Élni, de hogyan

Michaela Coel: I May Destroy You / Tönkretehetlek

Michaela Coel egy szexuális támadás feldolgozását ígéri, de valójában generációja általános elveszettségét járja körbe a Tönkretehetlek című minisorozatban.

Arabella író, aki képtelen írni, a kiadója viszont anyagot követel. Egy órára elhagyja az alkotóházat, hogy kiszellőztesse a fejét, de belefut az egyik ismerősébe, ezután pedig egyik feles és egyik drog követi a másikat a londoni bárokban. Másnap a kábult, dezorientált, vérző homlokú nő rájön: valószínűleg elkábították és megerőszakolták.

Mintha még nem lenne elég baja.

A fiatal brit alkotó, Michaela Coel, aki kreátorként, íróként, producerként, részben rendezőként és színésznőként is felel a sorozatért, a saját traumáját dolgozta fel a Tönkretehetlek című minisorozatban. Bár így hirdetik, a 12 rész nem csupán a nemi erőszak különböző formáiról, a közös beleegyezés homályos határmezsgyéiről szól, hanem ennél jóval gazdagabb: teljes képet fest az Y-generáció szenvedélyeiről, elveszettségéről, mindennapi küzdelmeiről. Igaz, hogy újra és újra a szexus ezernyi arcához és az ambivalenciákból fakadó félreértésekhez, akár tragédiákhoz lyukad ki a sorozat, de a szerteágazó háttértörténetnek köszönhetően életszerű, a szalagcímeknél és jelszavaknál árnyaltabb, mélyebb és átérezhetőbb történetet bontakoztat ki. A Tönkretehetlek-ben minden eset egyéni, a szereplők háttértörténete nélkül nem értelmezhető, ezáltal pedig a sorozat jótékonyan vagy éppen zavarba ejtően bonyolítja a kortárs közbeszédben is újra és újra fellobbanó vitákat: ki, mikor, mibe megy bele, miért megy bele? Ki áldozat, ki elkövető – és mi van akkor, ha más-más helyzetben ugyanaz a személy lehet mindkettő? És természetesen a közkedvelt „minek ment oda”, „megérdemelte” kérdésekre sem spórolja meg a minden ízében valószerű, árnyalt választ.

A Tönkretehetlek az Y-generáció csapdahelyzetét mutatja meg: ha mindent szabad, akkor mindent kell is? Arabella és barátai, a botcsinálta színésznő, Terry, illetve a meleg fitnesszedző, Kwame számára minden elérhető, minden megszerezhető, ők pedig a külsőségeknek és az elképzelt elvárásoknak hódolva lubickolnak az élményhajszolásban. Azonban a sorozatban foglalt egy év alatt a saját bőrükön tapasztalják meg a pillanatnyiság kultuszának hátrányait és veszélyeit. Megvan rá a lehetőségünk, hogy mindent kifelé éljünk meg – de mit kezdünk ezzel? És mi történik akkor, ha valami rosszul sül el? Hogyan szállhatunk ki egy olyan életstílusból, amit körülöttünk mindenki űz? Egyáltalán, kire vonatkozik a cím: ki tehet tönkre kit, miért és hogyan?

A három fekete bőrű főhős elvileg a harmincas évei elején jár, de inkább tinédzserként viselkednek, élnek, úgy is néznek ki – erre ráerősítve a sorozat egy kamaszkori flashback-szálat is bevon a történetbe, amelyben a fiatal Arabella és Terry két felnőtt szemmel botrányos, akkor inkább kalandként megélt életepizódját ismerjük meg. A Tönkretehetlek arra mutat rá, hogy a lányok tizenöt év alatt sem távolodtak el igazán az akkori érzelmi fejlettségüktől, miközben felnőttként kellene döntéseket hozniuk, felelősséget vállalniuk – egyáltalán, élniük. Így a sorozat tétje valójában egy kései felnőtté válás. A szimpatikus karaktereknek pedig nagyon lehet szurkolni, hogy sikerüljön valódi értékeket találniuk a műanyag valóságban; patetikus szavakkal élve, ha jó későn is, de találjanak értelmet az életükben. Amiért érdemes máshogy csinálni, küzdeni, nem belehalni.

