„Ennek a filmnek a fele sem igaz”

Interjú Lévai Balázzsal

A tévében olyan műsorok fűződtek a nevéhez, mint a Dob+Basszus vagy a Bestseller, de forgatott már izgalmas dokumentumfilmet a Quimby Most múlik pontosan című daláról is, most pedig a pécsi zenei titok nyomába eredt. Lévai Balázzsal klasszikus műsorai mellett a filmes karrierváltásáról és a Kispál-konyháról is beszélgettünk.

Miért áldokumentumfilmként fogalmaztátok meg a Pécsi szálat?

Ez nem egy áldokumentumfilm. A klasszikus áldokumentumfilmek, mint Az igazi Mao, az Olajfalók, vagy a This Is Spinal Tap, az elején megfogalmaznak egy fals állítást, és végig azt próbálják alátámasztani viccesen. Mi nem ebbe az irányba akartunk menni. Az egyik néző azt mondta, ennek a filmnek a fele sem igaz.

A másik fele viszont igen.

Pontosan. A játéknak az a lényege, hogy a néző se tudja, melyik fele igaz. Rengeteg eleme van, amit igaznak gondol, pedig nem az, és rengeteg, amit kamunak, mégis valós. Unalmasnak találtam volna még egy szokványos, zenés oknyomozó filmet készíteni, ezért jött létre ez a hibrid műfajú zenés film, amelyben a játék lehetősége vonzott minket Maruszki Balázs forgatókönyvíróval.

Nem sülhet el visszafelé, hogy egy dokumentumfilm után nem tudom eldönteni, mi igaz belőle és mi nem?

Hadd kérdezzek vissza: milyen benyomás alakult ki benned Pécsről a film után?

Hogy ez egy klassz, élhető város.

Akkor rosszul végeztük a dolgunk? A legtöbb néző ugyanezt mondja. Biztos lesz, aki szerint túl jó képet festettünk Pécsről, de a pécsi „titok” így is kiderül a filmből. Csak nem szájbarágósan, nem úgy, hogy azt mondjuk, a pécsi zenei csoda titka az éjjel-nappaliban kapható gyömbéres málnasör. Mert nem egy konkrét ok van mögötte, hanem sok kicsi. Maga a közeg, amiben sok lehetősége van a zenészeknek próbálni és fellépni, sok közösségi hely van, klubok és kocsmák. Rengeteg az átfedés a zenekarok tagjai között, nem ritkák a koprodukciók. Inspirálóan hatnak egymásra a zenészek.

És a pécsi zenekarokat oltó oldal a Facebookon? A film stílusához passzoló marketingtrükk?

Az egy létező oldal. Óriási mázlink volt, mert pont kellett egy antagonista a filmbe. Megkerestem őket, de nem akartak szerepelni. De mivel ez egy nagyon ironikus, szellemesen gonosz, szórakoztató viccoldal, azt gondoltam, csak azért is berakom őket. Pereljenek be.

A te életedben egyébként mi a pécsi szál? Azon felül, hogy könyvet írtál Lovasiról, Lovasival.

Múltkor számoltam össze, hogy Budapesten kívül a legtöbb éjszakát valószínűleg Pécsen töltöttem. A ’90-es években ott szereztem diplomát magyar szakon, a 30Y-nal az orfűi kempingben forgattuk a Szentimentálét, és már 10. éve vezetem a Pécsi Országos Színházi Találkozón az előadások utáni szakmai beszélgetéseket. Ezek néha székfelrugdosásba torkollanak, úgyhogy egy nagydarab csávó kellett oda, hogy közelharc esetén beálljon a rendező és a kritikus közé.

A székfelrugdosás az elmúlt években sokkal gyakoribb lett a POSZT-on a politikai feszültségek miatt.

A színházi élet ugyanúgy megosztott, mint a közélet, és minden oldal a maga narratíváját akarja ráolvasni a történetre. Ugyanúgy van két szekértábor és egyre mélyülő lövészárkok, de az elmúlt 2-3 évben legalább alapvető dolgokban, válogatókban, zsűriben, lebonyolítási rendszerben meg tudtak állapodni. Persze sokan hiányolják a POSZT dicsőséges periódusát, amikor még valóban óriási pezsgés volt Pécsen, de ők hajlamosak elfelejteni, hogy közben megváltozott a világ. Akkor a POSZT előtt véget ért az évad, manapság viszont még június végén is vannak előadások. A színészek iszonyatosan túlhajtottak, amint vége az évadnak, mennek vidéki nyári előadásokra próbálni, ezért sem tud az egész szakma ott bulizni Pécsen. De szerintem az elmúlt években mind a válogatás minőségében, mind a nyertesek névsorában nehéz kivetnivalót találni.

