Éjjel-nappal Kodály körönd

Petrovics Eszter: A mi Kodályunk

Amikor a kereskedelmi tévék reality műsorokkal árasztották el az esti műsorsávot, kétféle kritika érte őket. Az egyik oldalról az egész műfajt támadták a mesterkélt párbeszédek és a valóságshow nevét meghazudtoló dramaturgia miatt, másrészt felmerült a puzséri értelemben vett szellemi kútmérgezés, a tény, hogy egy Éjjel-nappal Budapest nem teremt vagy közvetít semmilyen értéket. Az MMA támogatásával készült A mi Kodályunk azt a merész kérdést teszi fel, hogy vajon az előbbi hiányosságok megbocsáthatóak-e, ha a film tényleg mindent megtesz a kultúra terjesztéséért.

Mostanában nem A mi Kodályunk az egyetlen olyan film, ami egy magyar géniusz bemutatásával próbálkozik. Pár hónapja A feltaláló a Béres-csepp készítőjének életéből ígért fordulatos filmet, azonban az a tökéletes főszereplő miatt csak akkor lesz használható, ha Béres Józsefet szentté akarják avatni. Ezzel szemben a hivatalos leírás szerint A mi Kodályunk „a dokumentumfilm és a játékfilm határán mozgó életrajzi film”. Ezt a cirkalmas megfogalmazást valószínűleg az indokolja, hogy senki nem merte a reality szót használni egy ilyen produkció kapcsán, pedig nagyjából öt perc után az amatőr színészi játékból kiderül, hogy itt egy klasszikus, másfél órába sűrített kulturális valóságshow-ról van szó. A kerettörténet szerint Devich Gergely csellóművész és Ránki Fülöp zongoraművész egy koncert kapcsán úgy akar közelebb kerülni a művészhez, hogy felkeresik fiatalkorának legfontosabb állomásait: a már Szlovákiában található Galánta és Nagyszombat mellett Budapesten az Eötvös Kollégium és a Kodály-szobor kap kiemelt szerepet.

A film nem mindig kezeli megfelelően az ismeretterjesztő filmek éppen aktuális trendjeit. Azt pontosan érzékeli, hogy a fotogén könyvtárakban berendezett beszélő fejek ideje már rég leáldozott, napjaink kutatói a terepre mennek, és amit csak lehet, gyakorlatban mutatnak be. A mi Kodályunk elsősorban a határon túli helyszíneken működik igazán, ahol a két utazó átlagemberekkel találkozik és testközelben éli meg, hogy mit jelent nekik Kodály öröksége. A „mutasd, ne mondd” elvét azonban sajnos csak mérsékelten sikerült elsajátítani. A film felénél végre lehetőség adódik egy kis aktivitásra, ahogy egy szakértő bemutatja a viaszhengeres fonográf működési elvét, majd pár perccel később egy eredeti Kodály-felvétel is előkerül a kis karton hengerből, a fényen megcsillanó karcolatok közel száz éves hanganyagot rejtenek. Az ígéretes felvezetés ellenére a fonográfotot sosem üzemelik be, sőt a Kodály-felvételt sem játsszák le a szemünk előtt (ha esetleg ennek a műtárgyak megóvása lenne az oka, ezt elfelejtették közölni).

A film igazi problémája a karakterdinamika hiánya, ami különösen azért problémás, mert „a játékfilm határán mozgó” történetet ígértek nekünk. A film két főszereplője, Devich Gergely és Ránki Fülöp kétségtelenül a legjobb idegenvezetők ebben a világban – fiatalok, lelkesek, láthatóan imádják a hangszerüket, és hatalmas élmény nekik a Kodály-túra. A probléma ott kezdődik, hogy egy hibás dinamikára épülő forgatókönyvet kell eljátszaniuk. Az ismeretterjesztő műsorok első hullámában laikus riporterek kérdezgették a szakértőket, akik életük munkáját próbálták emészthetően összefoglalni öt percben. A műfaj jelenlegi trendjében már inkább azt látjuk, hogy a témával foglalkozó kutató a helyszínekre utazik, hogy dialógust folytasson az ottani szakértővel (pl. helytörténésszel vagy múzeumi kurátorral). De mindig fontos, hogy a két beszélgető fél hiányos információkkal rendelkezzen, a teljes képet csak a beszélgetőtárssal együttműködve kapja meg. A mi Kodályunk két főszereplője ezzel szemben mesterkélt párbeszédekben próbálja összefoglalni Kodály életművét. Nyilvánvaló, hogy mindketten töviről-hegyire ismerik a mester életét, a forgatókönyvíró azonban nagyjából 50-50 százalékban adagolja szét az Életrajzi lexikon Kodály-szócikkét a két zenész között. Ezekben a „párbeszédekben” csak olyan kérdések hangzanak el, amelyekre mindketten nyilvánvalóan tudják a választ, így már maga a kérdésfelvetés is indokolatlannak tűnik.

Amikor a túra nagyjából a film felénél Budapestre érkezik, a két főszereplő a játékidő maradék részét a Várban található Kodály-szoborral szemben tölti, innen csak néha ugranak el olyan helyekre, mint például a Zeneakadémia vagy az Eötvös Kollégium. Míg Szlovákiában elsősorban helytörténészekkel és az adott város kulturális elitjével találkoztak, Budapesten inkább kortársaikkal beszélgetnek több-kevesebb sikerrel. Egyrészt örömteli látni, hogy a szlovákiai gyerekkórusokon túl a fővárosban is vannak olyan fiatal művészek, akik Kodály életművét gondozzák, másrészt azonban adódik egy amúgy hangsúlytalan pillanat, ami egy pofonnal küldi helyre a film tempójába belerázódó nézőt. Amikor a fiatal művészekből álló Kruppa vonósnégyes gyakorolja Kodály egyik művét, a próba legvégén a csellista felteszi a rettegett kérdést: „És azt tudod, hogy milyen népdal, honnan gyűjtötte és kicsoda?” A zenetörténeti szigorlatok utálatos keresztkérdéseit idéző beszólást szerencsére mindhárom zenész egy magabiztos „Vikár Béla, Somogy megyében” válasszal nyugtázza. Én készültem, tanár úr!

Egy-két ilyen tanár-diákos momentum miatt A mi Kodályunk az amúgy ambíciózus célkitűzése ellenére nem lesz több, mint egy nemes céllal megáldott ismeretterjesztő műsor – de semmiképp sem játékfilm. A két narrátor nem fejlődik, nem változik meg a túra hatására, dramaturgiai változást pedig a címszereplő Kodálynál sem tapasztalunk, hiszen ő már a születése pillanatában zseni volt és a jelleme is kifogástalan – a legnagyobb „gyengesége”, hogy kollégista évei alatt egy bohózatban a kísérőzenét fütyülte, tehát volt humora. Ez azért is szomorú, mert amíg Kodály a maga korábban valódi rebellis volt, a film pár mondatot leszámítva igazi eminens mintadiáknak akarja bemutatni – pedig az előbbi kép nemcsak sokkal izgalmasabb, hanem sokkal közelebb is áll a valósághoz. Szorosabbra vágva és a megfelelő médiumban (vasárnap este az M5-ön) A mi Kodályunk a jól kiválasztott zenerészletekkel és a fiatal művészeket felvonultató optimista végkicsengéssel még jobban működne – és reméljük, hogy minél hamarabb megjelenik ott is.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.