Egy másfajta girl power

Feminista vígjátéksorozatok: Broad City, Fleabag és a többiek

Az idei év eddig kifejezetten virágzónak bizonyult a női alkotók által készített, nőkről szóló sorozatok terén. Tökéletes záróévadot kapott az elmúlt évek két meghatározó feminista szériája, a Broad City és a Crazy Ex-Girlfriend, továbbá Phoebe Waller-Bridge is elbúcsúzott a mindössze 12 részes Fleabag második évada végén.

És bár elveszítettünk három ikonikus női sorozatot, úgy tűnik, hogy utánpótlásból sincs hiány: a Derry Girls évadzárója után bejelentették a harmadik etap készülését, a Hulu két kritikuskedvenc új sorozata, a PEN15 és a Shrill közül pedig az utóbbi már biztos kap második évadot. Ezek a sorozatok erőteljesen táplálkoznak az alkotóik személyes tapasztalataiból, aminek köszönhetően egyedi hitelességgel engednek betekintést a női élethelyzetekbe.

Tavaly októberben kezdődött a Netflixen a Crazy Ex-Girlfriend negyedik és egyben utolsó évada, ami csodával határos módon jutott el az alkotók (Rachel Bloom és Aline Brosh McKenna) által előre kitervelt befejezésig, ugyanis a gyártó CW csatorna a folyamatos nézettségi minimumok ellenére rendelte be az új évadokat. A szándékosan provokatív cím nem tette könnyen eladhatóvá az utóbbi évek egyik legfeministább sorozatát, arról nem is beszélve, hogy egy eredeti dalokat felvonultató musicalről van szó, ami nem éppen a legnépszerűbb műfaj napjainkban. A sorozat főszereplője Rebecca (az alakításáért Golden Globe-díjat kapó Rachel Bloom), aki a gyerekkori szerelmével, Josh Channel (Vincent Rodriguez III) való váratlan találkozása hatására otthagyja a New Yorkban gondosan kiépített ügyvédkarrierjét, és elköltözik a férfi szülőhelyére, az isten háta mögötti West Covinába azzal a kitalált indokkal, hogy levegőváltozásra van szüksége. A négy évad alatt Rebecca hatalmas utat járt be, és a Josh után való kajtatást hamar felváltották a mentális betegségekkel és annak kezelésével foglalkozó témák – sokszor zenés feldolgozásban.

Januárban debütált a Broad City ötödik és szintén utolsó évadának első része, a finálét pedig a Crazy-Ex Girlfrienddel együtt tavaszra időzítették. Két főszereplője egyben a sorozat két alkotója is: Ilana Glazer és Abbi Jacobson websorozata a Comedy Centralon adaptálódott televíziós formátumba. Bár az Ilana és Abbi őrült kalandjait bemutató sorozatot gyakorta hasonlítják a Csajokhoz (Girls), amiért ugyanúgy New York-i huszonévesekről szól, akiknek nem megy túl jól a felnőtté válás, a Broad City jóval harsányabb és abszurdabb az HBO-s elődjénél. A két lány az Y-generációs nagyvárosi liberális fiatalok tökéletes megtestesülései, akiknek semmi sem biztos az életükben az egymáshoz fűződő barátságukon kívül. Az utolsó évadban pedig pont ez a szent kötelék került veszélybe, ami a sorozattörténelem egyik legromantikusabb „szerelmi” vallomását eredményezte.

A PEN15 első évada februárban érkezett a Hulu kínálatába, és nyugodtan ráaggathatjuk a „nem egy sokadik coming-of-age sorozat” címkét, ugyanis tényleg megdöbbentően eltér az eddig megszokott tinédzserábrázolástól, kezdve a két serdülő főszereplővel, akiket a sorozat harmincas éveikben lévő alkotói, Maya Erskine és Anna Konkle játszanak. Ez már önmagában megdöbbentő koncepció, de a zavarba ejtő hatást még tovább fokozza, hogy az iskolatársaikat tényleges tizenéves színészek alakítják. Azonban Erskine és Konkle olyan mesteri ügyességgel alakulnak át kínosan feszengő és érzelmileg túlfűtött tinilányokká, hogy pár epizód után már egyáltalán nem érezzük azt, hogy kilógnának a környezetükből. Ugyanígy a Hulun debütált egy hónappal később a Lindy West memoárjából adaptált Shrill, amiben a túlsúlyos és saját harcai megvívására képtelen Annie (a Saturday Night Live-ból ismert Aidy Bryant) az online magazinba írt személyes vallomásai hatására kezd egyre magabiztosabbá válni.

