Egy újrahasznosított élmény

Guy Ritchie: Aladdin

Évek óta tart a Disney aranytojást tojó trendje, és bár a klasszikussá vált rajzfilmjeikből készült élőszereplős remake-ek végtelen sora már eddig is szemöldökráncolásra adott okot, talán semmit nem övezett még akkora előzetes ellenszenv, mint az Aladdint. Ugyan a Guy Ritchie által rendezett remake nem lett a Disney nagy beégése – mint ahogy azt az előzetesek sugallták – sőt kifejezetten szórakoztató és látványos alkotás, de a pénzhajhászaton túl semmi nem indokolja az elkészülését.

Az eredeti alapanyagtól való eltérés tekintetében az Aladdin valahol középtájékon helyezkedik el a remake-ek sorában: nagyjából megmaradt az 1992-es rajzfilm cselekményváza, de a forgatókönyvet jegyző Guy Ritchie és John August rengeteget változtattak a történeten. Aladdin itt is a piacon találkozik először az álruhás Jázmin hercegnővel, és a lámpa is hasonló körülmények között kerül a birtokába, de a kulcsfontosságú pillanatokhoz vezető út többségében teljesen eltér az eredeti mesétől. A két órán túlnyúló játékidő azért így sem érződik indokoltnak, de az újragondolás miatt legalább nincs olyan érzésünk, hogy teljesen feleslegesen hozzáadott jelenetekkel mesélik el hosszabban ugyanazt a történetet (mint például A szépség és a szörnyeteg-remake esetében).

Vizuálisan sem tekinthető szolgai másolatnak a film, sőt: lehet, hogy Guy Ritchie már túl van az alkotói virágkorán, de még mindig profin rendez akciójeleneteket. Látszik, hogy nem akarta megúszni a dolgot a rajzfilm híres kompozícióinak lemásolásával, hanem volt rendezői víziója. Ez rögtön tetten érhető az Agrabah főbb helyszíneit egy snittben bemutató nyitószekvenciában, ami egyébként messze hatásosabb hangulatkeltő képsor, mint a filmhez kiadott előzetesek. Ami magát a fiktív arab várost illeti, még a rajzfilmnél is meseszerűbbre sikeredett; nyomokban sem lelhető fel autentikusság a díszletekben, úgyhogy akinek nem kenyere a bollywoodias álomvilág, az valószínűleg színmérgezést fog kapni a film végére. Természetesen az összes ismert dal felcsendül, és bár a modernizált hangszerelés jobbnak nem jobb az eredetinél, stílusban passzol Ritchie rendezéséhez. Alan Menken ismét szerzett új zenét is a remake-hez, de Jázmin ezredik eurovíziós balladájához hasonló dala középszerűségével kilóg az ismert slágerek közül.

Térjünk is rá arra a kérdésre, ami mindenkit foglalkoztat: milyen Dzsini lett Will Smith-ből? Mivel az eredeti Dzsini gyakorlatilag Robin Williams személyiségére és előadásmódjára lett írva, a legnagyobb szkepticizmust ez a szerep övezte. Nemcsak Williams ikonikus alakítása miatt, hanem mert a dzsinn karaktere olyannyira az animációs médiumra lett szabva, hogy ezt a fajta kreatív szabadságot nehéz volt élőszereplős környezetben elképzelni. Szerencsére Smith inkább a saját karizmájára támaszkodott Williams stílusának utánzása helyett, a dollármillióknak és a digitális technológiának köszönhetően pedig sikerült lenyűgöző látványt teremteni – de azért így is csak a szegény ember Dzsinijét kaptuk. Az Aladdint nem a húzónév Smith viszi el a hátán, hanem a címszereplőt alakító Mena Massoud, a csiszolatlan gyémánt, akire hosszas castingolás után találtak rá, és megérte rászánni az időt a keresésére. Parkour-mutatványaival és a hófehér mosolyával Massoud gyakorlatilag olyan, mintha valaki hús-vér embert varázsolt volna a rajzfilmes Aladdinból; a közös jeleneteik  Jázmint megformáló Naomi Scottal pedig sokkal varázslatosabbak, mint Smith CGI-cunamis magánszámai.

A jelentős változtatásoknak köszönhetően nem unja magát halálra az sem, aki kívülről fújja az eredeti rajzfilmet, viszont az újragondolás és a nosztalgia erőltetett egyesítése néha már a dramaturgiát is összezavarja. Erre jó példa, hogy Aladdin híres bemutatkozó dala, amiben arról énekel, hogy azért lopott kenyeret, mert éhezik, Jázmin menekítésekor hangzik el, és teljesen értelmét veszti az adott szituációban. A szerencsésebb változtatások közé tartozik a főgonosz Jafar (Marwan Kenzari) hataloméhségének mélyebb megalapozása, aki Aladdinhoz hasonló piti tolvajként kezdte, de aztán rájött, hogy „ha almát veszel el, tolvaj vagy, ha pedig hatalmat, akkor államférfi.” A karakterben csírájában felismerhető a Trónok harca Kisujja, de az írók nem aknázták ki a benne rejlő potenciált, így Jafar az ügyes manipuláció helyett még mindig csak a varázsjogarával képes érvényesíteni az akaratát.

Jázmin hercegnő karaktere is átesett azon az emancipációsnak szánt átiraton, ami az utóbbi évek Disney-filmjeit jellemzi. Kivételesen nem a kedvenc közhelyüket puffogtatták el, tehát Jázmin nem a tudományért rajongó feltaláló, mint Belle A szépség és a szörnyetegből, Milly a Dumbóból és Clara A diótörő és a négy birodalomból, hanem egy üvegplafont áttörni kívánó feminista élharcos. Míg az eredeti mesében az önálló döntésekre vonatkozó törekvése abban merült ki, hogy csak olyan herceghez volt hajlandó hozzámenni, akibe ténylegesen szerelmes, az élőszereplős remake Jázminja már nagyobb célokat tűz ki maga elé: úgy gondolja, hogy nincs is feltétlenül szüksége férjre, hiszen a többnyire ütődött hercegeknél igazságosabb uralkodó válhatna belőle. Mindez alapjaiban egy szép és fontos üzenet a kislányok részére arról, hogy igenis vágyhatnak nagy felelősséggel járó vezetői pozícióra, de a felnőtt nézőknek már szemet szúr, hogy így egy hamiskásan csengő áriával akarták a lehető legegyszerűbben begyűjteni a progresszív pontokat.

Az Aladdin szerethető alkotás, de felesleges a Disney fejeseinek azzal áltatniuk magukat, hogy egy új generációnak készítenek filmeket. Ezek a remake-ek csak arra jók, hogy jobb program híján egyszer megnézzük őket a moziban vagy otthon egy unalmas délután, ugyanis az önutánzásból nem lehet örökséget teremteni. Az eredeti rajzfilm a vizuális megoldásoktól kezdve a humoron és a dalokon át Robin Williamsig minden szempontból felülmúlja az élőszereplős változatot.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.