Te személy szerint ki tudod vonni magad a politikai megosztottságból?

Nem foglalkozom politikával. Tudom, hogy ez se jó, mert az értelmiség opportunista meghunyászkodását képviselem, de épp elég a saját kudarcaimmal, kételyeimmel megküzdeni, többre sem időm, sem energiám. De nem is látok olyan politikai erőt, amelyikkel azonosulni tudnék.

Ez is szerepet játszott abban, hogy az elmúlt évtizedben kivonultál a tévézésből, és szabadúszó producer-rendezővé pozícionáltad át magad?

Korábban sem politizáltam. 2010-ig azért nem, mert közszolgálati tévésnek tartottam magam, akinek evidens, hogy nem beszél politikáról. Az én fejemben a közszolgálat mást jelentett, mint ma. Nem jártam pártszékházakba, nem ismertem politikusokat. Ez ma is így van, de 2010 után valóban újra ki kellett találni az életemet. Választhattam, hogy beülök egy kocsmába és a régi szép idők emlékében élek, vagy újratervezek. Küzdő típus vagyok, szóval ebből lett a rendező-producer-forgatókönyvírói pálya.

Voltál már kritikus, műsorvezető, szerkesztő, rendező, producer és az elmúlt években író is. Nem visel meg a folyamatos újrakezdés?

Ötvenéves vagyok, még egy fordulat már sok lenne. Bár a műkorcsolya még mindig ott van. Alapvetően a dolgok jó oldalát nézem. Ha nem alakult volna így, nagyon sok minden kimaradt volna az életemből. Lusta lettem volna könyvet írni Lovasi Andrásról, regényt írni Beállás címmel a magyar zenei életről, nem rendeznék Aréna és Syma csarnok koncerteket. Nem csináltam volna meg producerként a #Sohavégetnemérőst, amit a Magyar Filmakadémia beválasztott 2017 öt legjobb magyar filmje közé, és nem írnék most nagyjátékfilm-forgatókönyvet. Szóval, ez a közép-kelet-európai értelmiségi lét rám inspirálóan hat.


A kritikusi pálya miért nem jött be neked?

Nagyon régen a Színművészeti Főiskolán az egyik tanáromnak, Koltai Tamásnak megtetszettek az írásaim. Bátorított, hogy kezdjek el színházkritikákat írni, amik meg is jelentek a Magyar Narancsban és a Színházban. De egy év után rájöttem, hogy ez nem az én pályám. Ez nagyképűnek hangzik, de azt éreztem, hogy nem az akarok lenni, aki mások dolgairól ír, hanem akinek a dolgairól mások írnak. Aztán maximum lejátsszuk.

Előfordult?

Nem. De egy ponton valóban rájöttem, hogy nem esik jól bántani az alkotókat, mert egy rosszul sikerült előadásban is rengeteg munka és kockázatvállalás van, aminek kijár a tisztelet.

Ezzel szemben a tévé mivel szippantott be?

Amikor belecsöppentem, hamar rájöttem, hogy a tévézés nekem való munka. Az alkotást élveztem benne, hogy kitalálhatok egy műsort, egy dramaturgiát, összeállíthatok egy anyagot. Úgy gondolom, hogy a sok gyengésem mellett a határozott szerkesztői gondolkodásmód az erősségem. Nem vagyok egy rendező zseni, de arra mindig figyelek, hogy erős gondolati, dramaturgiai ívre húzzunk fel egy filmet, ami akkor is összetartja, ha azt a néző esetleg nem is fedezi fel.

Az első igazán nagy dobásod a Bestseller volt, amiben végiginterjúztad a világirodalom elitjét. Azt a műsort hogy találtad ki?

A Zárórában sok íróval beszélgethettem. A feleségem vetette fel, miért nem csinálok ugyanilyen műsort külföldi írókkal. Szerencsém volt, jó időben érkeztem az ötlettel, Baló György kulturális igazgatónak megtetszett. Többek között Harold Pinter, Jose Saramago, Umberto Eco, John Updike, Paolo Coelho, Bret Easton Ellis, Ljudmilla Ulickaja, Günter Grass, Philip Roth szerepelt benne – szóval elég erős névsorral büszkélkedhetünk. A Bestsellernek van egyébként egy tévétörténeti érdekessége: a 2006-os tévéostrom alatt épp az Andrzej Stasiukról szóló portrénk ment adásban. Hát persze, hogy felháborodtak a tüntetők, hogy nem engedték be őket megnézni.

Melyik interjúra vagy a legbüszkébb?

