Egy 33 éves tanulság

Craig Mazin, Johan Renck: Chernobyl / Csernobil

A csernobili atomkatasztrófa nevét viselő sorozat úgy tud a sokszor hallott, (mára) jól dokumentált tények ismeretében is újat mutatni, hogy közben az 1986 után születettek is a bőrükön érezhetik a fontosságát.

Amikor már mindenki temetni kezdte az HBO-t a botrányos Trónok harca-befejezés miatt (nem is annyira a befejezés ténye miatt, hanem hogy miképpen fejezték be), a műsorszolgáltató huncut fejesei úgy rejtettek el a műsorban egy ötször egyórás igazi feel bad movie-t, hogy a katasztrofális világégéshez és a „mindenki meghal” fenyegető érzéséhez szokott trónos rajongóknak is otthonos legyen és könnyen rátaláljanak a műsorrácsban. Csak ezúttal sárkánytűz helyett gamma-sugárzás pusztít, és fiktív hatalmi harcok helyett igazi szovjet rémuralom a háttér. A Westerosban csalódott emberek tömegei nem késlekedtek, a Csernobilt a világ legjobb sorozatának kiáltották ki, legalábbis a Trónok harca után söprögető HBO ezzel a dumával, és a mellé tett Imdb-pontozással reklámozta a sorozatot. Amiben – noha a Csernobil mindenképpen megérdemli a figyelmet és a dicséretet – már csak PR-anyag mivolta miatt is van némi túlzás.

Abban viszont semmi túlzás nincs, hogy a Csernobil tényleg az egyik legjobb dolog az utóbbi évekből, ami a kis képernyőket megtisztelte – főleg ha végigpillantunk a temérdek, tényleg sorozatban gyártott sorozatra, melyek a Netflixből, Amazon Prime-ból és a hagyományos tévécsatornából folynak. De mit jelent az, hogy „legjobb” (főleg az Imdb-pontozások értelmetlenségét tekintve)? Dramaturgiailag, esztétikailag, de még a production value tekintetében sem mondható különösebben úttörőnek, egy fikarcnyival se néz ki jobban, mint bármi más a jelen tévéjében, a színészek sem taglóznak le különösebben játékukkal – a lényeg inkább a témaválasztásban, és a téma feldolgozásában keresendő.

Ugyanis még annak is tökéletesen érthető lesz a sztori fontossága az öt epizód után, akit egy ångströmnyit sem érdekel az atomfizika, és jóval 1986 után született, tehát nem küldték be játszani az udvarról azzal az aggódással, hogy radioaktivitást sodor ide a szél, amitől golyvásak lesznek. Korrupt hatalmak viszont ma is vannak, akik a nyilvánvaló igazságot az utolsó pillanat utánig is próbálják eltitkolni, elbagatellizálni (sőt, ennek a korszaknak most már külön neve van, ez a posztigazság érája), és/vagy a szószólókat a lehető legváltozatosabb módszerekkel elhallgattatni. Spórlásból, korrupcióból, butaságból, hanyagságból született kényszermegoldások a mai napig vannak, amelyek csak az utolsó cseppre várnak, hogy fel- vagy éppen kirobbanjanak. Természeti katasztrófák ma is vannak, sőt, ha hihetünk a tudományos jelentéseknek (hihetünk? – kérdem én is fél- vagy negyedszkeptikusan, mint akinek kényelmesebb lenne nem hinni, hát nem pont ez a legborzalmasabb az egészben?), épp az 1986 után született generációnak lesz pokol az élete, ha mindent ugyanígy csinálunk, ahogy most csináljuk. Ezekre a leginkább kényelemből eltűrt dolgokra hívja fel a figyelmet, persze áttételesen a Csernobil. Hálistennek nem akar edukálni, nem szól ki, nem töri át a negyedik falat (talán csak egyszer, a legvégén, nagyon halványan, észre se vetted, fogadjunk), de tudjuk, hogy azért van értelme ennek a sorozatnak épp itt, épp most, mert nem feltétlenül az atomenergia ellen papol (sőt, mégcsak nem is annyira az elavult RBMK-reaktorok ellen), hanem az emberi felelősséget tematizálja.

