Ebgondolat bánt engemet

Simon Curtis: The Art of Racing in the Rain / Ebgondolat

Újabb cukormázas kutyasiratás, ahol a biztosan szomorú végű ebélet mellé egy agydaganatos feleséget is kap a főszereplő, így mindenki kétszer sírhat. Minimum.

A szinte évente megjelenő kutyás-kalandos filmek már-már kötelező kellékei a családi szórakozásnak és szórakoztatásnak. Nem kell túl régre nyúlni, rögtön felsorolható pár igen nagy sikernek örvendő négylábas történet: Egy kutya négy élete (A Dog’s Purpose), Egy kutya négy útja (A Dog’s Journey), Egy kutya hazatér (A Dog’s Way Home) és természetesen a Marley meg én (Marley and Me), amivel egyébként reklámozzák is a műfaj eme legújabb megtestesülését. A cuki tappancsos történetek alapvető és elhanyagolhatatlan hozzátartozói a kutya és család kapcsolata, a kutya hűsége, ragaszkodása és valamilyen sírós jelenet, ahol a néző kibömbölheti magát az élet igazságtalanságain. Katarzis az egész családnak, gyerekbarát csomagban. Elméletben kellene működjön a recept, de hol van a határ a lelki húrok pengetése és a szisztematikus filmvásznas kínzás között?

Az Ebgondolat meglehetősen veszélyes táncot jár ezen a lécen. Adott egy jóképű amerikai autóversenyző, Denny (Milo Ventimiglia), akivel egy kutya szemén és gondolatai szűrőjén át találkozunk először. Enzo (Kevin Costner hangja), a szóban forgó házikedvenc, tölti be a mesélő szerepét, viszont az eddig megszokott – vagy akár elvárt – butus kutyagondolatok helyett mélyfilozófiai elmélkedéseket kapunk az életről, a halálról és az autóversenyzés fortélyairól. Enzo nem csupán ért dolgokat, hanem képes elemezni összetett fizikai kölcsönhatásokat, amelyek szükségesek egy sikeres versenyhez. Dokumentumfilmeket néz és rajong gazdájáért, persze mindez felfüggesztődik, amikor a helyzet komikuma pontosan azt kéri, hogy Enzo ne legyen annyira jártas az ember dolgaiban. Ez nem feltétlen zavaró, de néha értetlenül ülhet a néző, feltéve a jogos kérdést, hogy akkor zseni-e a kutya, vagy csak szelektíven az? A kutya karakteres jelleme mellett emberi főhősünk felesége és lánya kétdimenziós papírfigurák, akik nem teljes értékű karakterként szerepelnek, hanem Denny történetének előmozdító rugóiként, akik boldogság mellett különböző tragédiákat szolgáltatnak, hogy minél szomorúbb és szövevényesebb lehessen a történetszál.

A film recept szerint adagolja a különböző mérföldköveket, így egy család létrejöttét és fejlődését követhetjük nyomon: feleségszerzés (Amanda Seyfried) gyermekszületéssel, több-kevesebb autóversenyzéssel fűszerezve. Az előzetessel állításával ellentétben egyáltalán nem teremt új műfajt, és nem is ötvözi azokat. Aki azt hinné, hogy ez a legújabb műfaj a Forma 1-es-sportversenyzős film és a Marley meg én szerelemgyermeke, az meglehetősen nagyot csalódhat. Denny szakmailag akármilyen szerepet betölthetne, cirkuszi akrobatától kezdve aranyásóig, teljesen mellékes a szakma, a hangsúly a kitartáson és az elkötelezettségen van. Ez valójában nem gond, talán örvendetes is, hogy Enzo nem tanult meg hirtelen pedálozni és kormányozni, bár az intelligenciaszint amivel rendelkezik, ezt is megengedhette volna.

Ahol viszont igazán megkérdőjelezhető a történet, az a megsirattatásra, azaz a néző manipulálására fektetett hangsúly. Amikor valaki úgy dönt, hogy egy ilyen filmet szeretne megnézni, tisztában van azzal, hogy egy ponton a kutya vesztével kell majd számolnia, hatalmas tanulságot szűrve le abból a csodálatos kötődésből, ami állat és gazdája között van. Miért kell mellécsatolni az egyik főszereplő tragikus halálát és miért kell a nézőket a film közepén teljesen kifacsarni lelkileg (vagy legalábbis megpróbálkozni vele)? A kérdés megválaszolásához fontos információ lehet, hogy a film könyv alapján, Garth Stein azonos című regényéből készült. Ez kísértetiesen hasonlít a Nicholas Sparks-regények tendenciájához, amelyek már egy ideje talán eleve úgy íródnak, hogy nyilvánvalóan csöpögős film készülhessen majd belőlük (A Walk to Remember / Séta a múltba, The Notebook / Szerelmünk lapjai stb). Közös nevező a melodráma: az a nyilvánvaló próbálkozás, hogy a néző valamilyen lelki csúcsra vagy mélypontra érjen, és hálásan tekinthessen a saját életére, ami bármilyen rossz legyen is, nagy valószínűséggel mégsem annyira borzasztó, mint a főszereplők helyzete. Így ez a film gyakorlatilag egy kutyás családi film, a közepében egy olyan Nicholas Sparks-drámával, amivel a megrázkódtatást szeretnék hatványozni: halálos betegséget, gyerektartási jogi harcot és a lélek továbbvándorlását egyetlen édes-kesernyés levesbe főzi össze.

A végeredmény egy felépítésében minőségi alkotás, ami viszont túl sokat szeretne egyszerre elmondani életről és halálról, szerelemről és elkötelezettségről, veszteségről és felszín alatt lapuló buddhista filozófiáról.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.