A Tönkretehetlek hasonló ívet jár be, mint a közelmúlt egyik hasonlóan szókimondó és provokatív brit sorozata, a Fleabag: Arabella is a magabiztos tagadásból kilépve, a traumák feltárása után mer sérülékenynek mutatkozni, új utakat keresni, egészségesebben élni. A Tönkretehetlek tulajdonképpen a trauma feldolgozásának útjait mutatja be, a kiútkeresés során olyan zsákutcákkal, mint egy új kaland, egy régi kaland felelevenítése vagy az Instagram-sztárrá és #metoo-élharcossá válás. Izgalmas adalékként a történet során Arabella mellett a két barátja, sőt, további szereplők szexuális eltévelyedései, botlásai és sérülései is előkerülnek, így az Arabellának előírt terápiás foglalkozások, amelyekre Terry és Kwame is elkísérik őt, valójában mindhármuk számára életmentőek. Csak ezt sem egymásnak, sem önmaguknak nem vallják be.

Sok időbe telik, mire képesek levetkőzni a még egymással szemben is fenntartott látszatokat: hogy az édeshármas lehet, hogy jó sztori, de valójában csalódás; a Grindr-szexfüggőség lehet, hogy menő és laza, valójában veszélyes és kiábrándító; egy útlevéllel és mobillal a zsebben Rómába utazni a drogdíler exbaráthoz pedig nem romantikus gesztus, hanem kétségbeesett kapálózás. Így az írónő, aki nem ír, a színésznő, aki nem játszik és a fitnesszedző (ez tulajdonképpen mellékes is) számára a szex, drog, buli szentháromságból az jelenti a kiutat, amikor ráébrendnek: a szexuális tudatosság egyben másfajta tudatosságot is hozhat az életükbe. Így nemcsak, hogy képesek lehetnek úgy élni, hogy elkerüljék az áldozat-elkövető tengelyt a maguk számára, hanem az olyan túlkapásokról is lemondhatnak, mint a doxing (személyes információk nyilvánosságra hozása bosszúból) vagy az etikátlan influencerkampányolás tisztán a pénzért.

A Tönkretehetlek a pozitív végkicsengése ellenére kemény menet nézőként, hiszen szörnyű élményeknek teszi ki a hőseit, sokszor elborzaszt akár morálisan, akár ízlést tekintve, miközben – főleg az első epizódok során – a narratívájával is zavarba hoz. Jórészt a főszerepet is alakító Michaela Coel elképesztő mimikájára kell hagyatkoznunk az események értelmezése, értékelése során, aki viszont drogtól zavaros fejjel, traumáját leplezve próbálja összerakni élete kirakósának darabjait. A Tönkretehetlek előszeretettel dob bele mindenféle magyarázat nélkül új jelenetekbe, miközben a kacskaringós történet gyakran meglepetésekkel teli irányokat vesz. Néha a kiindulópontot jelentő nemi erőszak szinte teljesen feledésbe merül, helyette a burjánzó mellékszálakat követhetjük.

Akárcsak a valóságban.

A Tönkretehetlek sűrű, életszerű sorozat, amely elkerüli a megmondogatást, kinyilatkoztatást, a dogmatikus irányok helyett az egyéniben hisz – mégis eljut valahonnan valahová. Az előzményekhez képest meglepően konzervatív befejezés pedig igazi megnyugvást és lezárást hoz: Coel végkövetkeztetése az, hogy az igazi elégtételt, lezárást a megbocsátás hozza el. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy mit tennénk, ha kézre kerítenénk az erőszaktevőnket, de valójában egyik megoldás sem megfelelő. Ekkorra pedig már nem is az a sorozat fő kérdése, hogy ki, miért és hogyan erőszakolta meg Arabellát, hanem hogy ő hogyan kerülheti el, hogy megismétlődjön vele a korábbi pokoljárása. Ő pedig, úgy tűnik, már tudja ezt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.