Egy ideológia titkos élete

Jonas Åkerlund: Lords of Chaos / A sötétség gyermekei

Mélyrepülés a norvég black metal eredettörténetében: egy olyan sztori, ahol a valóság felülmúlt bármely képzeletet és nem igényel költői túlzásokat. Jonas Åkerlund egy olyan underground közösségről rántja le a leplet, akikről nagyon megérett már mesélni, mert eddig senki nem hozta őket a rivaldafénybe.

A zenetörténetben a black metál második hullámaként emlegetett norvég black metál kialakulása és kultikus figurái már rég filmfeldolgozásért üvöltöttek, a Bathory egykori dobosa pedig pont aktuálisnak találta több tucat videoklip (pl. Prodigy, Rammstein, Metallica) és a félresikerült Polar mellett, hogy emléket állítson ennek a sötét korszaknak. Bár sok mindent el lehet mondani a rendezőről, azt nem, hogy ismeretlen számára ez az egész világ: a svéd black metál-legenda, a Bathory alapítójaként éppen azon srácok számára volt inspiráció, akikről ez a sztori szól.

A film alapját képező történések életrajzi filmhez kevesek, antológiához méginkább, viszont egy kis dramaturgiai bravúrral és a valóság megnyirbálásával sikerült kikerekíteni egy olyan ideológiai csavart, amit már láttunk néhányszor, de ebben a köntösben még soha. A készítők egy olyan eseménysorozathoz nyúltak, ami nagyon kevés erőfeszítéssel viszi a hátán a filmet, szinte pszichedelikus magasságokba emelve a valóságot. Röviden: a metálzene egyik fordulópontjába kapunk betekintést, azaz a Mayhem zenekar megszületésének és a norvég black metal létrejöttének pontos pillanatának lehetünk szem-, és persze fültanúi. Hogy ez mit is rejt magában, kár lenne részletezni és lelőni olyanok számára, akik nem ismerik a 80-90-es évek nagyon norvég, nagyon sötét, nagyon metál történetét. Aki pedig ismeri, felkészülhet, hogy egyetlen koponyadarab, késelés és lángoló ősrégi templom sem marad ki a film repertoárjából.

Az utóbbi néhány évben rengeteg zenekar- és zenésztörténetet feldolgozó film került a piacra, a Bohemian Rhapsody-től kezdve a Mötley Crüe-féle The Dirt-ön keresztül a nemsokára vászonra kerülő Elton John-filmig. Ezen alkotásokban van egy jó adag egyező elem, mint például a pörgős bevezető, az egymást gyors ütemben váltó snittek a zenekar összeállásáról és kezdeteiről; a jópofa karakterábrázolás, ahol szinte kikacsintanak a színészek a zenekar jelenlegi rajongótábora felé; a rajzfilmbe illő effektek, ahogyan például a régi dobos eltűnik a dobszerkó mellől. A mesélő jelenléte is alapkövetelménynek tűnik: humorral színezve adja elő azt, ami épp történik; de a nagy dal születése is megkerülhetetlen, az ikonikus koncertek bemutatásával együtt. A sötétség gyermekei bizonyos szintig követi is mindezt, így egy ideig nagyon úgy tűnhet, hogy csak ennyit kapunk, a hatalmas romboló események a háttérbe fognak szorulni – de aztán nyilvánvaló lesz, hogy Åkerlund nem fél bemocskolni (vagy inkább bevérezni) a művét. A filmet az alapsztori erőssége menti meg, anélkül csak egyik lenne a többi, önmagát túl komolyan vevő, a valós eseményeket túldimenzionáló zenekar-eredettörténet között.

Valójában miután már túl vagyunk kötelező kliséken (sőt, már szép sorjában felvonultak és le is köszöntek a filmvásznon a műfaj előzőleg említett sajátosságai), csak akkor döbbenünk rá, hogy mit is nézünk: felszínen egy zenekar és egy zenei ágazat életét, ami alatt viszont tagadhatatlanul ott rejtőzködik egy ideológia csírája. Ez a maroknyi srác, akik bemutatásra kerülnek ebben a közel 120 percben, a szabadjára engedtek egy olyan szörnyeteget, amit egy idő után már nem tudtak kezelni. A sötétség gyermekei egy olyan világba vezet be, ami teljes mértékben szentírásnak vette a saját ideológiáját. Bár Euronymus nem gondolta komolyan ezt az egész gyilkolós-templomgyújtogatós játékot, a többiek igenis halálkomolyan vették. Így lett belőlük a black metál-történelem legnagyobb „marketingje”. Egy olyan értékrendet építettek fel, ahol könnyen elfér egymás mellett a sátánizmus, nácizmus és az északi, kereszténység előtti norvég gyökerek. Előszeretettel használták ezeket az általuk választott elemeket, csak és kizárólag azért, mert mindez szöges ellentétben állt és áll a felépített társadalmi normákkal szemben. Ha ezt a létrehozott „hitvallás-masszát” nézzük, egyáltalán nem csoda, hogy ebből annyi minden létre tudott jönni, terrorista csoportoktól egészen a jelenlegi formájában vett norvég black metálig.

Könnyen hiheti azt bárki, hogy a brutális történet mellé kap majd egy csokor Mayhem- vagy Burzum-dalt, ez viszont ebben a formában nem fog megtörténni. A zene mellőzése is kompromisszum volt a rendező részéről: ez a film, bár egy nagyon underground, szélsőséges csoportot mutat be, nem ugyanennek a csoportnak szól. Próbál emléket őrizni, mint bármelyik hasonszőrű próbálkozás. Apropó emlék: a karakterek kényelmesen mozognak a szépen felépített 80-as évek végi, 90-es évek eleji háttérben, és sikerült elérni, hogy a film kissé olyan legyen, mintha az emberiség kollektív emlékezetét vetítenék erről az időszakról (ami mindenképpen pozitívan hat az összképre).

A színészi játék egyébként tűrhető, viszont Emory Cohen Varg bőrébe bújva éppen csak emészthető. Valahogyan néha lehull a színészi lepel, mintha helyenként Emory Cohen szemébe néznénk, amint éppen azon gondolkodik, milyen szúrós Varg-tekintetet kotorjon elő az adott jelenetben. Ugyancsak ide köthető a narráció minősége, amit Rory Culkin Euronymusként kisebb-nagyobb sikerrel ad elő, néhol túlságosan is belemerülve a mélabúsan gúnyos hangvételbe. Ami talán ennél sokkal izgalmasabb, hogy Csihar Attila, a Mayhem énekesének fiatalkori énjét saját fia, Arion Csihar játssza a filmben.

Nem is volt tehát olyan könnyű feladata Åkerlundnak, mint azt előre hihetnénk: nyilvánvaló, hogy mindenki más-más háttérismerettel és információs csomaggal fog beülni a filmre. Azoknak, akik akkoriban élesben nézték végig ennek a történetnek az alakulását (netán jóddal maratták a fekete pólókba a Burzum vagy Mayhem feliratokat, és Metal Hammerből kivágott képekkel ragasztgatták a szobájukat), legfeljebb videoklipként vagy poszterként szolgált volna ezeknek az arcoknak a teljesen valósághű ábrázolása. Azoknak, akik hírekből látták mindezt, csupán ijesztő lett volna és teljes kasszacsőd. Én magam szörnyülködve néztem végig és tettem fel a különböző ideológiai kérdéseket, a párom pedig mellettem vígan végignevette a legmegrázóbb részeket és nosztalgiázott. Talán csak a végét leszámítva.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.