Romain Gary Émile Ajar álnevén írt regényének harmadik filmadaptációjában Momo már nem a kis Arthur nevű esernyőjével keresi a pénzt, hanem kábítószer-kereskedelemmel, a történet napjainkban játszódik, a keserédes, traumáktól terhelt hangulatot pedig egy könnyedebb megközelítés váltja fel. Az új feldolgozás azonban minden újító szándéka ellenére épp a legfontosabb pontokon bukik el.
Az Előttem az élet című regény 1975-ben jelent meg, szókimondásával, fanyar humorával, és a minden mondata mélyén ott bujkáló történelmi traumákkal pedig hamar ki tudott tűnni, sőt kicsit előre is jelezte azt, hogy az új évezredben milyen irányba fordul majd a múltbéli események feldolgozásának tendenciája: az alkotók a nagy kiállású, egyetemes igényű történetek helyett ma már apró emberi sorstragédiákon keresztül próbálják bemutatni a történelmi múlt fordulópontjait. Épp ezért érhető, hogy Edoardo Ponti rendező miért látott fantáziát a történetben (amelynek 1977-ben már készült egy egészen kiváló feldolgozása, amely el is hozta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díját Franciaországnak), azonban a megvalósításba olyan kapitális hibák csúsztak, melyek elhomályosítják a kétségtelenül nemes szándékot is.
Momo (Ibrahima Gueye) problémás gyerek, gondviselője pedig úgy dönt, hogy Rosa mamára (Sophia Loren) bízza, hiszen az idős asszonynak van tapasztalata az ilyen gyerekekkel való foglalkozásban. A kezdeti súrlódások után bensőséges kapcsolat alakul ki Momo és Rosa között, hamar kiderül azonban, hogy az idős asszony súlyos beteg, az arab kisfiú számára pedig nem marad más cél, minthogy gondviselője méltó módon tudjon elbúcsúzni a földi élettől.
Ahogy a bevezetőben is említettük, Ponti (Sophia Loren és Carlo Ponti producer fia) újító szándékkal kezdett neki az adaptációnak, és bár ez az attitűd dicsérhető, a végeredményt látva így is keserű lehet a szájíz. Bár már önmagában az is megkérdőjelezhető, hogy erre az újító szándékra mennyire volt szükség, ugyanis az alapmű által felvetett, az identitással, a múlt feldolgozásával kapcsolatos kérdések mindig aktuálisak maradnak. Az persze egyáltalán nem baj, sőt üdvözlendő, ha egy rendező próbál hozzátenni a feldolgozott műhöz, azonban ez esetben nagyon rosszul sikerült az aktualizálás.
Radikális változtatás, hogy az ezúttal szubszaharai Momo nem kisgyermekként, hanem nagyjából tíz évesen kerül Rosa mamához, így a Nadine-nal kapcsolatos szál szinte teljesen kimarad: felmerülhet bennünk a kérdés, hogy pontosan lehetett az alkotók célja ezzel, ugyanis nemcsak hogy nem ad hozzá semmit a történethez, hanem sérti is annak kontinuitását. Ezáltal Rosa és Momo kapcsolata is sokkal hirtelenebb ebben a verzióban, kevéssé tud kialakulni az a bensőséges viszony, mely megmagyarázná a különleges kötődést. Persze ettől függetlenül a fő szál itt is működik, a keserédes, itt-ott szókimondó pillanatok itt is megvannak, azonban ez inkább köszönhető a hallatlanul erős alapműnek, mintsem az új film erényeinek. No meg persze a színészeknek, akik kétségtelenül mindent megtettek: Ibrahima Gueye tekintetében tökéletesen megvan Momo szemtelensége és korát meghazudtoló érettsége, a film legemlékezetesebb alakítását azonban Sophia Loren nyújtja, aki finom mimikával, alig érezhető hangsúlyokkal teremti meg a kedves, mégis sebzett Rosa mamát.
Nagy probléma azonban, hogy ezekkel a változtatásokkal a történeten túl a könyv tematikai sokszínűsége sem tud megvalósulni a filmben. Az arab és zsidó identitás francia környezetben való definiálása, illetve ezzel párhuzamosan azoknak a helyzeteknek a felismerése, ahol nem számít semmilyen hasonló címke, csak az, hogy emberek tudjunk maradni, egyáltalán nem kapnak szerepet (illetve amikor igen, akkor olyan didaktikus formában, mint pl. Momo találkozása a CGI-tigrissel). Bár a korrektség megkívánja, hogy azt is elismerjük, a változtatások a könyvre is oly jellemző szókimondásnak jót tesznek: a Gary stílusára jellemző trágárság és finom erotika remekül tud érvényesülni ebben a környezetben.
Az igazán nagy baj azonban az, hogy a film nemcsak adaptációként, hanem önálló alkotásként sem állja meg a helyét. Végig az lehet az érzésünk, hogy kerülgetünk valamit, a felszínét kapargatjuk valaminek, azonban komoly állítások megfogalmazására nem kerül sor, így a film érzelmileg is steril marad, nem működnek a dramaturgiai csúcspontjai. Ahogy említettük, Rosa és Momo kapcsolata is elnagyolt, a mellékszereplők pedig szinte csak vázlatként vannak jelen: az ez alkalommal transznemű Sofia, a doktor, vagy Hamil mind egydimenziós figurák, nem árnyalják őket a történet során, igazán nincs is funkciójuk. A lendületes zenére komponált montázsok pedig nagyon élesen ütnek el az egyébként súlyos témától. Emellett a film szerkezete is szétesik, a megismerkedés szakasza túl hangsúlyos és terjengős, ez pedig a későbbi, talán fontosabb eseményektől veszi el az időt.
Érthető tehát, hogy miért látott fantáziát ebben a történetben Eduardo Ponti, azonban az aktualizálás sajnos nagyon rosszul sikerült, így nemhogy hozzátenni nem sikerült a történethez, hanem az alapanyag nagyon fontos aspektusai maradtak teljesen kidolgozatlanul. A történet teljesebb mozgóképes feldolgozásáért továbbra is az 1977-es verzióhoz kell majd nyúlnunk.
