„Én bárkit otthagynék egy filmért, de senkiért sem hagynám ott a filmet”

François Truffaut: La nuit américaine / Amerikai éjszaka, 1973

Az Amerikai éjszaka az egyik legszebb szerelmi vallomás a filmkészítéshez – még úgy is, hogy François Truffaut filmbéli forgatásán ami elromolhat, az el is romlik.

A Nagy Oscar-maraton

Amikor François Truffaut megrendezte az Amerikai éjszakát, a leáldozóban lévő francia új hullám egyik legnépszerűbb figurája volt: az egykori filmkritikus a hírnevét megalapozó Négyszáz csapás, a Lőj a zongoristára és a Jules és Jim után elképesztő ütemben ontotta a filmeket, gyakorlatilag évente a mozikba került egy új munkája. A Bársonyos bőr, a 451° Fahrenheit, a Lopott csókok, A vad gyerek vagy a Családi fészek is mind közönségsikert arattak, hiszen a magvas gondolatokat közönségbarát megvalósítás övezte, ami a többi új hullámos rendezőnél (elsősorban az egyre destruktívabb Godardnál) nem volt egyértelműen így. Ezért a korabeli nézőnek igazán izgalmas és talán egy kicsit furcsa is lehetett, hogy az Amerikai éjszakával bepillanthatott Truffaut műhelyébe, ahol korántsem csupa rózsás dolgot láthatott.

Az Amerikai éjszaka mélyen önreflexív film, viszont játékosan az. A hasonló filmek – élükön a filmtörténet egyik legkiemelkedőbb darabjával, a 8 és ½-lel – általában a nyűglődés, a traumák előtörése vagy az abszurd tragikomédiák helyszínének használják a filmes közeget, a rendező alteregók segélykiáltást vagy szabadkozó vallomást intéznek a néző felé (legutóbb például Pedro Almodóvar tett így a Fájdalom és dicsőségben, de Woody Allentől Tim Burtonig számos rendező használta ezt a lehetőséget). Az Amerikai éjszaka viszont más: úgy vall a filmkészítés ezernyi buktatójáról és zsákutcájáról, hogy közben árad belőle a derű – sokak szerint ez a legszerethetőbb film, ami valaha a filmkészítésről készült.

„Ki a rendező? A rendező egy ember, akinek szünet nélkül kérdéseket tesznek fel. Néha válaszol rájuk, néha nem.” Ilyen megdöbbentően őszinte, mégis mulatságos vallomásokat tesz François Truffaut, pontosabban az általa alakított filmrendező az Amerikai éjszakában, amely egy kaotikus filmforgatáson játszódik. A műben tökéletesen összemosódik a film-a-filmben és a „valóság”, ami persze maga is konstrukció. Truffaut egy filmrendezőt játszik, aki éppen filmet rendez – de melyiket, a filmben látható Bemutatom Pamelát címűt, az Amerikai éjszakát, mindkettőt, vagy egy harmadikat? A valóság szintjei nemcsak a rendező, hanem a színészek, és az általuk alakított színészek esetében is szétválaszthatatlanok – például Jean-Pierre Léaud-ról, Truffaut visszatérő alteregójáról és múzsájáról, akivel összesen hét egészestés és két rövidfilmet készített, elhangzik, hogy gyerekként „annyi csapás érte”. A hasonló mozzanatok miatt az Amerikai éjszaka egyszerre elégíti ki a néző voyeuri kíváncsiságát (hiszen bepillanthatunk a filmkészítés boszorkánykonyhájába), és jelzi, hogy ebben a mesevilágban minden titkot sohasem fognak megérteni a be nem avatottak – ez pedig így van jól, hiszen enélkül nem működne az illúzió. Már a film címe is ezt támasztja alá (az amerikai éjszaka az a technika, amellyel nappal, szűrők segítségével vesznek fel éjszakai jeleneteket): a film csalás és szemfényvesztés, de éppen ez benne a csodálatos.

