Csak egy film

Julia Ducournau: Titane / Titán

A rendezőnő, Julia Ducournau ugyan tiltakozik a különböző műfaji besorolások ellen, és ahogy azt a cannes-i sajtótájékoztatón kifejtette: szeretné, ha mindenféle műfaji címke nélkül, úgy tekintenének a Titánra, mint „csak egy filmre”. Válasz volt ez részéről a Titánra már rögtön az első vetítés után ráragasztott és levakarhatatlannak tűnő „testhorror” címkére.

Jobban belegondolva, ez a műfaji meghatározás, amellett, hogy sokakat eleve eltántoríthat az idei cannes-i Arany Pálmával kitüntetett alkotástól, legalább olyan leegyszerűsítő, mint pl. pusztán képregényadaptációként tekinteni a Jokerre. Mindkét film esetében kézenfekvő ugyan (és nem is alaptalan) az effajta kategorizálás, ám amellett, hogy leszűkítheti a nézőkört, messze nem fedi le az említett művek komplexitását. Vitathatatlan, hogy a Joker egy képregényhőst állít középpontba, a Titánban pedig bőven méri Julia Ducournau a helyenként már-már groteszkbe forduló, gyomorforgató jeleneteket – legyen szó nyitott koponyaműtétről, brutális gyilkosságokról vagy a test erőszakos deformálásáról –, mégis mindkét alkotás jóval többről szól, és ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy mindkettő a legjelentősebb filmfesztiválok fődíjával indított (a Joker a velencei filmfesztiválon, a Titán Cannes-ban hozta el a fődíjat), és a Joker meg sem állt az Oscarig. Ugyancsak leegyszerűsítő és megosztó lenne, ráadásul spoileres is, ha leírnám a Titán egyik jelenetét, amit pedig már többen megtettek előttem, mert kétségtelen, hogy sokaknak éppen ez adja el a filmet, én azonban úgy vélem, hogy, aki az igazi „Titán-élményre” vágyik, az ne ezért a szenzációhajhász módon már elkottyintott jelenetért üljön be rá, hanem valóban „csak egy filmre” váltson jegyet, aztán pedig hagyja magát meglepni, engedje át magát a fékevesztett vizuális és hangorgiának, a remek színészi alakítások nyújtotta élménynek és a valóban nem mindennapi eseményekben bővelkedő cselekménynek.

A Titán hősnőjének, Alexiának (Agathe Rousselle) a története még gyereklánykorában kezdődik egy gépkocsiban, amint folyamatosan apja ülését rugdossa, annyira felidegesítve őt, hogy az egy pillanatra el is veszti uralmát az autó fölött, és máris kész a baleset, minek következtében a kislány egy fémlapot kap a koponyájába – innen a film címe. Alexia a baleset utáni trauma és az ilyenkor várható félelemérzet helyett inkább erős vonzódást mutat az érte érkező jármű felé, és ez a vonzalom később se hagy alább, sőt, felnőttként egy autókiállításon dolgozik táncosnőként. Alexia legalább annyira a férfivágyak tárgya, mint az itt kiállított csodajárgányok, a lány azonban nehezen tolerálja a tolakodó férfinépséget, és ezt elég határozottan kifejezésükre is juttatja, ám ennek következtében hamarosan menekülnie kell a hatóságok elől. A külsejét a teljes felismerhetetlenségig elváltoztatva menekülő lány a lehető legváratlanabb helyen és módon talál menedékre, nem utolsósorban pedig egy új apára a korosodó tűzoltóparancsnok, Vincent (Vincent Lindon) személyében, akinek gyermeke évekkel korábban tűnt el nyomtalanul.

Akár táncol, akár a műtőasztalon fekszik, akár saját testének erőszakos torzításával próbál új életet kezdeni, a Titán hősnőjének, Alexiának a teste az első pillanattól az utolsóig a középpontban marad, és nem egy olyan jelenet kapcsolódik hozzá, melynek láttán még az edzettebb néző is felszisszen. Alexia törékeny alkatú, de erős, a férfias és nőies jegyeket egyaránt hordozó fiatal testének remek ellenpontja a szteroidokkal telepumpált, duzzadó erekkel behálózott izomzatú tűzoltóparancsnok, akiről a nyers erő helyett mégis menthetetlenül az öregedés és a test hanyatlása jut eszünkbe.

A gyakorta valóban bizarr, kényelmetlenül őszinte, a testet és annak (el)változásait állandóan középpontban tartó alkotás azonban ugyanúgy szól az emberi kapcsolatokról, a kötődésről, a szeretet utáni vágyról és a másik feltétel nélküli elfogadásáról: Alexia és Vincent által csempész némi melodrámát Ducournau a történetbe.