A hat-hat részes Derry Girls és Fleabag második évadjainak köszönhetően az Egyesült Királyság is kivette a részét az idei tavasz kritikuskedvenc sorozatfelhozatalából. Lisa McGee katolikus lányiskola növendékeiről szóló szériája a kilencvenes évek Észak-Írországában játszódik, amikor még nagyban zajlott a The Troubles, azaz A Bajok néven elhíresült polgárháború az országban. A vallási és nemzetiségi konfliktus mondhatni a legkisebb problémája a főszereplő tiniknek, akik sokkal nagyobb tragédiaként élik meg, ha nem engedik el őket a szüleik a Take That koncertjére, vagy nem tudnak felszedni egy jóképű protestáns fiút a vallási ellentétek leküzdésére szervezett iskolai találkozón. A Fleabag napjaink Londonjában játszódik, főszerepben a sorozatot író-alkotó Phoebe Waller Bridge-dzsel, akinek egy elég súlyos lélektani válság közepette nyerünk betekintést az életébe. Erre viszont csak útközben jövünk rá, ugyanis a negyedik falat rendszeresen megtörő Fleabag (kb. Bolhafészek, az igazi nevét sosem tudjuk meg) a saját környezete és a nézők elől is a karizmatikus humorával próbálja elfedni a problémáit.

Mivel a fent említett sorozatok első vagy sokadik évada mind az elmúlt hónapokban debütált, mondhatni fürdőzhettünk a szórakoztató vagy éppen kellemetlen élethelyzeteket bemutató alkotásokban, amik nem csak a humoruk, hanem a forradalmi nőábrázolásuk miatt is figyelmet érdemelnek. A fent említett sorozatok nem csak azért tekinthetők feministának, mert az alkotóik nők (bár ez sem elhanyagolható szempont), hanem a merész karaktereik, a tárgyalt témáik és bizonyos dramaturgiai megoldásaik miatt is.

A női tapasztalatokból eredő humor és dráma

A Fleabag nyitóepizódjának első másodperceiben a főszereplő kinéz a közönségre és így szól: „Ismered azt az érzést…?”. Ez a kérdés az egyéjszakás kalandra vonatkozik, de a cikkben elemzett összes sorozatnak lehetne a szlogenje, hiszen a humoruk és a konfliktusaik is erősen gyökereznek a női élethelyzetekben. Nem csak arról van szó, hogy a női főszereplős sorozatokban a megjelenített szituációk is automatikusan róluk szólnak: az alkotók nem egyszer tudatosan reagálnak a nők problémáira.

A Crazy Ex-Girlfriend először belehelyezi Rebeccát a jól ismert „őrült ex” sztereotípiájába, hogy utána folyamatosan bebizonyíthassa, mennyivel árnyaltabb helyzetről van szó. Elég pontos betekintést nyerünk a főhős lelki világába a musicalbetétek segítségével, amik ismerős élethelyzeteket mutatnak be egyszerre humorosan és kritikusan, a mardosó önutálattól kezdve a vágyott férfi dicsérő szavaira való szomjazáson és a problémás anya-lánya kapcsolaton át a nagy mellek hátrányáig. A Fleabagben a főszereplő a kamerába nézve kommentálja a vele történteket, így mindig részletes képet kapunk arról, hogy mi jár a fejében. A női létélmény nem csak a főszereplő szemén keresztül kap hangsúlyos szerepet: a második évad egyik csúcspontjában például Kristin Scott Thomas ad elő egy monológot a menopauzáról.

A PEN15 kíméletlen őszinteséggel mutatja meg, milyen volt az, amikor a legjobb barátnőd tényleg a másik feledet jelentette, és pontosan abba a pillanatba visz minket vissza, amikor a serdülőkorral járó felfokozott érzelmek és a furcsa vágyak éket ásnak ebbe az idilli kapcsolatba. Vicces és sokszor kínos visszaemlékezés arra, milyen felemelő érzés először szexi fehérneműt felvenni, mennyire félelmetes az első menstruáció, illetve mennyivel kelletlenebb és nyálasabb az első csók, mint ahogy azt előtte elképzeltük. A sorozat konfliktushelyzeteit többnyire a nővé válás folyamata okozza, ami a kedves kislányokból hamar komplexusokkal teli érzelmi roncshalmazt tud varázsolni.

