Cselek és gáncsok

Futball a magyar filmművészetben

Legyen az dokumentum- vagy játékfilmen, sportolói cameóval vagy focizó színésszel, egzisztencialista drámán vagy romkomon keresztül, a foci szerves része a magyar filmnek a második világháború óta.

A magyar labdarúgás állandó szereplője a második világháború utáni magyar filmtörténetnek. És bár a következőkben csak azokat a filmeket igyekszem górcső alá venni, amelyekben a futball szerepe jelentős, azért meg kell említenem, hogy focis utalások amúgy számos alkalommal felbukkannak a magyar filmek cselekményeinek hátterében. Gondoljunk arra, ahogy a Latinovits és Bujtor által játszott karakterek együtt drukkolnak A legszebb férfikorban, jusson eszünkbe a Gyula vitéz télen-nyáron, amelyben Bácskai Lauró István a törökverő magyarokhoz hasonlítja a labdarúgóinkat, vagy a Tarr Béla-féle Panelkapcsolat, amelyben az irányítóközpont dolgozói irodaszékeken ülve gurulnak a labda után az üzemi környezetben. Vagy idézzük fel az Az elvarázsolt dollár című Bujtor-filmet, amelyben az idősödő Puskás Öcsi és Albert Flórián együtt lábteniszeznek.

De térjünk vissza a kezdetekhez. A háború utáni magyar sportfilmek sorában a Keleti Márton által rendezett 1951-es Civil a pályán az első. És bár a népnevelő jellegű alkotásban általában a tömegsportra való buzdítás érhető tetten, mégis emlékezetesen a futball mint élsport köré szerveződik a történet. A valósággal való összemosás kedvéért a film rendezője a focista Teleki Jóska szerepét nem is egy „futball-amatőr” színészre bízta, hanem Szusza Ferenc válogatott labdarúgóra. Szusza már ekkor az Újpest játékosa volt. Legenda. (Nevét ma az újpesti stadion viseli, a róla készült szobor pedig épp e film egyik jelenetét idézi.)

Keleti filmje mellesleg követte a korszakban megkívánt sablonokat, a Soós Imre főszereplésével készült propagandisztikus alkotásban Szuszának egy megkísértett focistát kellett eljátszania. A történeti szál szerint a magyar nép ellenségei összefognak azért, hogy a tehetséges magyar focistát kicsalják nyugatra. Ez végül nem sikerül nekik: Szusza sem disszidált, akárcsak filmbeli karaktere. Ezért is mondhatjuk, hogy Szusza majdhogynem önmagát alakítja 1951-ben.

Érdekesség, hogy Keleti az újpestiek csapatának tényleges mérkőzését szerepeltette a filmben. És bár a filmbeli meccs csapatait Vörös traktornak és Turbinának hívják, a rendező a profik játékának bevágásával sportcsemegét kínál a korabeli mozik közönségének és az utókornak is. Szusza színészi játékán amúgy érzékelhető a képzetlenség: mondatai, gesztusai érthető módon kissé mesterkéltnek hatnak, még annak ellenére is hamisnak tűnnek, hogy a korszak filmjeire a sematikus karakterek a jellemzőek.

Az ötvenes évek szolgál még egy csemegével. Az 1956-os A csodacsatár, mint a cím is utal rá, szintén futball-központú történet. A szatirikus film helyszíne egy elképzelt ország, Futbólia, amely könnyen rokonítható az ötvenes évek Magyarországával. A rendező ezúttal is Keleti Márton, akinek most nem a híres sportkommentátor, Szepesi György segédkezett a forgatókönyv írásánál, mint az előzőleg taglalt film esetében, hanem a disszidáló Méray Tibor. Ez azért fontos, mert a forradalom kitörése miatt a film bemutatója csúszott, a forradalmi eseményekben résztvevő Méray neve pedig egy év múlva már nem csengett annyira jól, akárcsak a filmben szereplő Puskát megszemélyesítő Puskás Öcsié, aki szintén külföldre távozott. Így Méray neve a cenzúrázott változatban nem került fel a stáblistára, Puskás jeleneteit pedig kivágták a filmből.