És hogy ezt a maga részéről is felelősséggel tehesse, nyomatékosítja a történelmi hűséget. Az már alapkövetelmény egy rendes sorozatnál, hogy a jelmez, a díszlet, a kellékek, a frizurák, sőt, a szereplők arcszőrzete is hasonlítson az eredetire – nem is ez a nagy bravúrja a Csernobilnak, hanem hogy az öt órába való sűrítés ellenére logikus, és igaznak hat. Ne felejtsük el, hogy mindezek ellenére ez egy fikciós alkotás: nem ismeretterjesztő sorozat, hanem a valóság dramatizálása. Van, amit kifelejt, van, aminek nagyobb fontosságot tulajdonít, sok mindent sűríteni kényszerül (és hát a tényeken túl is létezik valóság-percepció: egy sugárzó reaktort oltó tűzoltó másképp fog emlékezni ugyanarra a félórára, mint azt a távolból, katonai távcsövön nézegető parancsnok) – de minden dramaturgiai szabadság ellenére a bemutatott történet lényege igaz. (Ezt csak igazolja az, hogy az oroszok ki vannak akadva. Ha nem lennének kiakadva, és nem terveznének ellen-sorozatot, akkor lenne gyanús.) Persze, vannak furának tűnő húzások az alkotók részéről (mint pl. hogy minden szereplő az őt megszólaltató színész saját brit akcentusával beszél – de ha belegondolunk, nem igazán lett volna alternatíva erre, és az első epizód után úgyis megszokjuk), de már csak is dicséretes, hogy sikerült temérdek szemszöget érvényesíteni a sorozatban (tudósét, katonáét, tűzoltóét, bányászét, gyanútlan várandós nőét etc.), és eközben az atomfizikai magyarázaton sem spóroltak: maga a „főszereplő” Legaszov (a Mad Menből ismerős, nagyszerű, szimpatikus Jared Harris) foglalja zseniálisan össze a reaktor működését és a baleset pontos lezajlását az utolsó részben.

Egy másik izgalmas aspektusa a Csernobilnak az általa felállított hőskép. Ma, amikor a hős szóról akarva-akaratlanul szuperhősökre asszociálunk, legfeljebb hősi halált halt katonákra (meg egyébként is inkább az antihősök dívnak, mert jobban hasonlítanak ránk), szinte sokkol, hogy tényleges, igazi hősöket láthatunk a képernyőn. Akik nem kórus- vagy hegedűszóra, és nem egy lobogó zászló látványára indulnak el beteljesíteni messiási feladatukat, hanem mert nincs más választásuk. Igen, van egy falás patetizmus a Csernobilban, de ha van sorozat, ahol az ilyesmi megengedett, akkor ez az. Aki még nem látta, most szólunk: nem lesz tőle jókedve. Nem is annyira a szürke tónusú, tompa színvilág miatt, s nem is a komor szovjet kontextus miatt. Abban van valami csontvelőig hatoló hidegrázás (mint ahogy a csontvelőbe hatol a sugárzás is), ahogy az emberiség megpróbálja megzabolázni a rendelkezésére álló legnagyobb és legveszélyesebb energiamennyiséget, és amikor elbukik, beküldi takarítani fajának leggyanútlanabb, legelesettebb példányait, hogy azok szemtől szemben álljanak valamivel, amit nem lehet lefotografálni, nem lehet megmutatni, nem lehet elmagyarázni (mérni talán, ha vannak elég jó műszereink), csak belehalni lehet, jó hosszadalmas halállal.

Igen, érdekes példa a Csernobil. Darabokra szedve nincs benne semmi igazán különleges, összességében mégis fenomenális. Üdvös, hogy ennyire megragadta a világ figyelmét, és hogy a sárkányok árnyékából ekkora médiaszenzációvá tudta kinőni magát: ha fékvesztett Imdb-pontozás és mémek kellenek ahhoz, hogy az emberek átértékeljék (például) az egyre rekkenőbb hőséget, akkor egye fene, legyen.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.