Családi tűzfészek

Jesse Armstrong: Succession / Utódlás

Az utóbbi évek legjobb HBO-sorozata nem próbálja meg elhitetni, hogy a multimillárdosoknak is vannak olyan emberi problémáik, melyeket mi csórók is át tudunk érezni. Ellenkezőleg.

Elképzelhetetlen életek

A feldolgozhatatlanul gazdag legfelső egy százalék erkölcsi, etikai és spirituális legalját képviselő multimilliárdos Roy-család barbári vadkapitalista tagjai a klotyóra is helikopterrel vagy épp éjfekete terepjárók konvojaival járnak, attól függően, hogy a klotyó milyen messze van. Bárhova is vonuljanak így – mert ők bizony vonulnak – vonulásuk mindig valamiféle elnyomó ősi birodalom vérszomjas despota királyainak (a Roy családnév nem hasra csapva született) hódító vonulása. Ők azok, akik az eléjük terelt vaddisznót pár méterről lövik agyon magaslesükből, vadászat címszó alatt. Ők azok, akik képesek kidobni egy fejlődő ország éves jövedelméből összefőzött ezerfogásos lakomát, csak mert valahonnan valamilyen megmagyarázhatatlan bűzt éreznek. Ők azok, akik még a monumentális vállalatszörnyüket fenyegető nevetségesen idézőjeles létbizonytalanság egyre terjedő szarságai közepette is fényűző villákban, hotelméretű jachtokon szövik mérgező, gusztustalan, és mégis mesteri terveiket mindenki ellen. A mindenki esetükben kegyetlenül inkluzív: egymást is ott döfik hátba vagy szembe, ahol csak tudják.

Az Egy kis gubancért (In The Loop) méltán Oscar-díjra jelölt Jesse Armstrong bámulatos sorozatában a családi kötelék fojtogat és béklyóz, a vízzé sajnos soha nem váló vér pedig mocsaras, keserű epeként lassan folyik át totálisan üresen kongó szívükön. Az Utódlás címe nem árul zsákbamacskát. Noha az utóbbi évek legjobb HBO-sorozata (amivel csak a szép emlékű Fülledt utcák / The Deuce tudott rövid ideig versenyezni) szemkápráztató részletességgel festi fel egy betegségként egyszerre terjedő és önmagát apránként felemésztő világcég összetett hódító és pusztító rohadékságait, a mérhetetlen összegekről szóló felvásárlások, a lángoló pénzhegyek gyomrában fogant szennyes üzletek, a feláldozható fejek hullajtása és az aranytrónokon tespedő seggek sunyi bevédése (A nagy dobást rendező Adam McKay nem véletlenül producer), csupán csak üdítő, izgalmasan változó-alakuló keretként öleli körbe a legfontosabb kérdést. Azt, hogy melyik Roy-sarj veheti majd át az öreg és betegeskedő Roy helyét.

Armstrong szédületes karaktertanulmányokból építi fel a kortárs sorozattrendektől eltérő, erősen klasszicizáló művét, a felszínes azonnali gratifikációt és a manipulatív cliffhanger-rendszert a lassan őrlő shakespeare-i cselekményszövés oltárán vérezteti ki. Az ezüstkanállal az agyuk helyén született leszármazottak és családtagok suttyóskodó áskálódásai és a családfő tervének kiszámítható kiszámíthatatlansága egy olyan parádésan tragikomikus, józan ésszel élhetetlen királydrámai életteret alakít ki, melyben a sokkarátos génekbe ivódott hatalomvágy, kapzsiság, önzés és az omnipotens bankszámlák fullasztó masszája senkit és semmit nem tisztelő gólemmé válik, felzabálva a kisebbeket, a gyengéket, a kevésbé élelmeseket és az útjukba kerülő ártatlanokat.