Most már elérhető a film mindkét verziója, de az ’57 szeptemberében mozikba került alkotásba már az országban maradt Hidegkuti Nándorral újraforgatott jelenetek kerültek bele, és az áthallásos Puska nevet az újraforgatott verzióban természetesen Hidegkutira cserélték. A kétféle megformálás között amúgy nincs nagy különbség, mindkét focista az iskolás szövegmondás szintjén beszél a filmben. Egyébiránt a szerep mintha úgy is lett volna megírva, hogy kissé mosdassa a berni döntőn akkorra már vereséget szenvedett csapatot. Sőt, a szöveg bátran kitér a féllegális vagyonszerzés vádjaira is, mondhatni a szerzők igyekeznek rehabilitálni a könnyen felismerhető futballista szereplőket.

A félreértésen alapuló szatirikus történetben nem a focistáké, hanem a két külhonba szakadt, kisstílű csalót játszó Feleki Kamillé és Pongrácz Imréé a főszerep, ám a focis jelenetekben itt is profi sportolók játéka elevenedik meg. Illetve az is érdekesség, hogy a filmben egy fiktív televíziós sorozat képei is felvillannak, amelyek a csodacsatár gyerekkorába, a délibábos Hortobágyra vezetnek vissza, ahol ő csikósgúnyában rúgja a bőrt a többi gyerekkel.

Keletiék ötletességei azt bizonyítják, hogy a diktatúrákat alig leplezetten bíráló alkotás szabad művészi akarat és kezdeményezés szüleménye, az eddigi filmektől eltérően tetten érhető benne az alkotói szabadság is. Ha a forradalom és az azt követő megtorlás nem vont volna kultúrpolitikai retorziókat maga után, akkor A csodacsatár nem csak kuriózumként maradt volna fent, hanem akár egy szabadabb filmes kísérletezési időszak első fecskéjeként is.

A Rákosi-féle személyi kultusz és a foci összefonódásának emléke, illetve a levert forradalom következtében külföldön maradt focisták miatt éveket kellett várni egy olyan filmre, ahol megint a futballt illette meg a központi szerep, egészen 1961-ig, Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című alkotásáig. Érdekes módon a foci és a diktatúra összefonódását Fábri sem ereszti. Sőt, ő nem is a szatíra-formát választja, hanem nagyon is drámai eszközökkel igyekszik ezt az összefonódást vázolni. Története a második világháborúban játszódik, amikor egy büntetőszázad lerobbant katonái közül igyekeznek egy csapatnyi embert összeverbuválni a Hitler születésnapjára rendezendő ünnepi mérkőzésre. Az ellenfél: a német hadsereg jó erőben lévő játékosai.

A központi karakter, a Sinkovits Imre által megformált egykori futballklasszis, Ónodi II így kényszerből rossz állapotban lévő kényszermunkásokból, parancsmegtagadókból, kommunistákból, zsidó munkaszolgálatosokból állítja össze a maga tizenegyét. Vajmi kevés esélyük van ily módon a győzelemre, és egyáltalán a túlélésre. De „szent dolog a foci” – ez Ónodi II (becenevén Dió) hitvallása. És ez ad neki erőt ahhoz, hogy végül mindent ennek rendeljen alá, még ha ez az egész csapat életébe kerül is. Fábri filmje nem is tagadja meg az életszerű drámai végkifejletet. (Ez azért is lehet fontos, mert a húsz évvel később szintén Magyarországon forgatott, az előbbi remake-jeként felfogható John Huston-film, a Menekülés a győzelembe / Victory happy enddel végződik.)

