Ebbe a kölcsönbe beledöglesz

Dobó Kata: Kölcsönlakás

Nem épp a jó filmek különleges ismertetőjegye, amikor az ember a tizenhetedik percnél rásandít az órájára, hogy mennyi ideig tart ez még. Dobó Kata első rendezése pont ilyen: az egyre sűrűbb óranézegetésekbe nagyjából ugyanennyi szórakozás szorult, de az legalább ingyen volt.

A Kölcsönlakás viszont nem: a Filmalap 350 millió forinttal támogatta a színésznő első rendezését, amelytől valószínűleg sokak zsebében kinyílt az a bizonyos bicska. Szinte lehetetlen ezek nélkül az előítéletek nélkül, és az „úgyis utálni fogom” érzést otthon hagyva nekiindulni a mozinak, hiszen az már most borítékolható, hogy a kritikusok nagy része gyűlölni fogja a filmet, méghozzá teljesen jogosan. A Kölcsönlakás ugyanis mindent megtestesít, amiért a magyar filmeket gyűlölni lehet: ostoba karakterek, szégyentelenül rossz párbeszédek, aljahumor.

Arra, hogy a történetet eredetileg nem vászonra szánták, még az is ráérez, aki nem feltétlenül van tisztában a mű hátterével. A Kölcsönlakást ugyanis eredetileg színpadra írták, és az sem véletlen, hogy sokaknak egyből A miniszter félrelép fog beugrani: Ray Cooney és John Chapman alkották meg mindkettőt. Míg azonban Kern Andrásnak és Koltai Róbertnek sikerült megtalálnia azt az utat, hogyan is lehet egy ilyen kamarajellegű komédiát a vászonra adaptálni, addig Dobó Katának nem. Az a tény önmagában bátor ambíciókról vall, hogy így is megpróbálta – nem véletlenül ismeri olyan jól a darabot, hiszen jelenleg is az egyik főszerepet játssza a Játékszín előadásában. Ám hiába a rengeteg pénz, a sok ismert arc, a komoly szakmai hátszél – a forgatókönyvet például az Üvegtigrisért is felelő Búss Gábor Olivér írta, a Balázs Béla-díjas Gulyás Buda pedig technikai rendezőként támogatta Dobót –, ez sem segített rajta, így végül látványosan hal bele az elsőfilmes betegség egyik különösen súlyos formájába.

A csalfa férj, a felszarvazott feleség, a látensmeleg lakberendező, a luxusprosti, a bogaras gyerekkönyv-író, a pipogya férj, a felesége, a húga és egy kanos jógaoktató összetalálkoznak egy felújítandó lakásban. Akár egy nagyon rossz vicc is kezdődhetne így, és ugyan a Kölcsönlakás így végződik, mégis rossz vicc lett belőle.  Van kilenc ember, akik mind kapcsolatban állnak valahogy egymással – legyen az házasság, testvéri kötelék vagy jógatermi románc. A karakterek közti feszültség már az alapszituációval adott, hogy aztán ez indítsa be a félreértésdominót, amelynek következtében teljesen összegubancolódik ez a kapcsolati háló. Bár a hűtlenség szolgáltatja a fő konfliktust, felszínesen dobálják be a többi témát: félelem a gyerekvállalástól, némi melegezés, és még egy erkölcscsősz írónő is megjelenik a színen. Persze a Kölcsönlakástól senki ne várja, hogy a könnyedség rovására moralizálni kezdjen bármilyen témában két „megfoghatod a pumimat”-vicc között, de érthetetlen, miért kell csak azért belevágni egy kérdéskörbe, hogy lehessen rá faragni egy ütősnek szánt, ám elbaltázott egysorost.

A helyzetkomikumra építő filmek esetében az abszurd szituációk hordozzák magukban a humorforrást. És valóban, némelyik félreértés már tényleg annyira abszurd, hogy majdnem megindulna a rekeszizom nevető körútjára, ám közben megsorozzák a nézőt egy tucat olyan kínosan primitív poénnal, amelytől ráfagy az arcára a mosoly helyett kiülő szégyengrimasz. Egy ilyen jellegű komédiában senki sem vár el irdatlan mélységekig megírt karaktereket, ám az nem ártott volna, hogy a szereplők minimális érzelmi intelligenciával rendelkezzenek. Mintha mindenki agyalágyult lenne, akik csak és kizárólag bugyuta viccekkel tudnak egymással kommunikálni. Az efféle egydimenziós papírmasé karakterekkel nemhogy azonosulni lehetetlen, de a szimpátia leghalványabb szikráját sem tudják begyújtani a nézőben. Szinte kínos látni, hogy alapvetően jó színészektől olyan alakításokat vártak el, amelyekkel nagyjából csak a Barátok közt mellékszerepeire pályázhatnának.

A magyar filmgyártást a tehetséges új generáció és a Filmalap működése vakarta ki az alól a bizonyos békafenék alól, és persze időnként azért becsúszik egy-egy Pappa Pia-szintű mélymocsok, a Kölcsönlakás most sokszorosan emlékeztet minket, mi is volt a probléma a magyar filmmel. Míg a Saul fia és a Testről és lélekről nemzetközi sikere magáért beszél, addig nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kommerszebb közönségnek olyan könnyedebb filmek kellenek, mint a Kincsem vagy a Valami Amerika. Ezt az ízlést is ki kell szolgálni, sőt ezt még kifizetődőbb, ám nem is kell messzire menni a jó példáért: Goda Krisztina BÚÉK című filmje hasonlóan bugyuta szórakozást ígért, ám ott a rendezőnő bebizonyította, hogy lehet ezt okosan, ízlésesen, mi több, szórakoztatóan csinálni. Pedig sajnos a Kölcsönlakás is meg fogja találni a közönségét – a sajtóvetítésen is volt nagyjából két olyan néző, aki visítva röhögte végig az mind a 98 percét.

A kötelező termékelhelyezésekkel és a stáblistára erőltetett borzasztó popslágerrel – amellyel a film „üzenetét” arconköpve énekelnek vidáman a megcsalásról a szereplők – rémisztő „nosztalgia” kap el azon korok iránt, amikor a magyar film egyenlő volt a kínos alkotásokkal és az igénytelen humorral. A szerencsénk viszont az, hogy elég kijönni a moziból, lerázni az élményt, és örülni annak, hogy az egy-két ilyen mélységű baklövéstől eltekintve már rég nem itt tart a magyar film.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.