Dübörög ezertonnányi összepréselt levegő

Todd Douglas Miller: Apollo 11

Az Apollo 11 bravúr, film még nem tett ennyire áttetszővé 50 évet. Az év egyik legjobb, legfontosabb filmje ez.

A Holdra szállás paradigmaváltó jelentőségét nyilván nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az 1969. július 20-án történtek az emberiség DNS-ébe ivódtak, mindenki tud és tudni fog róla, mindenki ismeri John F. Kennedy merész vállalását, és azt a három asztronautát, akik beteljesítették álmát. A misszióról felsorolhatatlan mennyiségű dokumentumfilm, dramatizált vagy épp fikcionalizált alkotás készült, a kérdés pedig természetesen adott: kellett-e még egy film  A végtelen szerelmesei – Az Apolló-program, a For All Mankind, a Mission Control: The Unsung Heroes of Apollo, a Moonwalk One, a Magnificent Desolation: Walking on the Moon, az In the Shadow of the Moon, és persze Az első ember mellé Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins nagy utazásáról? A válasz pedig Todd Douglas Miller dokumentumfilmjének első pár perce után teljesen egyértelmű. Ez a film kellett csak igazán.

Miller rávetette magát a NASA archívumából nemrég előkerült töméntelen mennyiségű, eddig soha nem látott felvételre és arra a több mint 11 ezer órányi hanganyagra, ami a Holdra szállás missziójának bő egy hete alatt hangzott el a Kennedy Űrközpontban, az űrhajóban, a Holdon és a milliónyi bámészkodót non-stop informáló médiában – Walter Cronkite jellegzetes orgánumán – és olyan páratlan dokumentumfilmet vágott a kincsekből, ami túlzás nélkül egyaránt túlmutat a fent említett filmcsokron és túlmutat a filmen is. Mármint a filmen, mint olyanon túl.

Nincsenek interjúk, nincsenek beszélő fejek, nincsenek újrajátszott jelenetek. Nincsen narráció. Nincsen kitekintés a történelmi kontextusra, nincs történelemlecke. Kennedy, Armstrong, Aldrin, Nixon, Cronkite képei és szövegeik meg vannak fosztva a hozzájuk megszokásból, reflexből társított dramatikus súlytól és jelentőségtől, Miller filmjében pontosan ugyanannyira fontos szereplők ők, mint a kilövésre váró, napfürdőző, hot-dogot zabáló büszke amerikai család és a kilövőállomás több ezer arctalan-névtelen szakembere, akik ugyanolyan izgatottan várják a jövőt, ahogy az Apollo 11 nézői.

Miller az ismert történetet jelen időben mondja fel, kizárólag a múlt szövegtöredékeivel és képeivel. Ezek a digitálisan felújított, csodálatos, ropogós, tiszta, ragyogó színekben pompázó, őszinte és emlékezetes 65 milliméteres képek pedig nem csupán magukért beszélnek, hanem élnek, lélegeznek, velünk együtt. A szemünk láttára formálódnak-modulálnak lényegre törő, egyszerűségében erős, lecsupaszított lineáris narratívává. A hangmintákból mindeközben Miller nem „a sztorit” építi, nem összeollózott narrációt tákol, hanem atmoszférát: a brutális stressz alatt is viccelődő szakik egy-egy elkapott poénja, Cronkite lényegtelennek tűnő adatsorolása, protokollnyilatkozatok mesterséges frázisai, Kennedy és Nixon nagy szavai, az űrhajósok izgatott vagy épp megdöbbentően laza párbeszédei részleteikben is fantasztikus teljességet teremtenek, az itt és most totális hangulatát, érzését.