Fábri filmjében a meccs körüli morális problémák bomlanak ki elsősorban, a futball leginkább csak a lezáró részben jelenik meg. Persze, látjuk Sinkovitsot dekázni, látunk edzéseket, de a meccs izgalma ezúttal immáron nem profi futballisták bevágott jeleneteivel van „hitelesítve”. Az, hogy a játék élvezetesen működik, nagyban köszönhető Szécsényi Ferenc operatőr beállításainak, illetve annak, hogy ez az első film, amelyben a szurkolás képei nem bontják meg a formai egységet, mint az ötvenes évek filmjeiben. A korábban említett filmek meccseiről készített távoli felvételek és a szurkolókat alakító színészeket mutató közelik összevágása ugyanis kizökkentő hatással volt a nézőre. Mint ahogy az is, ahogy a felnagyított színészi játék szinte karikírozta a buzdítást. Ezt Fábriék már igyekeztek kiküszöbölni: a Két félidő a pokolban az első olyan film, amelyben a szurkolói közeg is komolyabb ábrázolást kap. Igaz, a műfaj meg is követeli ezt, hiszen Bacsó Péter nem szatírát írt, de a sematizmusnak nevezett irányzatot is meghaladta már ekkorra a magyar filmművészet.

„Kell egy csapat!” – ez a szállóigévé vált mondat fémjelzi Sándor Pál filmjét, a Régi idők fociját. Míg Garas Dezső az előbb említett Fábri-filmben a kétballábas Steinert alakítja, addig Sándor Pál 1973-as alkotásában már a futballfanatikus mecénást hozza emlékezetesen. Minarik chaplini figura. Kisember, aki a futballnak hódol, méghozzá szenvedélyes megszállottsággal. A cselekmény az 1920-as évekbe repíti vissza a nézőt, a magyar futball azon hőskorába, amikor még nem igazán készültek a meccsekről felvételek. Sándor Pál filmje ennek a hőskornak állít emléket. Az olykor felgyorsított filmkockák pedig igazából a régi idők moziját idézik meg. Illetve Mándy Iván humorát. Sőt, A pálya szélén című kisregény átdolgozásával a rendező nem csak a magyar foci első aranykorát idézi vissza, hanem némafilmes művészi eszközöket megidézve mintha ezzel az időutazással pótolná is az egykori filmesek által elmulasztott lehetőségeket. Az inzertekkel tagolt némafilmes filmezési mód tehát nem csak az adott korszak, vagy a századelő futballja, de a húszas évek kurblis filmesei előtt is tiszteleg egyben.

A Szépek és bolondok főszereplője, Ivicz István is fanatikus figura. Az ezért a szerepért Teheránban a legjobb férfi alakítás díját elnyerő Kállai Ferenc egy megvesztegethetetlen futballbírót alakít. Szász Péter 1976-os filmjében az a rétege tűnik fel a sportnak, amelyben a hősök hétköznapi emberek. A javarészt harmadosztályú vidéki meccseket vezető Ivicz is ilyen: „civilben” pék. A film a lélektani ábrázolás miatt érdekes, elvégre egy olyan kisember lelkivilágát mutatja be, aki annak él, hogy a kilencven percig tartó események irányítója legyen.

A harmadosztályú mérkőzés képei, melyek Koltai Lajos kamerája előtt elevenednek meg, egy elhanyagolt pályán folyó küzdelmet mutatnak meg. Sár, iszap és hó borít mindent. A vidéki lelátón szurkoló nézők rigmusai is mintegy a hetvenes évek elégedetlenségeit fejezik ki. Az eddigi filmekben nem hallottunk anyázást, vagy „áramot vezess, ne meccset” bekiabálást, itt igen. Pláne, hogy a kisvárosi lelátók közönsége bundagyanús meccseket kap, nem minőségi játékot. Ebben a közegben már nem a győzelem kollektív megélése a lényeg, mint az ötvenes évek filmjeiben, a futballpálya és környéke itt a csalódottság hangjainak terepet biztosító környezet.