A film dúskál a Truffaut korábbi filmjeire, illetve egyéb filmekre vonatkozó referenciákban, de a puszta játékon túl ez tisztelgés is a nagy példaképek előtt – így például a filmbéli rendező egy ponton megrendel magának egy nagy csomagnyi könyvet, amelyek Luis Buñuel, Carl Theodor Dreyer, Ingmar Bergman, Alfred Hitchcock, Jean-Luc Godard (!), Ernst Lubitsch, Roberto Rossellini és Robert Bresson munkásságáról szólnak. Truffaut a főhajtás mellett a saját pozícióját is kijelöli a filmművészetben, például alteregója visszatérő, szimbolikus álmával, amelyben gyerekként ellopja az Aranypolgár moziban kifüggesztett fotóit. Ez főleg annak tükrében érdekes (amellett, hogy köztudott, hogy Orson Welles klasszikusa elementáris erővel hatott a fiatal Truffaut-ra), hogy a történet szerint a filmbéli rendező forgatás közben ráébred, hogy a közhelyes melodrámát elrontotta, de most már be kell fejeznie valahogy.

Az Amerikai éjszaka egyszerre egy megtestesült Murphy törvénye, hiszen ami elromolhat, az ezen a forgatáson el is romlik, de eközben – és ez mégis a film legfontosabb üzenete – óda a filmkészítéshez. A férfi főszereplő gyermeteg és szerelmi bánatos („szerinted csodálatosak a nők?”), a női főszereplő idegösszeroppanásból lábadozik, de akad alkoholista díva, engedetlen macska, sőt, még egy haláleset is. Hogyan lesz kész a film ennyi apró és egészen komoly hátráltató tényező ellenére? Nem lenne egyszerűbb otthagyni az egészet? Truffaut éppen csak egy kicsit emeli el a történetet a realitástól, a szimpatikus, életszerű szereplőknek köszönhetően pedig könnyű átérezni a nagy felfordulás drámai tétjét a konkrét és áttételes szinteken egyaránt.

A személyes és szakmai kihívások közepette többször felmerül a kérdés, hogy mi a fontosabb, az élet vagy a film. Az Amerikai éjszaka pedig egyértelművé teszi a választ. Spontánnak ható vallomások, kinyilatkoztatások állnak ki a film mellett, így nem kérdés, hogy a sok nehézség ellenére ez maga az élet. Truffaut nem a show must go on mártíromságával, hanem az őszinte, gyermeki lelkesedés hangján hirdeti ezt, ami minden problémát jelentéktelenné tesz még akkor is, ha a készülő mű nem lesz a következő Aranypolgár. Hiszen filmet forgathatunk! Ezt az őrült világot nem lehet nem szeretni, a forgatás végén a stáb úgy búcsúzik el egymástól, mint egy jól sikerült nyári tábor végén, ahol hiába voltak balhék és botrányok, mégis mindenki felejthetetlen kalandként zárja a szívébe.

Bár a kritika és a közvélemény Truffaut egyik legjobbjaként könyvelte el az Amerikai éjszakát, nem mindenki osztotta a lelkesedést. A legendás Truffaut-Godard barátság emiatt a film miatt bomlott fel, ugyanis Godard utálta, kommersznek és hamisnak tartotta az Amerikai éjszakát, amin Truffaut természetesen megsértődött, és egy csúnya levélváltás után elváltak útjaik. Tény, hogy az Amerikai éjszaka szerzői-vallomásos jellege ellenére nagy lépés volt Truffaut kommercializálódásában (aminek a tetőpontja bizonyára a Harmadik típusú találkozásokban vállalt színészi szerepe volt), ugyanakkor cinefilként nehéz közömbösnek maradni felhőtlen derűjével, játékos önreflexiójával, a filmművészet felé tett szerelmi vallomásával szemben. Erre még az Amerikai Filmakadémia sem volt képes (noha a film részben a hollywoodias filmkészítésnek is fricskát mutat), ugyanis 1974-ben a film elnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat, az Oscar-szabályozás korabeli anomáliájaként pedig a következő évben a legjobb rendező, legjobb női mellékszereplő (Valentina Cortese) és a legjobb forgatókönyv díjára is jelölték – ezeket azonban Francis Ford Coppolával (A keresztapa II), Ingrid Bergmannal (Gyilkosság az Orient expresszen) és a Kínai negyeddel szemben elvesztette. Az azóta eltelt évtizedek pedig igazolták a figyelmet, hiszen az Amerikai éjszaka ma is maradéktalanul élvezhető és szórakoztató alkotás – sallangmentes természetessége és optimizmusa pedig igazi hiánycikk lett azóta.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.