a filmben, amelyben elcsattan két pofon. Mennyire volt nehéz számodra ez az agressziót ábrázoló jelenet?

Régebb képtelen lettem volna ilyesmire. Akkor nem csak fizikailag voltam sovány, de lelkileg sem voltam agresszív típus. Most sem vagyok, bár most azért nagyon kiállok minden gondolatomért, és bármiért, amiért úgy érzem, hogy szükséges. Ami itt nehéz volt egy kicsit, bár nyilván szakmai tapasztalatból ezt meg tudom csinálni, hogy ezt a jelenetet úgy húszszor vettük újra, úgyhogy hússzor kellett két pofont adjak ennek a kollegámnak, és már annyira durva volt a helyzet, hogy sminkelni kellett, mert az ujjam nyoma mindig rajtamaradt. Eleve ott kezdődik minden, hogy nagyon fáradt vagy, keveset alszol, és amikor erősen koncentrálnod kell, kezdesz veszíteni a kontrollból, már nem érzed, hogy mennyire adod erősen a pofont. Az első pár alkalommal úgy éreztem, hogy teljesen elememben vagyok, a tizenvalahányadiknál viszont már nagyon sajnáltam a kollegámat, aki nem is színész – mert aki egyszer jelenik meg, és nincs szövege, az általában a stábból volt –, és ezt egy nem színész mindig nagyon személyesen veszi, ami normális, mert ezt meg kell tanulni nem személyesen venni. Nyilván tudod, hogy játszol egy filmben, jelmezben vagy, de mikor már huszadszor kapsz pofont… éreztem, hogy még egy kicsi, és kicsordul a könnye, és akkor az enyém is. Az előbb, amikor arról beszéltem, hogy féltem, hogy nehogy feladjam, többek között erre a pillanatra gondoltam.

Miből tudsz az ilyen végpontokon erőt meríteni?

Nagyon sokszor voltam ilyen helyzetben, főleg színházban. Nem tudom… Eleinte nagyon tönkretettek az ilyen helyzetek, és valahogy átbillentem rajtuk, nagyon sokat nyeltem, visszafogtam magam, de most, amikor ilyen helyzetbe kerülök, sikerül nem kiakadnom. Annyi méltóságom már van, hogy ne engedjem ezt meg senkinek, mert úgy gondolom, hogy nem érdemlem meg. Amúgy a Cristivel való találkozás pont jó időpontban történt, mert pont most tartok ott, hogy az ilyen nehéz helyzeteket tudom kezelni, úgy, hogy normálisan jöjjek ki belőle. Nyilván Cristi nem egy rossz ember, bárki állítaná is ezt, hanem ő olyan típusú munkát végez, amiben ő sem biztos, őt is ugyanúgy megviseli, sőt, őt szerintem még jobban, mert ő egyedül van, főleg, hogy az ő fejéből pattant ki az egész dolog, így a felelősség is az ő vállán van.

Jelenleg zajlanak Horațiu Mălăele Luca című filmjének az utómunkálatai. Ez lesz az első film, amelyben főszerepet játszol. Mire számíthatunk, vígjátékra?  

Mălăelétől biztos mindenki vígjátékra számít, de nem az. Próbált groteszk elemeket, sőt figurákat belevinni, ő maga is megjelenik egy jelenet erejéig, de nem komédia. A filmnek a tematikája nagyon hasonlít, így most utólag, a hollywoodi Joker tematikájához. Amikor forgattuk, senki nem tudott erről, de közben megjelent ez a film, és most van egyfajta para, hogy hogy fogják fogadni. Arról szól, hogy egy román srác kiszökik Amerikába még 1989 előtt, és színész akar lenni, de végül taxisofőr lesz, és a rossz világba keveredik, úgy kerül haza Romániába.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.