A nyolcvanas évek magyar filmjei közül többnek a cselekménye az ötvenes években játszódik. Ilyen az 1981-es A mérkőzés is. Kósa Ferenc filmje nem stilizál különösebben, a film akár a saját korára is érthető reflexió. A meccs ezúttal is bundagyanús, szabálytalanságokkal teli, mint a ’76-os Szász-film cselekménye. A futballbíró itt is fontos szerephez jut (igaz, itt hamar gyilkosság áldozata lesz), a politika és a futball összefonódását is erősen tematizáló történet a focit csak háttérnek használja. Sára Sándor színes képein szintén egy vidéki mérkőzés elevenedik meg, akárcsak korábban a Szépek és bolondokban, Koltai fényképezésében. Illetve itt is NB II-es, NB III-as a szint, sőt, itt már nem csak bekiabáló, hanem a pályára betörő és a játékosokkal összeverekedő drukkereket is látunk a képeken.

Ezt a zendülést a megbízott rendőrfőnök riasztólövései és a pályán oszlató rendőrség szüntetik csak meg, és ezen a ponton fordul át a történet politikai drámává. Rigó Dezső, a helyi pártállami kiskirály, megbízott rendőrfőnök, klubelnök agyonveri a bírót, majd megpróbálja eltussolni az ügyet. A szemtanú, az újonnan kinevezett, az eszmében még hívő, de a rendszerben már csalódott Balla Bálint újságíró-lapszerkesztő viszont igyekszik nyilvánosságra hozni a történteket. Kettejük párharca bomlik ki a filmben, ennek esik áldozatául a visszavonuló focista, Dongó, az újságíró, Balla, és annak családja is. A film közelről elemzi, hogyan fonódott össze már az ötvenes évek Magyarországán a hatalom és a futball.

Ennek dúcol alá az, hogy Surányi András 1981-ben Aranycsapat címmel készít egy több mint kétórás dokumentumfilmet. A filmben nem csupán a csapat felemelkedése és széthullása kerül szóba, hanem képeket láthatunk a huszonöt év múlva hazatérő Puskásról és a vele kiegészült csapat legendáinak népstadionbeli mérkőzéséről. Puskásék itt már pocakos, edzői pályájuk zenitjén is túl lévő emberek. A tékozló fiú hazatérésén alapuló történetben a már „életbölcs” Puskáson keresztül egy szembenézés-történetbe csöppenünk. Az elvesztett világbajnokság megidézése egyfajta „sport-Trianon”-feldolgozásként, mediációként is értelmezhető Surányi filmjében, az azóta is tartó nemzeti trauma feloldására tett kísérlet ez a szembenézés-történet. Nyilván a sportszimbólum, a legendás Puskás áll az operatőr célkeresztjében, de a filmben szereplő kiválóságok megszólalásai – mint például a Sebes Gusztávé vagy a Grosics Gyuláé – szintén sporttörténeti jelentőséggel bírnak.

Puskásról született egy ennél még bátrabb dokumentumfilm ezekben az időkben, Koltay Gábor és Riskó Géza akkoriban tiltólistára tett Szép volt, fiúk sorozatának első része. Koltayék sorozata mindenképpen kuriózumnak számít a futball-örökséget feldolgozó munkák között. Nem meglepő, hogy a Puskással 1985-ben készített interjú-filmjük felkeltette a cenzúra figyelmét, hiszen ebben Puskás már nem feszeng, nem óvatoskodik, nem kerüli a kínos témákat, mint az 1981-es Surányi filmben. Sőt, felettébb őszintén nyilatkozik arról, hogy milyennek látta ténylegesen az államhatalom és a sport kapcsolatát az ötvenes években.

