Egy palesztin New Yorkba megy

Elia Suleiman: It Must Be Heaven / A mennyországnak kell lennie

Elia Suleiman új filmjében a rendező alteregója, a szalmakalapos ES újabb abszurd szkeccs-jelenetekben tapasztalja meg a világot, ezúttal azonban elhagyja Palesztinát, és Párizsban, majd New Yorkban keresi a „mennyországot”. Saját „szűrőjétől” azonban nem tud szabadulni, mindenhol harci készültséget lát.

A názáreti születésű filmrendező már első, 1996-ban Velencében díjazott nagyjátékfilmjében (Chronicle of a Disappearance) is szerepelt, a flâneur szemszögéből mutatta be környezetét, és ezt a formátumot őrizte meg ötödik játékfilmjében is: abszurd gegek köré épülnek a jelenetek, amelyek kezdetben a világból ellesett furcsaságoknak tűnnek, majd fokozatosan egyre szürreálisabbá válnak. Mintha egy szelídebb, kevésbé hideglelősen fura Roy Andersson rendezte volna őket. Suleiman szándékosan kerüli, hogy túl sok vágással, közelikkel, párbeszédekkel irányítsa a néző figyelmét, a jeleneteket csak laza narratív szál fűzi össze: ES, a palesztin filmrendező utazása Nyugat-Európába és Amerikába. A némafilmsztárokat idéző szalmakalapos (egyetlenegyszer szólal meg, akkor is annyit mond, hogy „I’m Palestinian”) visszafogottan ugyan, de végül mégis kilép korábbi passzív megfigyelő szerepéből, megérintik, hatnak rá a látottak, sőt, cselekvésre késztetik.

A film vázlatos önéletrajzként is felfogható: Palesztinában kezdődik, majd Párizsban és New Yorkban folytatódik, abban a két városban, ahol Suleiman legalább egy-egy évtizedet eltöltött, végül ismét Palesztinában fejeződik be. Egyféleképp az ellentéte a rendező már említett első játékfilmjének, amely a hosszú távollét utáni hazatérés szerteágazó élményeit mutatta be. Az első jelenet, amelyben éneklő hívők serege, élükön a pappal, a templomon, közösségi terükön kívül reked, megadja a politikai alaphangot, de anélkül, hogy szájbarágós lenne. A citromfát kisajátító szomszéd, az egymást szapuló apa és fia, a húgukra szigorúan felvigyázó fivérek, vagy az aludttejes edényt a fején cipelő beduin nő jelenete társadalmi kommentárnak is beillik, de nem erőltetetten az. A párizsi, és főleg a New York-i rész viszont mintha szándékosan klisék harca lenne.

Mit lát egy palesztin, amikor megérkezik Párizsba, ahol épp a nemzeti ünnepet ülik? A városközpontban felvonuló tankok például valószínűleg elgondolkodtatják. Érzékenyen reagál az egyenruhásokra is, akik nemcsak erő-, hanem létszámfölényben is vannak a civilekhez képest, a hajnali csendben hoverboardokon zümmögnek tova. Persze mindezt burleszkszerű túlzásokkal képzeljük el. Párizs, mint tudjuk, a divat és a sikkes nők városa – látjuk is ES-nal együtt hosszú lassított perceken át a korzózó lányokat, a turisták városa – a gyanútlan japán pár meg is kérdezi ES-t, hogy ő-e Bridget, a házigazdájuk.

És mit lát a nyugat, ha találkozik egy palesztinnel? Szintén kliséket. A francia producer, akit egyébként a film nemzetközi forgalmazója, Vincent Maraval alakít, azzal utasítja el ES forgatókönyvét a filmben, hogy „nem elég palesztin, bárhol játszódhatna.” „Palesztin, de vicces filmeket csinál” – mondja a filmbeli amerikai producernek „barátjáról, Eliáról” a szintén cameoszerepet játszó Gael Garcia Bernal. „Van egy filmterve a közel-keleti békéről!” – folytatja. „Ez máris vicces…” – reagál a producer, és faképnél hagyja őket. Az afroamerikai taxisról rövid úton kiderül, hogy Yasser Arafat nagy rajongója, a jós sem tud másról nyilatkozni, mint Palesztina jövőjéről. Csoda, hogy ezek után ES az anyukáktól a totyogókig minden amerikait fegyverrel az oldalán lát bevásárolni vagy kiszállni a taxiból? Mintha bosszúból kereste volna meg a legbanálisabb klisét. Hiszen ők azok, akik folyamatosan lepuffantják egymást az iskolákban, nem?

ES amolyan burleszkesen, egy reptéri biztonsági őr összezavarásával vesz elégtételt amiatt, hogy a békét nem találta nyugaton sem, és hazatér a Közel-Keletre, ahol egy csapat önfeledten bulizó palesztin fiatal láttán mintha mégis megtalálná. De ez csak egy lehetőség. Elia Suleiman filmje olyan alkotás, amiből mindenki mást lát majd ki, attól függően, hogy milyen „szűrővel” indul moziba. Talán csak egy dolog teljesen egyértelmű benne: a háború elutasítása.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.