A Shrill főszereplője három, egymással összefüggő dologgal küzd: a saját testének elfogadásával, a teljesen semmirekellő párjával és az őt zaklató internetes trollal. Annie azért kezdett el randizni az önző és éretlen Ryannel, mert a kinézete miatt nem hitte, hogy jobbat érdemel, azonban idővel (részben a pozitív női példaképeknek köszönhetően) elkezdi jól érezni magát a bőrében, emiatt pedig nem csak a férfitől kezd el többet követelni, még a munkahelyén is fellázad. A főnöke tiltása ellenére ír egy cikket a kövérséggel kapcsolatos élményeiről, ami hatalmas olvasottságot hoz, de ezzel együtt megjelennek a fenyegetőző és mocskolódó kommentelők is, akik közül a legkitartóbbat Annie személyesen is felkeresi, hogy szembesítse a viselkedésével.

A fent említett sorozatok közül a Broad City politizál a legnyíltabban, ebből következően a feminizmus és liberalizmus értékrendje nem csak a történetbe ágyazva jelenik meg, hanem a szereplők rendszeresen beszélnek is róla, sőt akár aktívan is részt vesznek a politikában. A szintén erős politikai kontextussal rendelkező Derry Girls baráti társaságához hasonlóan Abbi és Ilana is rendszeresen keverednek őrült kalandokba, amiknek minimális esetben van közük férfiakhoz, és ha mégis, akkor is inkább az a lényeg, hogy ők miként élik ezt meg, és hogyan hat a barátságukra. És bár mindkét sorozatban elég extravagáns helyzetekbe keverednek hőseink, így is vannak olyan pillanatok, amik számunkra is ismerősek lehetnek. A két sorozatban az is közös, hogy hangsúlyt kap a pénz, pontosabban annak hiánya: a Broad City párosa rendszeresen kerül nehéz anyagi helyzetbe, és mindig igyekeznek spórolni (Abbi az első évadban megvesz egy drága ruhát, és onnantól kezdve azt hordja minden fontos eseményen); a Derry Girls lánycsapatának pedig mindig különböző trükkhöz kell folyamodniuk, ha például el akarnak jutni egy osztálykirándulásra vagy szép ruhában szeretnének iskolabálba menni.

A Nagy Ő keresése helyett a női barátság ünneplése

A női barátságot ünneplő sorozat hallatán a legtöbbeknek a Szex és New York (Sex and the City) fog elsőként beugrani, azonban ahogy azt a címe is sejteti, Carrie, Samantha, Miranda és Charlotte élete elég nagy mértékben a férfiak körül forog. Ezzel szemben a PEN15-ben, a Broad Cityben, a Crazy Ex-Girlfriendben, a Shrillben, a Fleabagben és a Derry Girlsben már tényleg mindig a nők közötti kapcsolat áll a középpontban.

A Crazy Ex-Girlfriend cselekménye látszólag Rebecca férfiakhoz fűződő viszonya köré szerveződött, az utolsó évad pedig kifejezetten a „Ki mellett fog kikötni?” kérdést helyezte a középpontba. Azonban ahogy minden más romkom-szabályt, úgy a boldogságot a Nagy Ő megtalálásával azonosító közhelyt is felrúgta a sorozat. „A szerelem nem egy befejezés, sem nekem, sem senki másnak itt. Csak része a történetednek” – hangzik el az őrült exként kezdő Rebecca szájából, akinek valójában a legjobb barátnője, Paula (Donna Lynne Champlin) játszotta a legfontosabb szerepet az életében. Ő sarkallja arra, hogy jobb ember legyen, és ő nyer betekintést Rebecca belső világába, vagyis a musicalbetétek terébe. A Shrillben Annie lakótársa, Fran az, aki folyamatosan emlékezteti arra, hogy többet ér, mint amennyire tartja magát, és ő az egyetlen, aki élete kritikus pontjaiban is támogatja. A Fleabag első évadát eleve körbelengi a címszereplő legjobb barátnőjének tragédiája, a második évadban pedig ugyan az Adam Scott által alakított pap kap kiemelt szerepet a vágy tárgyaként, mégis Fleabag merev és zárkózott nővérének jutott a legszebb vallomás, amikor elmondja a testvérének, hogy „Csak miattad rohannék ki egy repülőtérre”.