Hogy ne csak a múltból átívelő jelenről legyen szó, meg kell említeni László György szintén 1981-es portréfilmjét is, az …és Mészöly Kálmán a kapitány címűt, amelyben az 1982-es labdarúgó világbajnokságra készülő és a norvégokat a selejtezőben megverő magyar válogatottat láthatjuk edzés és játék közben. A főszereplő, mint a cím is utal rá, Mészöly Kálmán, kinek szabadszájúsága erős hatáseleme a filmnek. Érdekesség, hogy – a technikai feltételeknek köszönhetően – ekkor hallhatott a néző először vaskos edzői bekiabálásokat mozgóképen. Így az azóta szállóigékké nemesült mészölyi bekiabálások nem kis közbotrányt okoztak a késő kádári időkben.

Érdekes, hogy ettől kezdve a rendszerváltásig a magyar fikciós film nem foglalkozott különösebben a focival. Persze kiemelendő, hogy Puskás és Albert Flórián felbukkan a Bujtor-féle Ötvös Csöpi-filmben. De Az elvarázsolt dollárhoz hasonlóan a magyar játékfilmek inkább csak felvillantják a focit a nyolcvanas években: a Könnyű testi sértés Csabája (Eperjes Károly) a gyerekekkel rúgja a bőrt egy jelenet erejéig, de a Szegény Dzsoni és Árnikának is van olyan jelenete, amelyben az akkor még fiatal Orbán Viktor statisztál és lesi a labdát.

A rendszerváltás utáni magyar film sem fordult különösebben a téma felé. Koltai Róbert első, 1992-es nagyjátékfilmje, az ötvenes években játszódó Sose halunk meg ugyan felvillant egy kiégett focista-karaktert, de a jelenet itt is az Aranycsapatot idézi meg. Tímár Péter 1998-as 6:3, avagy játszd újra, Tutti című filmje, mint a cím is utal rá, szintén az ötvenes évekbe repít vissza. Egyenesen a világraszóló Wembley-győzelem, az évszázad mérkőzésének napján játszódik, ekkor verte meg ugyanis az Aranycsapat a hazai pályán mindaddig veretlen angolokat. Tímár az 1998-as jelenből 1953 Budapestjére utaztatja vissza az időben hősét (Eperjes Károly), aki a várost járva előre bemondja a meccs részleteit, a rádióra tapadt budapestiek körében nem kis nyugtalanságot keltve. Tímár egyedi humorral nyúl az Aranycsapat-sztorihoz, annak is az egyik legfelemelőbb momentumához. És mivel az ötvenes évek magyar közönsége csak rádión keresztül, Szepesi György közvetítésében élvezhette a meccset, nem is látunk igazi futball-jeleneteket a filmben.

Az Aranycsapat, pontosabban maga Puskás a magyar dokumentumfilm doyenjét, Almási Tamást is megihlette, aki a 2009-ben bemutatott Puskás Hungary-ben a leghíresebb magyar brandjének jár utána. Almási nem kizárólag az Aranycsapat történetét veszi górcső alá (amelynek sikere összeforrott Puskás nevével), hanem a figura személyiségét az egész életpályát bemutatva tárja fel. Kitér Puskás Real Madridba való beilleszkedésére ugyanúgy, mint arra, hogy edzőként a görög Panathinaikost hogyan vitte sikerre. A rendező megpróbálja megfejteni, hogy az Öcsi, Sváb, Pancho, Őrnagy becenéven is ismert futballfenomén hogyan tett szert ekkora népszerűségre, mitől lett világszerte elismert személyiség.

A 2000-es évek első két évtizedében a foci Almásin kívül azért más dokumentumfilmeseket is megihletett. Példa erre Kocsis Tibor filmje, a Magyarok a Barcáért, amely Kubala, Kocsis és Czibor történetét fűzi egy szálra; vagy Visontai Attila rendezése a Császárról, amely az aranylabdás Albert Flóriánnak állít emléket.

