Egy amerikai vámpír Erdélyben

Nicolas Cage a TIFF-en

Az immár tizennyolcadik alkalommal megrendezett TIFF-en csak másodsorban izgatott a tavalyi és idei év nemzetközi filmfelhozatala, elsősorban az egykor szebb napokat és jobb filmeket látott hollywoodi színészlegenda, Nicolas Cage jelenléte vonzott Kolozsvárra május 31. és június 2. között.

Superman kriptoni nevét (Kal-El) adta kisebbik fiának, botrányait pedig gyakorta taglalja a bulvármédia, életműve azonban – illessék bármilyen kritikával is a színészi eszköztárát – megkerülhetetlen a hollywoodi mozi történelmében. Nicolas Cage és én a hétvégén Kolozsváron vendégeskedtünk, és míg ő rólam nem sok mindent tudott meg, én vele kapcsolatban elég érdekes információkkal lettem gazdagabb. Ki gondolta volna például, hogy A szikla vagy a Con Air sztárja szabadidejében Ingmar Bergman filmjeit nézi? Francis Ford Coppola unokaöccse már pénteken a városba érkezett, első, szélesebb plénum előtti szereplésére azonban csak a szombati napon került sor. Ekkor vette át ugyanis a fesztivál szervezői által idén neki ítélt életműdíjat, a Transilvania Trófeát, melynek angol hangzása (Transylvanian Trophy) kifejezetten tetszett a sztárnak. Az eltúlzott gesztusairól, sokszor megmosolyogtató arcjátékáról híres Cage ezt köszönőbeszédében többször kihangsúlyozta, és azt is megosztotta a közönséggel, hogy a trófeának az ágya melletti éjjeliszekrényen fog fenntartani egy helyet, hogy ha megébredne, mindig az erdélyi éjszaka gyermekeire, a denevérekre és a farkasokra gondoljon.

A díjátadóra eredetileg a főtéren, a szabad ég alatt került volna sor, de a mostoha időjárási körülmények miatt végül a szervezők már délután átrakták az eseményt a Diákművelődési Házba. Ez kezdetben talán sokakat lehangolt, mivel a várva várt felfújható óriásvászon helyett egy olyan termet kaptunk, amelyben még kiűzhetetlenül ott kísért az egykori szocializmus hátrahagyott szelleme, én viszont nem csüggedtem, és az idejében befoglalt, első sorban lévő helyemről nézve úgy láttam, Nicolas Cage-et sem igen zavarta ez a változás. Cage a fedett helyszín ellenére is menő napszemüvegét viselve élvezte, hogy többszáz kelet-európai kíváncsi arra, ahogy átvesz egy díjat az egyetemes filmművészethez való hozzájárulásáért. A beszéde annak ellenére is hatásos volt, hogy egy papírról olvasta fel a gondolatait, hiszen közben azért figyelt arra, hogy amolyan nicolascage-esen ripacskodva rendre ki-kiszóljon a közönségnek. Erdélyről természetesen a vámpírok és a Drakula-mítosz jutott eszébe, Romániáról pedig saját, részben itt forgatott filmjei, a Szellemlovas 2. – A bosszú ereje (Ghost Rider: Spirit of Vengeance) és Paul Schradertől A fény halála (Dying of the Light). Ezeknek apropóján azt is megjegyezte, hogy reméli, filmezhet még itt az elkövetkezőkben. Ezután Cage az Ál/Arc (Face/Off) című 1997-es akciómozit konferálta fel, ennek kapcsán pedig megtudhattuk, hogy ez az egyik kedvence a saját filmjei közül. A legszimpatikusabb gesztusa viszont minden kétséget kizáróan az volt, hogy a trófea átvétele után – a túlzásba vitt rivaldafénytől kiégett sztárokkal kapcsolatos sztereotípiákkal szembemenve – nem sietett mielőbb elhagyni a helyszínt, hanem testőrei társaságában beült közénk, és a teljesen megtelt teremben együtt izgulta velünk újra (ki tudja, hányadjára) az arcot cserélő FBI-ügynök és az őrült bűnöző történetét.

Ezt a közvetlenséget és jókedvet árasztotta magából a vasárnap délben rendezett mesterkurzusán is, ahol a remekül felkészült, kiváló kérdésekkel előálló román filmkritikus, nem mellesleg pedig a TIFF művészeti igazgatója, Mihai Chirilov volt a beszélgetőpartnere. A kurzust a Platinia Shopping Centerben tartották. A rutinosabb fesztiválozók már jól tudják, hogy az ilyen alkalmak nem annyira mesterkurzust, inkább egy ismertebb filmes személyiséggel való kötetlen beszélgetést, az életművel kapcsolatos sztorizgatást takarnak, Cage azonban előző esti, még a díjátadón tett ígéretéhez híven igyekezett különféle színészi praktikákkal, hasznos tanácsokkal, trükkökkel is ellátni az erre fogékonyakat. Elmondta például, hogy szinte sosem iszik vagy drogozik, amikor részeg, vagy valamilyen szer hatása alatt lévő karaktereket játszik (meglepő volt megtudni például, hogy a Herzog-féle Mocskos zsaru (Bad Lieutenant) forgatása alatt végig józan volt), inkább erős képzelőerejét és saját élettapasztalatait hívja ilyenkor segítségül. Mint viccesen megállapította, ha valóban be lenne állva a forgatások alatt, nem emlékezne a dialógusaira, és talán nem is angolul szólalna meg, amikor elhangzik a „Tessék!”. Míg azon szerintem többen is lehidaltunk, hogy a hollywoodi sztár mennyire tájékozott az egyetemes filmművészetben (imádja Tarkovszkijt, Bergmanról ódákat zengett, édesapja révén pedig elég fiatalon megismerkedett Fellinivel is), az már nem volt túl meglepő tény, hogy több szerepéhez – nyilván kiváltképp A vámpír csókjához (Vampire’s Kiss) – a német expresszionista filmek stilizált színészi játékából merített ihletet, a 20-as évek filmes irányzatából pedig legnagyobb hatással a Nosferatut alakító Max Schreck volt rá. Elmondása alapján a pályafutása során a rendezők többsége nyitott volt erre az általa „mega actingnek” és „big actingnek” is nevezett, sokszor túljátszottnak tűnő színjátszási formára, megrögzött véleménye szerint pedig mindez azért nem számít ripacskodásnak, mert az emberek a való életben is gyakorta eltúlozzák a reakcióikat.

