Redneck vademberek hajszája

Mike Schwartz, Tyler Nilson: The Peanut Butter Falcon / Cukorsólyom

Tyler Nilson és Mike Scwartz filmje könnyen lehetett volna egy vasárnap délutáni Mark Twain-adaptáció a Hallmarkon, de egy hirtelen kanyarral kikerülte ezt a sok rendezőn kifogó kátyút. A Cukorsólyom letörli a port a kalandfilm műfajáról, csavar egyet a felnövésfilm-jegyeken, és kicsit másképp értelmezi a „különc fiatal főszereplő” fogalmát.

A főszereplő Zaket (Zack Gottsagen) a film első jelenetében egy szökési kísérlet közben érjük tetten, a huszonéves, Down-szindrómás fiúnak ugyanis egy desszertjébe kerül, hogy egyik-másik, idősotthonban élő lakótársa szívrohamot produkáljon arra az időre, amíg ő megpróbál olajra lépni. Persze ez nem épp úgy megy, ahogyan tervezte és nemsokára újra a berácsozott szobájában ül, kedvenc pankrátorsztárját nézve, az öregotthonnál sokkal izgalmasabb életkörülmények után vágyódva. Hiába a Zakért felelős Eleanor (Dakota Johnson) hegyibeszédje, a fiú újra megszökik, ezúttal sikerrel, és anyaszült meztelenül útnak indul, hogy jelentkezzen a bálványa, Salt Water Redneck birkózóiskolájába. Meztelen hősünk kalandja tragédiába is torkollhatna, ha nem sodorná össze az élet a mogorva halász Tylerrel (Shia LeBeouf), aki szintén menekül valakik elől. A két szökevény különös kalandra indul a finoman miszticizált amerikai mocsárvidékben, és mondani sem kell, hogy az egymásrautaltság és a szélsőséges helyzet egyre mélyebben alapozza meg kettejük viszonyát. Mire pedig a Szürke ötven árnyalatából melegszívű, de karakán gyógypedagógussá vedlett Dakota Johnson a nyomukba ér, már rég szétválaszthatatlanok, így ő is kénytelen velük továbbmenni.

Kép a Cukorsólyom (The Peanut Butter Falcon) című filmből

Zack Gottsagen realista alapokon nyugvó, meseszerű története első hallásra tévéfilmesnek hathat, de egyértelműen mozivásznon van a helye. A Cukorsólyom ugyanis minden erőfeszítés nélkül úgy varázsol el, hogy észre sem vesszük.  Kézenfekvő kártya lett volna a főszereplő „másságán” keresztül férkőzni a néző kegyeibe: melodramatizálni azt, ami legtöbbünknek megadatott, Zaknak viszont nem. Ám az árvasága miatt idősotthonban elhelyzett fiú életigenlő személyisége egy mozdulattal elhessegeti a melodráma és az öncélúság szelét, a forgatókönyv humorát sokszor Zak egyedi világnézete, naív kedvessége adja. Zak Huckleberry Finnhez méltó elszántsággal szelídíti meg Tylert és az őket védő és elrejtő természetet, az egyre meseibb sztori minden fordulatából árad az önmagát alakító főszereplő gyermeki kíváncsisága, húsbavágó őszintesége. Őt egészíti ki a LeBeouf által megformált terhelt múltú horgász, a végét pedig talán már tudjuk. Mégis Zak, Tyler és Eleanor történetére különösen igaz az a közhely, hogy nem a cél számít, hanem az odavezető út. Hiszen az utazás – mint a legtöbb road movie és bildungsroman esetén – itt is belső utazás, ami mindhárom szereplőt új irányokba viszi.

Kép a Cukorsólyom (The Peanut Butter Falcon) című filmből

A Zak által istenített VHS-eken minden látványosabb pankrációs mutatvány egy (ügyes) vágással megoldott néphülyítés, de ez a fiút egy percig sem érdekli. Hasonlóan viszonyul Tyler karaktere – és maga a film is – a birkózó alteregóját Mogyoróvaj Sólyomnak keresztelő főhőshöz – elfogadja, de tudomást sem vesz betegségéről, teljes értékű emberként kezeli. Ezáltal a néző is jelenetről jelenetre kevésbé aggódik az eddig csak az intézet falai között kóborolt szökevény kalandjai láttán. A film szinte észrevétlenül, mindenféle didaktikusságot mellőzve indítja el a nézőt az érzékenyítés útján. A Cukorsólyom forgatókönyve a kezdetektől fogva Zack Gottsagenre íródott, ennek a személyességnek pedig kulcsszerepe van abban, hogy a film akkor is működik, amikor már rég nem kéne.

Kép a Cukorsólyom (The Peanut Butter Falcon) című filmből

A Down-szindrómás fiú szerepeltetése ezáltal nem csupán egy okosan érzékenyítő propaganda, hanem meghívó is egy legtöbb ember elől elzárt, mágikus, öntörvényű világba. A szellemileg sérült embereket tematizáló klasszikusok (Esőember, Gilbert Grape, Életrevalók) dramaturgiáját is e kettő arányos adagolása határozta meg, Nilson és Schwartz filmje ezt a jól bevált receptet önti bele a függetlenfilmes kondérba. A rendezőpáros pontosan érzi a határt az üres szentimentalizmus és az őszinte történetmesélés között, ezt az autentikusságot pedig a látvány, a déli miliő és a Zak mellett Sancho Panzaként utazó Tyler szedett-vedettsége alapozza meg.

Kép a Cukorsólyom (The Peanut Butter Falcon) című filmből

A kivételesen értelmezhetetlen magyar című Cukorsólyom azáltal is integrálja hősét, hogy nem csak az ő sorsába, hanem két barátja életébe, traumáiba is belátást nyújt. A film tulajdonképpen három magányos ember egymásra találásának története, mese az elfogadásról és a feltétel nélküli szeretetről. S bár néha kicsit túl kiszámítható és valódi tét nélküli, minden kockájából árad a humanizmus. Nem utolsósorban pedig kiemelkedő példája annak az alig létező filmes műfajnak, melynek darabjait sem családi körben, sem első randin nem kínos nézni.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.