A PEN15-ben Anna úgy jellemzi Mayát, hogy „ő az egyetlen szivárványszínű zselés toll a kék és fekete írószerek tengerében”, ami tökéletesen leírja, milyen tinédzserként azt érezni, hogy a világon csak és kizárólag egyetlen ember ért meg. Bár rengeteget veszekednek, sosem kell sokat várni arra, hogy visszaszaladjanak egymás karjaiba. A Derry Girls lánycsapata aligha különbözhetne jobban: Erin (Saoirse-Monica Jackson) a művészlélek sznob, aki jobbnak hiszi magát a kisvárosi csürhénél, Clare (Nicola Coughlan) a szófogadó lány, aki mindent túlspiláz, Michelle-t (Jamie-Lee O’Donnell) az égvilágon semmi más nem motiválja, csak a pasik és a vad bulik, Orla (Louisa Harland) pedig olyan, mint egy földönkívüli, a Jóbarátok Phoebe-jének eltúlzott verziója. Azonban akármennyire is eltérő legyen a személyiségük és a hozzáállásuk, a végsőkig összetartanak. Az első és a második évad fináléja is a barátságuk ünnepléséről szól, aminek ugyan van egy férfi tagja is az angol James személyében, de rá is Derry-lányként hivatkoznak (legkevésbé sem degradáló, sokkal inkább szeretetteljes értelemben).

A Broad City pedig talán az összes eddig említett sorozatnál is jobban szól a barátság ünnepléséről, az pedig külön lenyűgöző, hogy a sorozat öt évadon keresztül úgy tudott folyamatosan vicces és izgalmas maradni, hogy minimális volt a két főszereplő közötti konfliktus. Ha nem lenne egyértelmű, hogy bizonyos értelemben szerelmi történet az övék, Ilana a könnyfakasztó fináléban el is mondja, hogy az Abbivel ápolt barátsága életének „legszebb, legigazabb, legmenőbb, legjelentőségteljesebb, legfontosabb” kapcsolata.

A női testtel kapcsolatos tabuk ledöntögetése

Lena Dunham korábban említett nagyhatású sorozatában, a Csajokban már az is megdöbbentő volt, hogy láttuk a női szereplőket vécézés közben. Pár évvel később Broad Cityben már külön montázst szenteltek annak, hogy a szereplők hogyan és mire használják a mellékhelyiséget, a Crazy Ex-Girlfriend Rebeccája pedig a vécén szundikálva álmodja meg a választ életének legnagyobb kérdésére. Ezek a sorozatok egyenként döntik meg az összes tévhitet arról, hogy a lányok és a nők mind finom hölgyek, akiknek egy szál szőr sincs a testükön, mindig virágillatuk van, nincs bélmozgásuk és sosem maszturbálnak.

A Broad City ebben különösen az élen jár, amit az első részekben még nehéz volt megszokni, de az ötödik évadra már pontosan átéreztük annak a romantikáját, hogy Abbi engesztelésképpen végre megmutatja a telefonján keresztül Ilanának a vécéje tartalmát. De a végbélműködéssel kapcsolatos poénokon kívül a sorozat egyéb módokon is döntögette a tabukat, például amikor Ilana menstruációs vérrel összekent nadrágot használt a vaginájába rejtett fű csempészéséhez. Az is elég tudatos döntésnek tűnik, hogy Ilana az egész ötödik évadban nem borotválta a hónalját, azonban akármennyire is tabudöntő módon mutatja be a sorozat a nők undorítónak titulált oldalát, a főszereplők ettől még (vagy épp ezért) kifejezetten magabiztosak és szexisek tudnak maradni.

A Crazy Ex-Girlfriend a dalbetétek egy részét hasonlóképpen a női testtel kapcsolatos tabuk ledöntésére, és nem mellesleg higiéniás tanácsadásra használta: énekeltek többek között a gyerekszülés gusztustalan és fájdalmas valóságáról, a szexszel összefüggő húgyúti fertőzésről, a hüvelygomba helytelen kezeléséről és az orgazmus hiányáról is. A nők szexualitása sincs véka alá rejtve ezekben a sorozatokban, aminek a megélése nem is feltétlenül köthető férfiakhoz. A PEN15-ben például Maya egy egész epizódot tölt az önkielégítés örömeinek felfedezésével (nem véletlen, hogy nem tényleges tizenhárom éves lányok játsszák a főszerepet), Fleabag Obama beszéde hallatán nyúl magához, Rebecca egy feminista pornóoldalon keres hangulatkeltő videót, a Broad City Ilanája pedig külön rituálét szentel a fontos eseménynek.