Ahogy azt a testhorrorok úttörőjénél, David Cronenbergnél a Légy című filmben, vagy a Titán kapcsán oly sokat emlegetett Karambolban (Crash) már láthattuk, a torzulás soha nem áll meg a testnél; a test deformitása a pszichére is rányomja bélyegét, előbb vagy utóbb az egész személyiséget érinti és a viselkedésre is kihat. A külső megjelenés, a test és az ehhez kapcsolódó kép az egyén identitásának szerves részét képezi, és az ebbe való radikális beavatkozás előbb vagy utóbb a lelket és a személyiséget is átformálja, adott esetben deformálja, ahogy azt Shinya Tsukamoto Tetsuo-Vasembere, James Mangold Farkasa, vagy Pedro Almodóvar A bőr, amelyben élek című filmje is mutatja. Alexia testi átalakulása a Titánban kezdve a karambol utáni fémlappal a koponyájában meghatározóan hat a viselkedésére, ahogy arra az orvos is figyelmezteti a szülőket. A lány későbbi átalakulása pedig további változásokat hoz majd személyiségében, jelentősen befolyásolva kapcsolatainak alakulását és a cselekmény bizarr, ám mégis megható végkimenetelét.

A testhorrorok női vonala még inkább a lélek bajainak testi kifejeződésére összpontosít, mint például Marina de Van Dans ma peau című alkotása, melyben egy véletlen baleset kapcsán a hősnő felfedezi az öncsonkítást, valamint az annak következtében a testére irányuló figyelmet. Julia Ducournau 2016-os bemutatkozó nagyjátékfilmjében, a Nyersben a karnális vágyak extrém kifejeződése a felnőtté válással, a szülőkről való leválással és nővé éréssel kapcsolódik össze. Ezen utóbbi alkotásokra – ide sorolva a Titánt is – a nőiség élménye és annak megélése, a női test felfedezése és az ahhoz kapcsolódó vágyak kiélése a jellemző. Megjelennek itt a sokáig szinte kizárólag női problémának tekintett étkezési zavarok, a szeretetvágy, az apa-lánya viszony, az anyaság kérdése és az öncsonkítás, mindemellett különösen a Titánra jellemző egy erős feminista felhang is. Alexia ugyanis méltó társa a filmtörténet híres, önmagukért és saját nemükért a férfiakkal szemben cselekvőn fellépő bosszúálló angyalainak, mint a Kill Bill (rend.: Quentin Tarantino) Menyasszonya, a Meghallgatás (rend.: Takashi Miike) menyasszonyjelöltje, a Meiko Kaji által megformált 701-es női rab: Skorpió (rend.: Shunya Itô) börtönlakója vagy a Lady Snowblood (rend.: Toshija Fujita) hősnője, és még lehetne sorolni. Ez a női vonal képvisel ugyan egyfajta lágyságot, látható ez az érzelmek vagy akár a gyöngédség kifejeződésének bizonyos formáiban, de a filmek látványvilága korántsem mondható finomkodónak. Aki látta a Dans ma peau-t vagy a Nyerset, tudja, mennyire embert, elsősorban gyomrot próbáló élményt nyújtanak, és ne legyenek kétségei senkinek afelől, hogy a Titánra is ugyanez igaz.

Bár egy kifejezetten dekoratív és nőies megjelenésű rendezőnő jegyzi, a Titán az idei Cannes legtökösebb filmje volt, ami alaposan odavág a közönségnek és simán kenterbe veri a műfaj jeles férfi rendezőinek alkotásait. Ha azonban csak puszta nézősokkolás lenne, a Titán sosem szólt volna ekkorát. De akkor sem, ha a rendezőnő nem talál egy olyan különleges megjelenésű és merész színésznőt, mint Agathe Rousselle, aki ugyanúgy feltétel nélkül rendelkezésére bocsájtotta számára a testét, ahogy Michael Fassbender tette azt az őt egycsapásra a legkeresettebb színészek közé repítő Éhségben (rend.: Steve McQueen). De kellett a sikerhez a pályakezdő Agathe mellé egy olyan rutinos és karizmatikus színésztárs, mint Vincent Lindon, aki a gyermekét kutató, saját öregedését elfogadni képtelen tűzoltó figuráján keresztül annyi gyöngédséget és feltétel nélküli szeretetet visz a történetbe, amelytől az valóban jócskán túlmutat a testhorrorok világán.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.