Nem azért tátjuk a szánkat az Apollo 11 döbbenetes képsorait látva, mert Miller lenyűgöző szerkesztését és parádés precizitását ünnepeljük, mindez csak később esik le. Az Apollo 11 ugyanis zsigeri filmremek, melyet előbb lehet – és kell – érezni, mint érteni. Miller kivétel nélkül jelentőségteljes, fontos, súlyos képei a 2:1-es epikus-grandiózus műveket idéző képátlóban dicsőségesen tornyosulnak minden és mindenki fölé. A film első perceiben végtelenül lassan begördülő, feldolgozhatatlan méretű rakétahordozó-gépmonstrum látványa és eget rengető hangja a küldetésben bármilyen módon résztvevőket felsoroló stáblista után is ott remeg a gerincvelőben. Az űrhajó felszállásának jelenete szó szerint lélegzetelállító, hangjától pedig a legokosabb okostévé hangszórói is fel fognak üvölteni félelmükben. Damien Chazelle jól fogta meg ezt a momentumot, de nem ilyen jól. A fix kameraállások monotóniájukban is fenséges dokumentumképei esztétikai hatalomra törve, tudatosan törik szét a határt a néző és az Apollo 11 között. Ott vagyunk az űrhajó lábánál felizzó tűzfalban, ott vagyunk a tiszta égboltot keresztülszaggató rakéta áthatolhatatlan füstfelhőjében, a hangrobbanással együtt ver a szívünk, a seggünk alatt dübörög ezertonnányi összepréselt levegő, az adrenalintól pedig egy ideig kattog majd még a halántékunk. Nem színészeket látunk, nem brillírozó rendező-egókat alkotás közben, nem egy-egy művész sajátos történelem-reprezentációját, hanem azt, ahogy az ember elhagyja a Földet és pár nappal később leszáll a Holdon, 384 400 rohadt sötét és rohadt üres kilométerrel arrébb. Miller filmjében ennek igazi, eddig soha nem látott és hallott és érzett súlya van, a rendező ugyanis eléri, hogy azok szemével lássuk mindezt, akik akkor ott voltak a dugig megtelt floridai parton. Az Apollo 11 bravúr, film még nem tett ennyire áttetszővé 50 évet. Úgy nézzük a távolodó űrhajót, mintha fogalmunk se lenne róla, hogy mi lesz missziója vége. Ezt nemhogy nem érte még el senki, meg se merték próbálni. Enyhe túlzás ugyan, de az, hogy mindezt egy film egyetlen szó nélkül, a képek és hangok erejével érezteti, van akkora teljesítmény, mint leszállni a Holdra.

A méretek leírhatatlanok, a számadatok kiolvashatatlanok, az űrhajó manőverezése átlagos emberi gógyival felfoghatatlanul komplex. Szerencsére elegáns kis minimalista animációknak köszönhetően minden érthetővé válik, a Holdra vezető űrbéli út bemutatása során pedig jól is jön ez a jelen esetben meghökkentően tipikus dokumentumfilmes megoldás, hiszen baromi nehéz izgalmas képeket rögzíteni egy ablak elé lehorgonyzott kamerával a nagy büdös semmiről. Míg a kilövés, a Föld elhagyása, a Holdra szállás, a visszaindulás a Holdról és a nagy csobbanás jeleneteiben kéz a kézben dolgozik a színtiszta szépség, a fájdalmak nélkül szült suspense, a képek narratív logikája, addig a Holdra utazás esetében mindez hibádzik. Nem mintha ez baj lenne, Miller ugyanis előnnyé kovácsolja a NASA távirányítású űrhajó-kameráinak minden tisztaságot, élénkséget, esztétizáltságot és – valljuk be – érdekességet nélkülöző felvételeinek majdhogynem indifferens idegenszerűségét. Nem létező szögekből látjuk, amit a három asztronauta láthatott, ezekből a bizarr, fura képekből pedig Miller olyan sci-fi klasszikusokat idéző meditatív-hipnotikus absztrahált-pszichedelikus experimentális montázssort kreált, mely Matt Morton Vangelist és a Tangerine Dreamet idéző zenéjével kiegészülve a kizárólag kiemelkedő jelenetekből álló film egyik legkiemelkedőbb jelenetévé válik.

Hasonlóan emlékezetes, ahogy Miller a film elején lerendezi az űrhajóslegendák családi és szakmai hátterét. Armstrong, Aldrin és Collins gyerekkori fotói, régi családi képeik és felvételeik montázsa valahogy nem tűnik kötelező információdarálásnak, noha annak kellene, hogy tűnjön. Benne van minden, ami ahhoz kell, hogy tudjuk: volt mit veszteniük és volt miért visszatérniük. Üdítő, hogy végre nem ezekről a nagy nevekről kell megtudnunk dolgokat, hiszen az már kiderült nemrég, hogy Armstrong például közel sem olyan izgalmas karakter, mint ahogy egyesek hitték. Az Apollo 11 a nemzeti hőssé vált asztronauták „hősiségét” háttérbe szorítva egyértelműsíti, hogy a Holdra szállás nem csak az ő érdemük. Sőt. Az Apollo 11 utolsó perceiben katartikusan világossá válik, hogy Miller nem csak nekik, az űrprogramnak, a NASA melósainak állít emléket, hanem annak a ritka jelenségnek is, amikor mi, emberek, együtt, összefogva, egymást támogatva érünk el új magasságokba. Miller időt és teret elmosva merít meg mindenkit a kollektív történelmi emlékezet és tapasztalat gyönyörű mélységeiben, ha pedig egy ilyen végtelenül intelligens és érzéki filmnek köszönhetően tisztán és kézzelfoghatóan és közelien rajzolódik ki előttünk a múltunk egyik legszebb és legfontosabb pillanata, akkor talán van esélyünk valamiféle hasonló, szebb jövőre is.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.