A Derry Girls esetében a szexualitás megélése már csak azért sem kap kiemelt szerepet, mert szinte mindig csapatban látjuk valamilyen bevetésen az e téren egyébként is tapasztalatlan lányokat, viszont azt a sztereotípiát ez a sorozat is rendszeresen lerombolja, hogy a tinilányoknak ne tombolnának ugyanúgy a hormonjaik, mint a fiúknak. A Shrillben már az is forradalminak számít, hogy egy ténylegesen túlsúlyos embert láthatunk szex közben, illetve egy nagyon fontos monológ is elhangzik arról, mennyire megkeseríti a magukat folyton sanyargató túlsúlyos emberek életét a kövérséget a lustasággal és akaraterő hiányával összekötő téves társadalmi gondolkodásmód. A női testtel kapcsolatos tabuk ledöntésénél az sem utolsó szempont, hogy a Shrillben az abortusz, a Fleabagben pedig a vetélés is fontos dramaturgiai szerepet kap.

Egy másfajta girl power

„Néha aggaszt, hogy nem lennék ekkora feminista, ha nagyobb melleim lennének.” Talán nem kell magyarázni, hogy a férfi író tollából meglehetősen problémásnak ható mondat mennyire ütős poén tud lenni, amikor Fleabag szájából halljuk. Arról nem is beszélve, hogy ezt a szöveget (ami a második évad negyedik epizódjában hangzik el) később egy olyan monológ követi, melyben ez a feminista főszereplő olyan vallomást tesz, ami darabokra rombolja az „erős független nő” imidzsét. Míg a nőknek igazságot szolgáltatni kívánó történelmi-életrajzi filmek (Mary Shelley, Két királynő, Colette) vagy a legyőzhetetlen hősnőket felvonultató blockbusterek (Wonder Woman, Marvel Kapitány, Alita: A harc angyala) esetében a műfajukból és céljaikból adódóan elképzelhetetlen lenne, hogy a pozitív női példakép ne legyen egyenlő a hibátlansággal, ezek a sorozatok nem feltétlenül festenek hízelgő képet a főszereplőikről.

A Crazy Ex-Girlfriend Rebeccája többnyire csak a saját érzéseivel van elfoglalva, és a manipulációtól sem riad vissza, a Broad City Ilanája és Abbije szétszórtak és felelőtlenek, a PEN15 tizenévesei önzők és hisztisek, a Derry Girls címszereplői erőteljesen súrolják a suttyóság határát, a Shrill Annie-je a teljes megalázkodásból mások érzéseit mellőző önmegvalósításba kezd, Fleabag pedig szexszel próbálja kitölteni a lelkében lévő űrt, ami elég súlyos szerepet játszott a legjobb barátnője elvesztésében is. Ennek egyik oka értelemszerűen az, hogy a komédia nem igazán tud működni jellemhibák nélkül, másrészt ezek a sorozatok pont úgy ünneplik a nőket, hogy a komplex valójukban mutatják be őket – jó és rossz tulajdonságaikkal együtt.

Nem véletlen az sem, hogy maguk a címek is alapvetően negatív jelzők: a fleabag (kb. bolhafészek) kellemetlen vagy mocskos embert jelent, a shrillt az idegesítően magas hangú emberekre használják, a broad (kb. maca) sem éppen tiszteletteljes megnevezése a nőknek, az őrült ex-barátnőt pedig nem is kell magyarázni. A Pitch Perfect – A tökéletes hang Kövér Amyjéhez hasonlóan azzal, hogy ők aggatják magukra ezeket a jelzőket, elveszik a lehetőséget másoktól a megbélyegzésre, és még akár a szó negatív jelentését is újragondolhatják. A közel sem hibátlan karaktereknek köszönhetően – akik nem mellesleg hollywoodi bombázók helyett átlag kinézetű nők – pedig sokkal többen érezhetik magukat reprezentálva ezekben a történetekben.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.