Armstrong veszi a fáradságot és bátorságot, hogy fantasztikus emberi pöcegödreit aprólékosan, apránként, a kezdeti nézői elvárásokat félresöpörve mélyítse tökéletessé. Kell idő, kell türelem és kell némi belátás ahhoz, hogy Logan Roy, Kendall Roy, Shioban Roy, Roman Roy, Connor Roy és az aranytojást tojó gigantikus tyúk körül haszonlesve őgyelgő többi nyomorult közelivé és viszonylag megismerhetővé váljon. Viszonylag, mert ezek az emberek eredendően meg- és kiismerhetetlenek. El sem tudjuk képzelni az életüket, hiába pereg előttünk. Ahogy viszont tapinthatóvá válnak ezen sajátosan lenyűgöző alakok motivációi és bizonytalanságaik, ahogy ólomléptekkel körvonalazódnak, majd pedig egyre nagyobb svunggal mozgásba lendülnek a jellemüket és tetteiket boncolgató cselekményszálak, úgy válik az Utódlás meghökkentően és bizarrul szórakoztató, maradandó, korszakos mesterművé. Armstrongnak ők a legfontosabbak és így nekünk is. A cselekmény váratlan fordulatai rendre brutálisak, sokkolóak (rettentő tagló mindkét eddigi évad záróepizódja), imádnivalóan röhejesek és tele vannak feszültséggel, de a Royok – és az őket alakító színészek – nélkül mit sem érne mindez.

Megcsonkított leszármazottak

Az uralkodó, Logan Roy (a mindig kitűnő Brian Cox feltehetően erre a szerepre született) kárhozatra ítélt, emberietlenségében nehezen felülmúlható autoritásfigurájában Rupert Murdoch, Walt Disney, Jeff Bezos, Sumner Redstone, Donald Trump, az összes Lehman-testvér és Lear király tömörül a mohóság és a hatalom szentségtelen, elnyomó, elmebeteg, szatirikus torzójává. Amíg él, hódít. Amíg él, ő a cég. Addig pedig – hogy összefoglaljuk életfilozófiáját – akárki is pályázik székére, az eltakarodhat a retkesbe. Ez vonatkozik az apasága során érzelmileg és mentálisan és lelkükben megcsonkított leszármazottaira is.

A lehető legrosszabb értelemben vett tolsztoji család legfiatalabb tagja, Roman (akit Kieran Culkin konkrétan ikonikussá tesz), semmihez nem ért, semmire nem jó, a teljesítménye mindössze annyi, hogy dollármilliárdok kupacába született. Mindezt tudja, az ebből eredő frusztrációit pedig eszelősen frappáns, vitriolos, támadó-védekező szövegekkel és minden porcikájával átélt atavisztikus nárcizmussal fedi el. Az Armstrong által masszív fekete humorral megfogalmazott kőgazdag-kritika egyik legbeszédesebb példája az, hogy erre a sérthetetlen pökhendi nyomorultra bízzák egy szatellitrakéta kilövését. A rakéta felrobban, senki nem hal meg, csak egy ember veszti el a kezét. Roman ezt sikerként könyveli el, az esetet pedig eltussolják. A tévézés történetének egyik legszórakoztatóbb seggfeje ő. A legidősebb Connor, ő a leghülyébb is, de Alan Ruck pszichotikusan üres tekintetével és felfoghatatlan nonszenszeivel megmenti a sorozat veretes realizmusából kissé néha karikatúraszerűen kilógó téveszmés elmeháborodottat, aki úgy akar az Egyesült Államok új elnöke lenni, hogy egy bál „megszervezését” leszámítva a büdös életben nem dolgozott még (ismerős?).

Siobhan, azaz „Shiv” (Sarah Snook jó színésszé vált a szerepben) az egyik legösszetettebb karakter ebben a szennyesben: egy fájdalmasan konzervatív család leginkább liberális beállítottságú nő tagjaként tud undorodni apja és fivérei szexista, etikátlan gusztustalanságai láttán, de abban a pillanatban, ahogy veszélyeztetve érzi a családja által nyújtott hatalmi biztonságát, feltámad benne a „royság” sunyuló vadállata. Főleg, mikor az öreg elhiteti vele, hogy ő lehet majd az örököse. Példátlanul kegyetlen tettekért felel, melyeket kizárólag olyan ember követhet el, akikből kivérzett már minden eredendő jóság. Ahogy pedig a sorozat egyik legkiemelkedőbb és legviccesebb figurájával, saját férjével bánik (Matthew Macfayden zseniális), az még annak ellenére is szívszaggató, hogy Tom Wambsgans is egy oltári nagy pöcs. Lehet, hogy nem lenne az, ha nem kellene folyamatosan megégnie ebben az elcseszett családi tűzfészekben, de ez mindegy is.

