Életközépi alkotói válság

Radha Blank: The 40-Year-Old Version / A negyvenéves változat

Radha Blank (aki a Sundance Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó díját is elhozta ezért az alkotásáért) magáról és magának forgatott filmet, azonban közben nem felejtett el a nézőjével sem kommunikálni. A negyvenéves változat toposzokból építkezik ugyan, ezeket azonban remek érzékkel és friss megközelítéssel használja fel, így a végeredmény egy rétegelt alkotás, mely jóval mélyebb annál, mint amilyennek elsőre tűnik.

A negyvenéves változat esetében egyáltalán nem túlzó az a kijelentés, hogy egy személyes, már-már intim filmről van szó. Hiszen nemcsak Radha Blank írta és rendezte az alkotást, hanem ő, illetve az ő egyfajta alteregója áll a film középpontjában. A filmbéli Radha valaha a New York-i színházi élet ünnepelt tehetsége volt, aki számtalan díjat nyert darabjaiért. Mára azonban a siker tovatűnt, egy helyi középiskolában tart színjátszókört, emellett pedig próbál valahogyan visszakapaszkodni a színházi elitbe. Egy napon azonban teljesen új impulzus éri, elkezd rappelni, a rímfaragás pedig mind művészként, mind individuumként új távlatokat nyit előtte.

Blank egy sokszínű filmet forgatott – ez a kijelentés a tematika és a zsáner(ek) tekintetében is megállja a helyét. Utóbbiakat vizsgálva valódi műfaji szintézissel van dolgunk, hiszen egyszerre köszönnek vissza a romantikus komédia, a szatíra és a lélektani dráma elemei. Blank azonban remekül egyensúlyozik a műfajok és hangvételek rengetegében, ennek pedig az az oka, hogy világos alkotói koncepcióval rendelkezik: egy élethelyzetről akar mesélni, annak minden fonákságával és abszurditásával. A film humora remek, egyszerre érezhető benne az önirónia és a maró cinizmus.

Ez pedig már átvezet a tematikai sokszínűséghez. Ahogy arról már szó esett, A negyvenéves változat alapvetően toposzokból építkezik, s az élete közepén válságba kerülő alkotó archetípusa sok filmesnél megjelent már – talán az utóbbi évek egyik legkiválóbb példája Charlie Kaufman Kis-nagy világja (Synecdoche, New York), mely a szimbolikus jelentőséggel bíró helyszín miatt is jó analógia –, Blank azonban frissen nyúlt a jól bevált recepthez, hiszen szembeállított két, a skála eltérő végein elhelyezkedő művészeti ágat. A hip-hop és a színház viszonya azonban csak kezdetben tűnik szembenállásnak: végsősoron mindkettő arról szól, hogy magunkat, a bennünk szunnyadó dilemmákat, a minket foglalkoztató problémákat tudjuk verbalizálni. És mindkettőnek a középpontjában ott áll a művész, aki elsősorban a saját démonaival küzd.

A film elvégre mégiscsak Blankről szól. Arról, hogy ő hogyan találhatja meg a saját hangját művészként, hogy őt mik foglalkoztatják. Ilyesfokú személyességet idén talán csak a Tönkretehetlek (I May Destroy You) című sorozat esetében tapasztalhattunk mostanában, amelybe Michaela Coel fogalmazta bele a saját traumáját. Így alakítás helyett jóval inkább portéskiccelés az, amit Blank csinál, így a film metanarratívája erőteljes, a korábban említett szatirikus hangvétel pedig ebben az aspektusban érhető tetten leginkább.

Fontos szerepet kap A negyvenéves változatban emellett a színházi elit ábrázolása, kicsit absztraktabban értelmezve azonban az egész kulturális életre vonatkozóan fogalmazódnak meg állítások. Blank szerint sokan manapság is úgy beszélnek az előítéletes gondolkodás hibáiról, hogy közben maguk is hemzsegnek az előítéletektől. Kiderül, hogy egy fiatal, fekete nőnek milyen elvárosokkal kell megküzdenie alkotóként, és hogy ezek a kimondatlan projekciók hogyan csorbítják az integritását. Az egész kultúrkör hozzáállását szinte szinekdotikus módon jelképezi Josh Whitman (Reed Birney) karikaturisztikus karaktere. Ő a producer, aki valójában nincs is tisztában a kezei alatt dolgozó művészek értékeivel, hanem évtizedes, idejétmúlt berögződéseknek próbálja megfeleltetni az alkotókat. A mellékszereplőkre egyébként általában is igaz, hogy nem jellemként, hanem funkciók megtestesítőjeként vannak jelen a történetben: mind Radha függvényében, az ő életének alakulása nyomán nyerik el értelmüket: Archie (Peter Kim) egyszerre a múlt mementója és a jelenben is erős reflexió, a főhős tanítványai pedig azért vannak jelen, mert az ő megmentésükkel kicsit maga Radha is megnyugvásra lelhet. (Persze ez sem új gondolat, korábban többek között Ryan Gosling prezentálásában is láthattuk ezt a Fél Nelsonban.)

Blank azonban túllép a személyes vonulaton, és társadalmi kérdésekkel is igyekszik foglalkozni, ezt pedig a filmben bemutatott színdarab segítségével teszi: azt sugallja, hogy bár ma már zökkenőmentesnek tűnik a különböző társadalmi csoportok együttélése, a probléma nem tűnik el attól, hogy megpróbáljuk a szőnyeg alá söpörni. Ugyanúgy ottmarad, és az elfojtás miatt még zabolázatlanabb formában fog a felszínre jönni. Blank szubkulturálisan is hiteles, remekül ábrázolja az alulról szerveződő hip-hop-mozgalmakat (kiemelten fontos, hogy a kultúrkört nem sematikusan, egységes masszának mutatja be, hanem mint egy kifejezetten sokszínű társaságot).

A rendezői szándékot Eric Branco elegáns képei egészítik ki. A fekete-fehér ábrázolás elsőre meglepő választásnak tűnhet, ám egyáltalán nem funckiótlan, hiszen remekül érzékelteti azt a kilátástalanságot és tompaságot, ami a főhőst jellemzi. A negyvenéves változat egy kitűnő film, mely amellett, hogy minden ízében személyes, a kulturális és társadalmi kontextusát sem tagadja le. Úgy tűnik, ahogyan a filmbéli alteregójának, úgy Radha Blanknek is sikerült megtalálnia a saját hangját.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.