Életed leghosszabb filozófiaórája

Cristi Puiu: Malmkrog

Öt arisztokrata három és fél órán keresztül vitázik (vallás)filozófiáról egy főúri kastélyban, franciául: Cristi Puiu új kosztümös filmje, a Malmkrog rengeteg gondolatot ébreszthet a türelmes nézőben, miközben gyakorlatilag nézhetetlen.

„Nos, hercegem, Genova és Lucca most már nem egyéb, mint a Bonaparte család jószága. Figyelmeztetem, ha azt állítja, hogy nem lesz háború, ha még mindig megengedi magának, hogy mentegesse ennek az Antikrisztusnak (szavamra, én hiszem, hogy az) minden galádságát, minden erőszakoskodását, akkor nem ismerem többé, akkor nem barátom – vagy ahogy mondani szokta – nem hűséges rabszolgám többé.” A Malmkrog olyan, mintha Tolsztoj Háború és békéjének legendás kezdőmondatait és -szituációját végtelenítené. Az eredetiben franciául („Eh bien, mon prince…”) zajló jelenet arisztokraták körében játszódik, akik félig unalmukban, félig komolyan a háborúról és Napóleonról filozofálgatnak, a regény további részében pedig ez az unalom és komolyság ég a körmükre.

Cristi Puiu új filmje ugyan közel száz évvel később játszódik, a világképe mégsem különbözik igazán, bár a Malmkrog nem Tolsztojon, hanem a 19. századi orosz vallásfilozófus, Vlagyimir Szolovjov művén, magyarul Az ​Antikrisztus története – Három beszélgetés a háborúról, a haladásról és a világtörténelem végéről címmel megjelent kinyilatkoztatásán alapul. Puiu először egy 2011-es toulouse-i színjátszó workshopon tette próbára a résztvevőket a filozófiai traktátus dramatizálásával (a kísérletből film is készült Trois exercices d’interprétation címmel), a Malmkrog pedig tulajdonképpen ennek a továbbgondolása, hiszen a színészek közül is többen visszatértek az immár filmszerű díszletek között felvett, ám ezen túl alig filmszerűsített kísérletben.

A Malmkrog a Berlinale Encounters szekciójában mutatkozott be, amelyben esztétikailag és szerkezetileg újító szándékú műveket vetítettek, Puiu filmje pedig bizony mélyen aláássa mindazt, amit a filmről, filmszerűségről gondolunk – megfoszt olyan, hagyományosan alapkövetelménynek gondolt tényezőktől, mint a montázs, a tér, idő vagy a szereplők hátterének definiálása – és a cselekmény. A Malmkrog bármiféle felkészítés nélkül bedob egy szituációba, hogy aztán statikus kamera előtt, hosszú beállításokban kövesse három előkelő nő és két férfi véget nem érő, franciául zajló filozófiai vitáját Szolovjov elvei mentén. Csak morzsákból lehet következtetni arra, hogy kik ők, hol és mikor játszódik a film, amelyben egyébként egy magyar katonatiszt és magyar szolgálók is feltűnnek. A címet egy erdélyi szász, magyarul Almakeréknek nevezett településről kapta a film, innen sejthetjük, hogy az itteni Apafi-kastély adta nemcsak a forgatás, hanem a történet helyszínét is. Azonban az, hogy melyik szereplő pontosan milyen nemzetiségű, miért vannak itt és egyáltalán mennyi időt ölel fel a történet, végig homályban marad – Puiu fogódzók nélkül kényszerít végig Szolovjov filozófiáján.

Az elegáns társaság végtelen beszélgetései a háborúról, Isten és ember viszonyáról, a fejlődésről, a halálról és az orosz-európaiságról szólnak, miközben a szalonban álldogálnak, ebédelnek, kiállnak a tornácra és hasonló „mozgalmas” tevékenységeket végeznek. A hat részre osztott történet csak néha vesz különös fordulatot: az első rész végén az egyik szereplő váratlanul elájul,  a film közepe felé, szintén az egyik rész végén az egész társaságot legépfegyverezik, máskor pedig anakronisztikus gramofonzene szűrődik be a köreikbe. A szándékosan talányos körülmények azonban nem elég gyakoriak ahhoz, hogy fogyaszthatóvá tegyék a 3 óra 21 percen keresztül hömpölygő monológokat, amelyek egyébként – főleg a vágások hiányában – emberfeletti teljesítményt követeltek a színészektől. És ez a Malmkrog legnagyobb kihívása: egyértelmű, hogy Puiu korábbi kortárs, realista, román új hullámos drámáival (Zseton és beton, Lăzărescu úr halála, Aurora, Sieranevada) ellentétben ez a film egészen más dimenzióban mozog, de egyszerűen túl kevés kontextust ad ahhoz, hogy értelmezni tudjuk, miközben szélsőséges stílusával túlságosan próbára teszi a néző türelmét és éberségét.

Miközben a Malmkrog szándékosan provokál a stílusával, közel befogadhatatlanná téve magát az akcióorientált, világosan lehorgonyzott filmekhez szokott közönség számára, rengeteg gondolatot ébreszthet a türelmes nézőjében. Miért vette elő Puiu Szolovjovot? Lehetséges-e, mint ahogy az író-rendező nyilatkozta, a beszédet megtenni egy film akciójává, és megragadni az olvasás élményét a vásznon? Mi sülhet ki abból, ha találkozik Jancsó Téli sirokkójának parabolisztikussága, Buñuel polgárpukkasztó, abszurd tréfája és Robert Altman túlbeszéltsége? A Malmkrog eseménytelen órái közben bőven van időnk referenciákat keresni, elmélkedni, és ha sikerül ráhangolódnunk, akár még a világunkból is megérthetünk egy s mást. Ugyanis Szolovjov aktuális, még ha ennek a felismerését a Malmkrog aligha kínálja tálcán, hiszen kellőképpen lefoglal a nézhetetlenségével, a befejezése pedig ennél nyíltabb már nem is lehetne. Összességében Puiu bátor kísérletet vitt véghez a Malmkroggal, amelynek az eredménye egy tipikus fesztiválfilm lett, de abból a fajtából, ami először humbugnak tűnik, utána mégis hetekig foglalkoztatnak a megoldásai – és mint ilyen, kár kihagyni az élményét.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.