Egy csepp könny sincs az év legszomorúbb filmjében

Uberto Pasolini: Nowhere Special / Az örökbeadás

Az örökbeadás az utóbbi idők egyik legszemléletesebb példája arra, hogyan tud egy végtelenül csendes, visszafogott film akkorát szólni, hogy az ember lelke beleszakad.

Uberto Pasolini – nem rokona Pier Paolo Pasolininak, ellenben az olasz neorealizmus egyik atyja, Luchino Visconti volt a nagybátyja – inkább producer, mint rendező (Machan, Still Life), egy angol újságban azonban olyan történetre lett figyelmes, amely azonnal filmkészítésre sarkallta az olaszt. Egy brit lapban lett figyelmes egy haldokló egyedülálló apa történetére, aki egy örökbeadási szervezettel szorosan összedolgozva maga szervezte le kisfia adoptálását. Pasolini meg is próbálta felkutatni a férfit, ő azonban sajnos addigra már meghalt, a kisfiú adatait pedig nem adhatta ki az örökbefogadói szervezet. Az ötletcsíra viszont addigra már kreatív táptalajra került, Pasolini pedig visszafogottan szívszorító, csodálatos filmet készített belőle.

Kép Az örökbeadás (Nowhere Special) című filmből

Az örökbeadást úgy lenne a leghatásosabb nézni, ha az ember nem tudna róla az égvilágon semmit. Csak egy férfit látnánk, aki egyedül tartja el fiát, napközben rezignáltan ablakot mos, körbelengi valamiféle melankolikus, beletörődött aura. Később idegenekkel viszi sétálni a gyermeket, akik azt bizonygatják, hogy ők aztán a csillagot is lehoznák a számára, és a sajátjuként nevelik majd, később fél mondat erejéig egy halálos betegség is szóba kerül. Az örökbeadás még inkább letaglózó élmény lenne, ha valóban ennyiből döbbenne rá a néző mi is történik. Uberto Pasolini filmjének viszont már a címe is egy spoiler, de abból sem csinál titkot már a film megtekintése előtt sem, hogy egy haldokló apáról szól, aki utolsó hónapjait arra szánja, hogy a lehető legjobb családnak adja örökbe négyéves kisfiát.

Kép Az örökbeadás (Nowhere Special) című filmből

John sztoikus nyugalommal viszonyul utolsó napjaihoz: látszik, hogy saját halálával megbékélt, egyedül fia sorsa izgatja még. Bár szerencsésnek egyáltalán nem lehet nevezni, abban a kivételes helyzetben van, hogy ő maga választhatja ki a gyermek új családját. Időről időre újabb jelöltekhez mennek a kis Michaellel, ahol a lehető legkülönbözőbb családokkal találkoznak: van egyedülálló anya, hatalmas család, idősödő kertvárosi házaspár vagy épp egy láthatóan gazdag, de rettentően ellenszenves pár, akik még a játékot is visszakérik a gyerektől. Ők reprezentálják a másik oldalt, azokat a családokat, akiknek minden vágyuk egy gyerek. A filmben kvázi interjúformában jelenik meg az ő oldaluk, ahogy John a szociális munkatárssal végighallgatja a szülőjelöltek kis beszédét, miért is ők lennének a legjobbak Michael számára. John azonban egyre csak halogatja a döntést, nem tud választani, pedig több olyan család is akad, amely kívülről tényleg tökéletesnek tűnik. A férfi a film egyik fontos jelenetében kezd összeomlani saját nemes küldetése súlya alatt, amikor még az is elhangzik tőle, hogy nem ismeri eléggé a fiát ahhoz, hogy tudja, az milyen családba vágyna. Pedig erre a film mindennél jobban megadja a választ a lehető legszebb és hihetetlenül visszafogott módján: azok a csendes pillanatok, amikor mesét olvas a fiának, bevásárol vele, megmossa a haját, vagy a kisfiú épp apja tetoválását próbálja magára rajzolni – tehát csupa teljesen unalmas, hétköznapi dolog –, azok mondják el a legtöbbet apa és fia bensőséges és szeretetteli kapcsolatáról. Az apa-fia páros mindennapjai már-már másodlagossá teszik az örökbefogadási procedúrát, egy idő után a néző annyira belefeledkezik a néző John és Michael közös pillanataiba, hogy – ahogyan az apa is – csak elodázná a döntés pillanatát.

Kép Az örökbeadás (Nowhere Special) című filmből

John először a kisfiút megpróbálja kizárni a helyzet valóságából. Ugyan elviszi magával az örökbefogadókhoz, úgy véli, hogy négyévesen még túl fiatal, hogy bármit felfogjon az eseményekből. Ugyanezt gondolja a halálról is: a szociális munkásnak elmondja, hogy semmit sem mond majd a fiának, aki egyébként úgysem fog túlzottan emlékezni rá. Alábecsüli azonban Michaelt: a kisfiú egyértelműen megérzi, hogy baj van, és előbb a halálról, majd az adoptálásról kérdezi az apját. Telitalálat, hogy a film nem ruházza fel szuperképességekkel a négyéves kisfiút, nem tesz úgy, mintha maximálisan tisztában lenne azzal, mi is történik körülötte, pontosan úgy mutatja be, ahogyan egy ekkora gyereket kell: felteszi az égető kérdéseket a maga őszinte gyermeki módján, de nem ad valószínűtlenül érzelmes párbeszédeket a szájába. Ebben nagy segítség az is, hogy az élete első szerepét játszó Daniel Lamont kifejezetten jó: tökéletesen természetesen viselkedik a kamera előtt, ráadásul a főhőst játszó James Nortonnal is megvan köztük a szeretetteljes apa-fia kémia. A 36 éves brit színész a film másik meglepetése, és nem azért, mert egyébként nem lenne jó színész: Norton rendkívül szabályos arcával és elvitathatatlan sármjával elsősorban romantikus főhősöket (Háború és béke / War & Peace), agresszív rosszfiúkat (Happy Valley), valószínűtlenül karizmatikus lelkészeket (Grantchester) vagy maffiózósarjakat (McMaffia) alakít, és az sem véletlen, hogy időről időre felmerül a neve a James Bond-találgatások kapcsán is. Norton viszont minden vele kapcsolatos prekoncepciót levetve lényegül át, sőt, tűnik el teljesen John sötét karikái és fakó bőre alatt. Tökéletes alakítását ráadásul úgy hozza, hogy nincsenek látványos nagyjelenetei, elképesztő visszafogottsággal alakít hatalmasat a film megannyi csendes, de fajsúlyos jelenetében.

Kép Az örökbeadás (Nowhere Special) című filmből

Ez az egész filmre igaz, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy már a filmismertetőt olvasva könnybe lábad az ember szeme. Talán épp ezt kívánta ellensúlyozni Pasolini filmje, ezért kerül következetesen mindennemű hatásvadászatot, sőt, még a könnyeket is – mármint a szereplők részéről, a néző közben persze nagy erőkkel zokog. Az örökbeadás az év – illetve 2020, hiszen Velencében akkor mutatták be – egyik legerősebb filmje, szívfacsaró iskolapéldája annak, hogyan lehet mindenféle fölösleges szentimentalizmus nélkül elmesélni egy súlyos érzelmektől terhes filmet.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.