A neveltetésére adott logikus válaszreakció eredményeként kemény drogfüggőséget kinevelő Kendall az, akit talán a sorozat főszereplőjeként is lehet értelmezni. Jeremy Strong méretes alakításában tragikusan elkúrt Hamletté válik ő, akinek volt mersze – hátulról – szembeszállni apjával, és ezért meg is fizetett, de nagyon. Monoton, szaggatott, érzelemmentes beszéde, rettentően szomorú szemei mögött raboskodó, megtörten kiutat kereső elméje és artikulálatlan szeretetéhsége teszi majdhogynem rokonszenvesen enigmatikussá. De ne legyenek illúzióink, Kendall is Roy. Érdemes még szót ejteni Greg kuzinról (Nicholas Braun tobzódik), aki nemcsak a sorozat egyedi humorának egyik legfontosabb motorja, hanem annak manifesztuma, hogy miként deformálhat egy buta, gyáva, lusta, minden téren inkompetens balfarkat a hatalom és a pénz még nagyobb emberi selejtté. Gregen röhögni terápiás folyamat.

Az emberség reménye

A hibátlan, következetes és minden rezdülésükben kigondolt alakítások – és azok a névtelen zsenik, akik szájukba adják az utóbbi évek legjobban megírt szövegeit – majdhogynem emberszerűvé teszik ezeket a szánni való szörnyalakokat. Mintha Armando Iannucci hasonszőrű, költőien trágár, korrupt és számító karaktereinek és Az ítélet: család (Arrested Development) összes őrült szerencsétlenének Gatsby-villákban lejtett haláltáncát néznénk (Nicholas Brittel grandiózus, drámai, minden abszurdumot félresöprő komolyzenéjére azonban nem lehet táncolni). A plutokráciák összes szemetét összehordta a szél az Utódlásban, Armstrong azonban – egyes véleményekkel ellentétben – nem várja el és nem kéri, hogy bárki azonosuljon, vagy akár szimpátiával közeledjen ezekhez az alakokhoz. Persze, meg lehet próbálni, hiszen a humánum minimális jegyei olykor – mesterien időzítve – felbukkannak. Amikor valaki már szinte elviselhetetlenül sátáni féreg, hirtelen felcsillan az emberség reménye, hogy aztán pár pillanat múlva szomorúan, szájtátások vagy hangos felröhögések közepette ki is fingjon. Armstrong nem normalizál, nem lelkizik a lelketlenek felmentésének céljával és nem próbálja meg elhitetni velünk, hogy a gazdagoknak is vannak olyan emberi problémáik, melyeket mi csórók is át tudunk érezni. Nem. Az Utódlás azokról szól, akik miatt másoknak vannak olyan problémái, melyeket mi csórók is át tudunk érezni.

A Roy-család tagjait a néző megfigyeli, mint egy fonákjára fordított természetfilm csúcsragadozóit. Így élnek, így táplálkoznak, így párosodnak az elérhetetlenek. Obszcén, groteszk, vonzó látvány. Ugyanakkor a csúcsragadozók sem tévedhetetlenek. Messziről lesni, ahogy ezek az önsorsrontó hulladékemberek felesleges hajtűkanyarokat véve sorra lépnek rá ilyen-olyan banánhéjakra, ahogy szembebrunyálják karmájukat, ahogy megtört egójukat kaviáros nyállal ragasztgatják, ahogy egy asztalnál ülve zabálják fel egymást – csodálatos érzés.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.