Csak egy leheletnyivel bohémebb rapszódia

Dexter Fletcher: Rocketman

A Rocketman felett executive producerként bábáskodó Elton John állítólag lelkiismeretesen küzdött azért, hogy a sztárrá válását bemutató filmre szóló jegy áráért ne valami kilúgozott, steril nosztalgiagiccset kapjunk. A végeredményt látva mégis úgy érezhetjük, hogy a stúdiómoguloknak sikerült a sztár törekvéseit bizonyos kompromisszumok közé szorítani. Kerül szex, drog és rock’n’roll is a vászonra, csak éppen semmiből se túl sok.

Van az a Snickers-reklám, amelyben kőkemény, gettóarcú feketék rapcsatáznak egy lepukkant kégliben, aztán egyszer csak feltűnik Elton John, és elénekli a Don’t Go Breaking My Heart című számát, mire hirtelen megfagy a hangulat. Hamar kiderül, hogy valójában nem is Elton John érkezett meg a házba, csak az egyik rapper viselkedett puhányul az őt kínzó éhség miatt, miután azonban a haverja tanácsára bedob egy Snickerst, máris ontani kezdi magából a durva szövegeket. Az Elton John életének kezdeti szakaszát feldolgozó Rocketman erre, a nagyszerű énekes-zeneszerzővel kapcsolatos nyálas és érzelgős sztereotípiára próbál rácáfolni. A film a Bohém rapszódiához képest tényleg bevállalósabb, de hiába minden szándék, a nagy durvulás most is közönségbarát keretek között marad.

A Bryan Singer távozása után a Bohém rapszódiát is levezénylő Dexter Fletcher koncepciója egyébként egészen ötletes. A Rocketman a kisgyerek Eltonnal, azaz valódi nevén Reginald Kenneth Dwighttal kezdi történetét, amint körülbelül négyéves korában első hallás után visszapötyögi a zongorán Émile Waldteufel The Skater’s Waltz című szerzeményét, ezt követően pedig rengeteg bájos, gyermeki fantáziával megspékelt musical-betétet látunk, amelyek azzal párhuzamosan tűnnek el fokozatosan a cselekményből, ahogy a későbbi poplegenda elveszti ártatlanságát. A 70-es és 80-as években érkező világhírnévvel járó árnyoldal, a hirtelen megnövekvő vagyonon élősködő rokonok, a későn felismert homoszexualitással való megbirkózás, az első igazán nagy szerelmi csalódás kiölnek Eltonból mindent, ami miatt varázslatosnak érezte a zenélést, így végül egy öngyilkossági kísérlet, egy zátonyra futott heteroszexuális érdekházasság és a nagy kiégés után egy szenvedélybetegeknek létrehozott elvonón találja magát, ahol elmeséli, honnan és hogyan jutott el idáig.

Nem a sokak számára talán taszítóan hangzó musical-jelleg gyengíti a Rocketmant, hiszen ennek a giccsesnek tűnő megoldásnak komoly dramaturgiai funkciót találtak az alkotók, inkább azzal van gond, hogy Elton fiatalkorának igazán kemény epizódjairól, a valódi nagy mélypontokról többnyire csak említés szintjén értesülünk. Hiába vágja az édesanyja fejéhez a sztár a film egyik kulcsjelenetében, hogy az egykori ártatlan kisfiú már rég meghalt benne, az Eltonként újjászületett Reggie pedig miután szétkokózta az agyát, megdugott mindent, ami csak mozog, ebből jórészt alig látunk valamit. Melegszex-jelenet konkrétan egyetlen alkalommal van a Rocketmanben, az is rendkívül visszafogott stílusban, szemérmesen félrenéző kamerán át tálalva.

A lemezeladási bevételekkel növekvő erkölcstelenséget és gátlástalanságot tehát nem Eltonhoz, sokkal inkább a Trónok harcás Richard Madden által egyébként nagyszerűen alakított John Reidhez, a poplegenda szeretőjéhez és egyben ügynökéhez kötik az alkotók, aki nem elég, hogy lépten-nyomon csalja Eltont, egy idő után még azzal is összetöri a szívét, hogy valójában mindig is csak az aranytojást tojó tyúkot látta benne. Reid karaktere a szintén a Trónok harcából ismert Aidan Gillen megformálásában már a Bohém rapszódiában is jelen volt, ám míg ott elég hamar eltakarította őt az útból a készítők által főgonoszként pozícionált Paul Prenter, a Rocketmanben belőle lesz a film abszolút antagonistája, aki csak még jobban megnyomorítja az egyébként is sebzett lelkű popsztár életét.

Fletcherék azonban nemcsak az ő karakterét ábrázolták egydimenziósan. Míg Elton szüleit is jórészt tisztán negatív fényben tüntetik fel a Rocketmanben (a popsztár édesapja, Stanley Dwight szőrösszívű ábrázolása miatt állítólag Elton John féltestvére, Geoff Dwight elégedetlenkedett is), legjobb barátja és dalszövegírója, a Jamie Bell által kiválóan hozott Bernie Taupint talán már túlontúl is idealizáltan mutatják be, jóllehet a film legszebb pillanatait az Elton és Bernie között lévő erős, testvéri kötelékké alakuló barátság különböző fázisai szállítják. Meg persze a rengeteg sláger felcsendülése és természetesen a Kingsman-mozikból ismert Taron Egerton zseniális Elton John-alakítása. Ezek miatt még akár úgy is távozhatunk erről, az ikonikus popsztár minden szándéka ellenére is kissé félénk életrajzi filmről, hogy azt érezzük, egy egészen korrekt moziélményben volt részünk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.