Nemcsak ezt a szakkifejezést köszönhetjük azonban Cage-nek. A sztár egyik legszimpatikusabb pillanata volt, amikor arról, az általa csak „Super 8-feelingként” emlegetett érzésről beszélt, hogy valaki nem a pénzért, vagy a különböző díjak általi elismertségért csinál filmeket, egyszerűen csak azért, mert szeretne elmesélni egy történetet a mozgókép segítségével. Úgy tűnt, hogy Cage egyébként ezt a „Super 8-feelinget” tekinti karrierje origójának is. Kedvesen nosztalgiázott arról az időszakról, amikor gyerekként az édesapja meglepte őt és a testvérét egy Super 8-as kamerával, amellyel aztán a hátsó kertben több, főként szerelmi háromszögekre épülő amatőrfilmet is készítettek. Professzionális keretek között forgatott filmjei közül Cage leginkább az Arizonai ördögfióka (Raising Arizona) és a tavalyi Mandy forgatásán érezte újra ezt a gyermeki lelkesedést.

A hollywoodi legenda ezenkívül még azt is elárulta, hogy James Dean és Marlon Brando mellett Sean Connery-t tartja az egyik legnagyobb példaképének, akire A szikla (The Rock) forgatása óta úgy tekint, mint egy nagybácsira, akivel gyakran lehet filmekről beszélgetni. A legnagyobb kihívást az Adaptáció (Adaptation.) dupla főszerepe jelentette számára, hiszen az introvertált és depresszív hajlamú Charlie Kaufman és fiktív testvére, az extrovertált és mindig laza Donald személyiségei között kellett folyamatosan váltogatnia. Saját bevallása szerint ilyen mutatványra ma már nem valószínű, hogy képes lenne.

Számomra az előadás legjobb pillanata viszont kétségkívül az volt, amikor Chirilov Cage saját rendezése, a Sonny című film kapcsán – valamint, mert több ízben is játszott már forgatókönyvírót (Las Vegas, végállomás; Adaptáció) – arról kérdezte a sztárt, gondolt-e már valaha az írásra, vagy esetleg írt-e már valaha saját forgatókönyvet. Cage erre elárulta, hogy eddig egyetlen alkalommal próbálkozott komolyabban az írással, akkor erősen egy Quadrophenia című 1979-es motoros ifjúsági film hatása alatt állt, a forgatókönyvhöz pedig ennek a mozinak a hangulatából és saját tinédzserkori tapasztalataiból építkezett. Amikor befejezte az írást, vett egy Ferrarit, és hirtelen iszonyat menőnek érezte magát attól, hogy van egy vagány kocsija meg egy kész forgatókönyve a komputerén. Sajnos azonban a laptopot, amelyen a forgatókönyv egyetlen példánya volt, Cage akkor is magánál tartotta, amikor először kipróbálta a vadonatúj Ferrariját, elmondása szerint pedig annyira lenyűgözte a csodaszép autó, hogy nem vette észre, hogy mögötte felejtette az aktatáskáját, benne a számítógéppel, így amikor hátratolatott a kocsival, a gép darabokra tört, az idáig egyetlen Nicolas Cage-forgatókönyv – amelyen a sztár több, mint egy évig dolgozott – pedig örökre megsemmisült. Cage ezután viccesen megjegyezte, hogy mindezt a sors üzenetének fogta fel, hiszen ő mégsem író, hanem színész.

Bár Cage végig nagyon kedves, bőbeszédű és nyitott volt, arra azért nem volt hajlandó, hogy Chirilov – az addig igencsak intelligensen vezetett beszélgetés végén talán kissé valóban bárgyúnak tűnő – kérésére az esemény fináléjaként még előadja A vámpír csókja híres ABC-jelenetét is (amelyben aktakukac karaktere teljesen kiakad, amikor nem talál meg egy szerződést, amelyet valaki nem az ABC-sorrendnek megfelelően iktatott). Én persze nagyon bírtam volna, ha élőben láthatom a színészlegenda azóta internetes mémmé fejlődött őrült arckifejezéseit, de enélkül is maximális elégedettséggel távozhattam a beszélgetés után. Életemben először egy levegőt szívhattam egy hamisítatlan hollywoodi sztárral, aki még egy kérdésemre is válaszolt (a kedvenc regényéről faggattam, amely egyébként Anthony Burgess Gépnarancsa). Ez pedig Nicolas Cage összes filmes nézésénél nagyobb élmény volt…



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.