Emberek a havason

Daniel Sandu: Tata mută munții

A címbéli apa minél magasabbra jut a Bucsecs-hegységben, annál mélyebbre süllyed saját bűntudatában. Erős moralizáló dráma született, ami látványfilmes oldalát sem szégyelli megmutatni.

2017 talán legnagyobb román filmes meglepetése az Egy lépéssel az angyalok mögött (Un pas în urma serafimilor) volt, rendezője, a nagyjátékfilmmel akkor debütáló Daniel Sandu magabiztos kézzel vitte nagyvászonra az ortodox papnevelde ottliki világát: látszott, hogy a nagy „műfajfilm versus újhullám” tengelyen inkább az előbbit érzi magának, szívesen továbblépne már az annyi díjat hozó, de lassan megavasadó minimalista-dokumentarista fogalmazásmódtól, de többre is vágyik holmi olcsó szórakoztatásnál. Ilyesmi szerzői regiszterben kell elhelyeznünk új filmjét, az Apa hegyeket mozgat címmel fordítható, inverz antigonéi premisszájú, valós történetből inspirálódott filmjét is. Fontos a látvány, a környezet, a sztori helyenként hátborzongató mivolta is, de a film igazi érdekessége a karakterfejlődés.

A film főhőse, a hírszerzői múlttal, jó kapcsolatokkal rendelkező Mircea (a kissé hamisan megfiatalított Adrian Titieni) egy telefonhívást kap: a tévében háttérinformációként pergő képekről, miszerint a Bucsecs-havasokban eltűnt egy túrázó fiatal pár, kiderül, hogy köze van hozzájuk: az ő fia az, akit már második napja keresnek. Bușteni-be siet, és – mint minden apa ilyen helyzetben – nekifutamodna a hegynek. Ha bírná. Beismeri, hogy nincs fizikailag felkészülve a feladatra, így némi tépelődés után mozgósítja SRI-s (a szeku 1989 utáni utódja, a román hírszezés) kapcsolatait. Akik pénzt, paripát nem kímélve megérkeznek telefonjel-lokalizáló szerkezeteikkel, helikopterrel, mindennel, amit csak akartok.

Ha azt mondom, inverz Antigoné, a végtisztesség megadásának isteni parancsa mellett főleg arra gondolok, hogy Mircea egyfajta „későn virágzó” Kreón: hübrisze és hamartiája egyaránt tetemes. Valamilyen szinten a hatalom képviselője, és nem is átall az ő egyszem fiáért „állami támogatást” kérni, de amikor egy asszony kétségbeesetten esdekel, hogy az ő, frissen eltűnt lánya keresésére is mozgósítsák az amúgy is odacuccolt SRI-legényeket, a férfi durva szavakkal rázza le. Tipikusan román történet ez: annyit érsz, amekkora az ismeretségi hálód. Mirceában hiába kavarognak kreóni lelkiismeret-furdalások, az „istenek” neki sem kegyelmeznek, el kell buknia, el kell fogadnia, hogy nem különlegesebb másnál. Csodaszép jellemfejlődés lenne, ha tudnánk: a való Romániában ilyen majdhogynem lehetetlen.

Teiresziász is van a történetben: a hegyeket kvázi istenségként tisztelő hegyimentők idejében figyelmeztetik a férfit a veszélyre – a film legjobb színészi pillanatai, amikor a kétféle macsóság verbálisan összecsap –, ám Mirceát nemcsak a fia iránti szeretet hajtja, sőt, talán nem is az hajtja leginkább, hanem egy igazán kreóni érzés: a bűntudat. Amiért elhagyta azelőtti családját, a fiát az édesanyára bízva.

Több síkon is működik a film tehát, az antik drámára hajazó konfliktus enyhe társadalomkritikai éllel van tálalva, de primér mozis élményként is beválik az Apa hegyeket mozgat: a stáb tényleg felmászott a hegyekbe, hogy pár lélegzetelállító felvétellel kényeztesse a kamaradrámáktól megfáradt szemeket. A havasok itt nem képernyővédőre kívánkozó, túlszaturált látványosságként működnek, hanem ősi, fenyegető entitásként tornyosulnak a főhős elé. Persze, be-becsusszan pár érzelgősködő hegedűszólam, meg Sandu néha túl egyértelműen adja a karakterek szájába azt, aminek jobb esetben a képek közül kellene kiolvasódnia, de ilyen léptékű produkciót nyélbe ütni Romániában nem kicsi teljesítmény.

A filmet kísérő közönségtalálkozón az is kiderült, hogy mindez a TIFF-nek köszönhető: a fesztivál pitchfórumán hangzott el először az alapötlet, és ha megnézzük, hogy milyen jellegű európai pénzeket sikerült begereblyézni a filmre (pl. a legtekintélyesebb skandináv filmalap, a Film i Väst euróit), úgy tűnik, jó helyen dobbantott. Egyébként a film utolsó forgatási napja egybeesett a tavalyi korona-karantén első napjával, úgyhogy a leglátványosabb helikopteres jelenetet mégcsak nem is sikerült leforgatni.

Ha csak annyit sikerül elérnie a filmnek, hogy kicsit szembenézzünk saját magunkkal – meddig vagyunk képesek, meddig lehet, meddig szabad elmenni szeretteinkért ma Kelet-Európában –, máris megérte. Ha a Mungiu-féle (aki ennek a producere volt), szintén Titineni főszereplésével forgatott és szintén az apai felelősséget tematizáló Érettségi (Bacalaureat) lélektanilag és dramaturgiailag precízebb is, Sandu filmje látvánnyal és műfaji izgalmakkal tud kompenzálni.

tiff 2021 című dossziénkból:



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.