Doktor House az űrben

Armando Iannucci: Avenue 5

Hiába lesz mindennapos dolog az űrutazás a jövőben, az emberiség azt is rizikókerülő profitszerzésre fogja kihasználni. Az Avenue 5 hiánypótló alkotás a jólfésült, csekély szókincsű amerikai sitcomok között. Vagy az lesz a második évadra.

Amikor megtudtuk, hogy Armando Iannucci új sorozatot tervez, ráadásul az HBO-n, látatlanban is kapott tőlünk egy biankó csekket. A gyorsan pörgő, szellemes párbeszédre és politikai cinizmusra alapuló kamarahumor skót nagymestere sikeresen lépett át a filmvászonra is a Sztálin halálával röpke három éve, tehát joggal hihettük, hogy egy költségesebb, nagyobb díszlettel, CGI-vel és sztárokkal is megtámogatott produkció meg sem kottyan már neki. És ez szinte így is van – apróbb fenntartásokkal: ha doktor House-t sikerült is megzaboláznia, az erős műfaji keret (sci-fi) még akkor is kemény diónak bizonyult, ha első perctől nyilvánvaló, hogy az mindössze allegorikus.

A címadó Avenue 5 az űrhajó neve, amin a cselekmény zöme játszódik. De ha Star Trek-paródiát sejtünk a csillogó fehér válaszfalak mögött, akkor nem is tévedhetnénk nagyobbat: ez a hajó egy luxuscirkáló. Amolyan Diamond Princess-szerű, amelyre gazdagok (és gazdagnak tűnni vágyók) vesznek jegyet egy pár hetes Föld körüli sétahajókázás céljából. Csakhogy a nyolc hétből több év lesz, miután (természetesen a költséghatékonyság, értsd spórlás miatt) valami fedélzeti hiba eltántorítja a hajót eredeti röppályájától. Mint kiderül, a hajó kapitánya és legénysége mit sem ért a galaktikus közlekedéshez, mindössze alulfizetett színészek, élükön a sármos Ryan Clark „kapitánnyal” (Hugh Laurie), aki jó svádájú, és néha remek szónok ugyan, de annyi köze van az űrkapitánykodáshoz, mint az őt alakító színésznek az orvosi hivatáshoz egy sorozattal arrébb. Az igazi legénység a fizető vendégektől elzárva, a hajó alagsorában kuksol, de az igazi kapitány már a pilot első felében az űrben leli halálát, úgyhogy Clark álkapitányra, az eltitkolt legénységre és egy mérnökre (Lenora Crichlow) hárul a feladat, hogy a hajót visszavigyék a Földre, és közben minél több embert életben tartsanak.

És ha már a Diamond Princess-t hoztam fel példának, ne maradjunk egy fél hasonlattal: itt is cudar gyorsasággal terjed egy vírus, csak nem koronának hívják, hanem emberi jellemnek. Annak minden irigységével, kevélységével, megvezethetőségével, hiúságával, bunkóságával együtt. És ez halálosabb mindenféle vírusnál, mert kontaktus nélkül, párbeszéddel, villámgyorsan terjed, és soha nem lesz vakcina ellene, hiszen mindig új és új összeesküvésekbe és logikai zsákutcákba mutálódik. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a sétahajón tartózkodik annak tulajdonosa, a valósággal teljesen asszimetrikus, gőgös és buta Herman Judd (Josh Gad), aki mindenbe megpróbálja beleütni az orrát, legtöbbször sikerrel.

Két dolog tartja egyben az Avenue 5-ot: a jellegzetes, maró Iannucci-féle humor, illetve az allegorikus áthallások. A hajó ugyanis kristálytiszta Amerika-szatíra, mégpedig annak is a legészbontóbb, önmagában is abszurd szegmenseit célozza: a nagyvállalati kultúrát, valamint a Trump-éra politikáját. Nem nehéz belelátni Josh Gad szőkített, minden helyzetben a lehető legrosszabb válasszal előrukkoló, vezető helyett elkényeztetett tőkésként viselkedő karakterébe a jelenlegi amerikai elnököt, de az egész hajó és működése a profitorientált, kizsákmányolásra, a részvényesek felszopására és a fogyasztó átverésére alapuló korporatizmus makettjeként fungál. De az átlag sétahajózó polgár, azaz a consumer is megkapja magáét: kicsinyes, könnyen átverhető, de egy luxushajón is fillérbaszó tud lenni – pont annyi szolidaritás szorult belé, mint vezetőibe, azaz semennyi. Szóval a show hálistennek mellőzi az amerikai sitcomok legnagyobb rákfenéjét, a moralizáló pátoszt és a kötelezően levonandó tanulságot: itt még a pozitívabb karakterek is hisztis seggfejek, a hajón totális a széthúzás és a káosz: közös cél és igazi vezető nélkül sodródnak az űr hidegjében.

Persze a sorozat alkotói megpróbálták az összezártságon kívül is kihasználni a space-sci-fi-premisszát: ugyan nem magyarázzák túl a dolgok fizikáját, azért megajándékozzák a nézőt pár olyan kedves gonoszkodással, mint az űrhajó körül gravitáló holttestek és ürülék látványa, valamint később a keménnyé fagyott, megvilágított ürülékben egyesek számára visszatükröződő pápa arcképe. Nem túl elegáns, de hatékony üzenet: a többé vagy kevésbé mindnyájunkat érintő korporatista parasztvakítás itt konkrétan szar-szivárványt jelent, amibe mindenki azt lát bele, amit akar. Ezenkívül viszont nemigen indokolja semmi azt, hogy miért is kellett az űrbe helyezni a cselekményt.

A furfangos verbális humor és az elemelt, de mégis ráspolyos cizelláltságú altesti utalások általában jól működnek, de a sorozat mégsem tud akkorát szólni, mint amekkorát elvártunk, és ez a színészek miatt, illletve a velük érkező komikum jellege miatt van. Hugh Laurie fenomenális (és még azt a poént is kihasználják, hogy angol létére House-t tökéletes amerikai akcentussal vitte végig anno), ahogyan Suzy Nakamura is frenetikus a hideg, számító, de mégiscsak a gazdája csizmatalpát nyaló korporatista szolga szerepében. A Szilícium-völgyből (Silicon Valley) és az amerikai Office-ból ismert Zach Woods is zseniális, a ripacs Josh Gad viszont annyira túltolja az idegesítő nyafogást, hogy szétesik a karaktere, mint ahogy az a ziccer sem sült el túl jól, hogy becastingoltak egy igazi Star Trek-színészt is (Ethan Philips, azaz Neelix a Voyagerből). Sokszor tehát csak az igazi színészi összhang hiánya miatt érződik félerővel működőnek az Avenue 5, pedig a maró gúny és az elemelt kapitalizmus-kritika többet érdemelne.

Hálistennek Iannucciék még kapott egy lehetőséget bizonyítani: a mindössze kilenc epizódos évad végén még semmiféle konklúzió nem körvonalazódik, és az HBO már be is rendelte a következő évadot, úgyhogy jövő ilyenkor talán még jólesőbben fogunk röhögni az űr-csetlés-botlásokon.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.