Egy kanadai film bukása

Denys Arcand: La chute de l'empire américain / Az amerikai birodalom bukása

Az amerikai birodalom bukása képtelen mélységeiben beszélni a korrupció miatt elbukó társadalmi rendszerekről, egyvalamit viszont tökéletesen bemutat: hogyan bukik meg egy film az erőltetett, öncélű igazságosztogatás közben.

Denys Arcand kanadai rendező filmjeiben sokat foglalkozik a szerinte járványként terjedő amerikai morális fertővel, amely már 1986-ban elérte Kanadát Az amerikai birodalom hanyatlása (Le déclin de l’empire américain) történetében. A rendező azonban idővel teljesen máshová helyezte a fókuszt: míg Az amerikai birodalom hanyatlása és a Barbárok a kapuk előtt (Les invasions barbares) a szociális viszonyok menthetetlen betegségeivel foglalkozott, addig legújabb filmjében már inkább a kapitalizmus, a korrupció és úgy általában a pénz a bukás legfőbb katalizátorai. A hasonló címek ellenére történetileg sem kapcsolódik Az amerikai birodalom bukása az említett két, egymás folytatásának tekinthető alkotáshoz.

A film főszereplője Pierre-Paul (Alexandre Landry), aki saját elmondása szerint „túl intelligens”  ahhoz, hogy egy olyan társadalomban boldoguljon, ahol a globális értékrendszer csúcsán a pénz áll, így filozófiai doktorátusa ellenére futárként dolgozik. Egy ilyen velejéig romlott társadalomban az intelligencia és a szociális érzékenység csupán hátrány, és főhősünk önsajnálatban jeles szentként emelkedik mindannyiunk fölé: adakozik hajléktalanoknak, levest oszt, és hazasétál két táskányi pénzzel, miután szemtanúja volt egy balul elsült rablásnak. Mivel tudja, hogy a rendőrség nem juthat hozzá a pénzhez (Arcand kegyesen a szánkba rágja, hogy rendőrség=kormány=korrupció), ezért egy biciklis bűnbanda egyik tagjával (Rémy Girard), egy pénzmosásban jártas gazdasági tanácsadóval (Pierre Curzi), és egy aranyszívű escorttal (Maripier Morin) társulva megpróbálják tisztára mosni a pénzt.

Az amerikai birodalom hanyatlása karakterei szándékosan olyanok voltak, akikkel nem tudtunk azonosulni, mindannyian markáns ellenszenves jegyekkel rendelkező, fölényeskedő entellektüelek, akik úgy érezték, a műveltség és a meg nem értettség mindenre (is) feljogosítja őket. Valamelyest ugyanezt érzik Az amerikai birodalom bukása karakterei is, csak egy új szintre emelve, sokkal kevesebb cinizmussal. A szereplők mind azt a nézetet képviselik, hogy egy elég mélyen megrohadt társadalmi rendszerben az egyén is morális kibúvót kap minden olyan szabályszegő cselekedetére, amivel jól beinthet a kapitalizmusnak, és elveheti, ami jár neki. A karakterépítés egyértelműen abba az irányba halad, ahol azonosulnunk kellene Pierre-Paullal, ezzel a sznob, arrogáns modernkori Robin Hooddal, de ez nagyon hamar félresiklik, és tulajdonképpen a legtöbb cselekmény-mozzanat elidegenítő hatással bír.

Érdekes alaphelyzetet ad az, hogy a szociálisan fejletlen, az emberi kapcsolatokban is csak bukdácsoló, meg nem értett zseni archetípusa kerül egy caper-történet középpontjába. Mindez meg van fűszerezve a szintén valószerűtlenül hozzácsapódó segítőtársakkal, az ügyetlenül illeszkedő filozófiai eszmefuttatásokkal és szatirikus elemekkel, így kétségkívül akadnak helyzetek, amikor jól szórakozhatunk. Vannak viccesen jól eltalált aktuálpolitikai utalgatások is, például az, amikor egyetlen rendőr sem ér rá éppen, mert mind egy tüntetésen felügyelnek, vagy amikor arról elmélkednek főhőseink, hogy milyen céllal rendelkező jótékonysági alapítványt lenne a legmenőbb létrehozni. Szóval jókat lehet nevetni a filmen, és ténylegesen olyan számunkra is ismert problémákra hívja fel a figyelmet, amelyekkel kell foglalkozni: a társadalmi rétegek között egyre szélesedő szakadék, a hajléktalanok vállalhatatlan helyzete, a szorongató gazdasági bizonytalanságérzet, a szociális háló hiánya, a korrupt vezetők – ezek mind fontos témák, Arcand megközelítési módja viszont nem mutat elég érzékenységet. Szereplői fájóan üresek, egydimenziós, motiváció nélküli bábuk, akik csak eltátogják a keserű, erőltetett tanulságokat. A szerelmi szál értelmetlen időpazarlás, helyette sokkal izgalmasabb lett volna bármelyik másik kidolgozatlan mellékszál érzékenyebb kibontása, legyen szó akár a fiatal fekete bűnőzőről, a rendőrökről, vagy a hajléktalanokról. Arcand jól rávilágít egy sokrétű, rengeteg sebből vérző társadalmi helyzetre, viszont minden seb önmagában is annyira összetett a valóságban, hogy a felszínes megemlítésükkel csupán öncélú filmes eszközzé butítja le őket. A műfaji behatárolásban is bizonytalanság érhető tetten (vagy azt is mondhatjuk, hogy a műfaji konvenciók is alárendelődnek az erőltetett tanítómese-jellegnek). Tény, hogy Arcand filmjei sosem a formai megvalósításokban remekeltek, nála sokkal nagyobb hangsúly van a tartalmi rétegen – az Amerikai birodalom bukásában viszont mégis hiányzik szinte minden, amitől ez igazán élvezhető lehetne filmként, amitől több lehetne, mint egy dühös aktuálpolitikai monológ.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.