A fikciós filmek terén Császi Ádám 2014-es filmje, a Viharsarok tett lépéseket. A film már kezdő jeleneteivel erős futball-atmoszférát teremt, igaz, a foci itt is leginkább csak a hátterét biztosítja a történetnek. Hiszen a magyar-német koprodukció rendezője leginkább egy meleg szerelmi háromszög kibontására törekszik filmjében. Császi a csapattársi viszonyon túlmutató kapcsolatot és az edző-labdarúgó viszonyt is igyekszik elemezni ebben a nem különösebben múltba révedő történetben. Nagy segítség ebben Rév Marcell kamerakezelése, mely a foci testközelbe hozatalán dolgozik: az operatőr ugyanúgy igyekszik megjeleníteni lábtechnikai bravúrokat, felrúgást, edzés utáni kitikkadást, mint ahogy a képein a cselezés test test elleni küzdelemként tulajdonképpen a lábak megmutatása nélkül is kifejeződik. Mellesleg, ahogy az eddigi fikciós filmekben, itt sem a tolerancia melegágyaként jelenik meg sem a focis, sem a vidéki környezet.

Mint ahogy a 2017-es Brazilok sem erről híres. Rohonyi Gábor és M. Kiss Csaba fikciós focis-filmje igazándiból egy roma-magyar viszonyt boncolgató történet falusi környezetbe helyezve és vígjátéki köntösbe öltöztetve. A történetet narráló Fingi (Lakatos Erik) egy Rómeó és Júlia-történeten keresztül meséli el, hogy a futball hogyan simítja el a kis település roma és nem roma közössége közötti feszültségeket. A focis jelenetek a vígjátéki keretnek köszönhetően persze sokszor elnagyoltak a filmben, a rendezőpáros csak részint a futballfanatizmus, sokkal inkább az etnikai sztereotípiák felől közelítve próbálja humorral oldani a társadalmi beidegződéseket. Szintén a roma-magyar viszony problematikusságára hívja fel a figyelmet Nagy Viktor Oszkár egészen friss, még be sem mutatott Becsúszó szerelem című filmje. Igaz, ezúttal egy fociultra, Gyula (Ötvös András) karakterfejlődése lesz a történet egyik mozgatórugója.

Kép a Brazilok című magyar vígjátékból

Fontos, hogy a dokumentumfilmesek még inkább árnyalnak a képen. Szirmai Róbert Csak a Fradi című filmjében ugyanúgy megszólaltat roma, mint rasszista szurkolót is. Mint ahogy Dér András Ultrareneszánsz című dokumentumfilmje is erősen érinti a témát. Igaz, ezekben az alkotásokban a fanatikus futballszeretet, az összekovácsoló erejű szurkolói életérzés emelődik ki, majd ennek örvén bomlik ki mindkét filmben a kirekesztés jelensége is. Mint ahogy az is, hogy mindezeknek mennyire a futballrajongói hagyományban vannak lerakva az alapjai.

Érdekes, hogy a Vajna-korszak filmpolitikája mintha a focis filmeket is érintette volna. Érzékelhető egy olyan trend, miszerint a múltra való támaszkodás a magyar fikciós focis-filmekben már nem lenne jelen. A Viharsarokban vagy a Brazilokban már nem a magyar futball valamikori hőseit éltetik, a jelen focistakaraktereinek mintha már mások lennének a példaképei, illetve mintha nem lenne akkora súlya a magyar futball-emlékezetnek. Nem készül mostanság sem sok futball-hátterű film, de azokban mintha észlelhető lenne, hogy a múlt feldolgozását felváltja a jelenre való figyelés és némi előretekintés.

Sőt, mintha a dokumentumfilmekben is tetten érhető vonal lenne ez. Muhi András Pires már 2006-ban megjelent Magyarfutball, a 91. perc című filmje viszonylag ritkaságnak számított a szerző jelenre összpontosító látásmódja miatt, amire a rendező 2016-ban csak ráerősített a Magyar csapat – „… még 50 perc…” című filmjével. Illetve az MTVA újsütetű dokumentumfilmje, a Zaj a csendben – a magyar labdarúgó-válogatott 2020-as éve is mintha hasonló irányvonalat követne.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.