Mindegyik íróról azt mondták, hogy nehéz eset, barátságtalan és nem lesz sok ideje, de ennek mindig az ellenkezője bizonyosodott be: kedvesek voltak, jófejek, és ráértek. A legemlékezetesebb talán Paul Auster volt, mert a kép, ami a könyvei alapján kialakult róla, nála volt a leginkább szinkronban azzal, amit személyesen sugárzott. Kedves, szelíd és végtelenül nyitott volt. Amikor véget ért az interjú, kiültünk a hátsó kertjében a teraszra. Sosem felejtem el a képet: délután hat óra, brooklyni hátsó kert, napsütés, én kávézok, ő szivarozik. Csendben ülünk. Nem az esetlen, hanem a jófajta hallgatás volt, ami különösen jólesett két-három óra interjúzás után.

Vele az interjú is különösen jól sikerült. Az interjúkészítés egyébként olyan, mint a kamaszkori randik, mindig másnap jut eszedbe, mit kellett volna mondani. A nagy íróknál azon is múlik az interjú sikere, mennyire hajlandóak kilépni a komfortzónájukból, és mást is elárulni magukról, mint amit szoktak. Van egy gondosan begyakorolt válaszkészletük, hogy mit mondanak bizonyos kérdésekre, de úgy érzem, talán Austert sikerült rávennem, hogy elhagyja a rutinválaszokat.

Említetted, hogy a jó ötlethez jó időzítés is kell. A Dob+Basszus mivel talált bele annyira a korába?

Előtte senki nem vette komolyan a könnyűzenét. Persze portréműsorokat forgattak zenészekről, vagy mentek klipműsorok a tévében, de alapvetően nem tekintették a magaskultúra részének. Mi viszont egy-egy slágeren keresztül próbáltuk bebizonyítani, mennyi mindent hordozhat egy dal: korszellem, hangulat, életstílus, politika, zenekartörténet. Az se volt szokásos, hogy a popzenei újságírók mellett reklámszakembert, rajongót, színészt is megszólaltattunk, hogy többfajta aspektus adódjon össze. Talán ezzel a műsorral találtam bele a legjobban a korszellembe. A Dob+Basszust még a liberális újságírók is menőnek tartották. De azóta lejtőre kerültem a szemükben, mert a Tankcsapdával, a Wellhellóval, a Csíkkal és a Halott Pénzzel forgatok.

Mennyire tudta kifutni magát a műsor?

Három év után hagytuk abba, miután minden létező szakmai díjat megnyertünk. A televízió vezetői továbbra is a retró vonalat akarták erőltetni, én viszont váltottam volna a kortárs zenekarokra. Az is bennem volt, hogy a zene után valami mást akarok csinálni. Lett is egy nagy mellélövésem: a Lévai Kislexikon című műsorban egyfajta, szofisztikált Frei Tamás módjára próbáltam csinálni egy utazós riportfilm-sorozatot. Azt hittem, tudom egyszerre érdekesen és tartalmasan tálalni a tényeket. Kiderült, hogy nem.

2010-ben aztán megpróbáltad élő talkshowként feltámasztani a Dob+Basszust.

Kevesen emlékeznek rá, de 2008 és 2010 között nagy vákuum volt a magyar televíziózásban, megkezdődött a köztévé kiéheztetése, alig volt pénz és alig voltak műsorok. Akkor találtam ki, hogy vigyük ki a nézők elé a Dob+Basszust, amire a piacról szedtem össze a pénzt, és éppen csak kijöttünk nullszaldóra. Csak 8-10 előadást élt meg a live show, de az ötletben szerintem nagy lehetőségek voltak. Nagyon szerették a nézők, csak aztán jött 2010. Mondjuk, ha ma csinálnám, biztos nem magamat tenném be a műsorba, én kicsit unalmas figura vagyok ehhez a műfajhoz.

Hogyhogy?

Én az a fajta bölcsészfiú voltam, akinek az anyukák örültek volna, ha a lányuk hazaviszi bemutatni, mert udvarias, és buli után se fogja lehányni a sötétítő függönyt. És mekkorát tévedtek volna! Viszont egy műsorba nálam megosztóbb karakter kell, akit jobban lehet szeretni vagy utálni. Mint Szabó Simon a Pécsi szálban. Vagy Hajós András, aki Dalfutár címmel csinált egy zseniális műsort. Neki sokkal jobban állt volna a Dob+Basszus Live. A Dob+Basszus hatása ettől függetlenül szépen továbbélt, a mai napig látni olyan műsorokat a tévében, amik azt csinálják, amit mi anno kitaláltunk.

Kötelező kultúrpesszimista kérdés: miért nincsenek ma már olyan igényes kulturális műsorok a tévében, mint a Bestseller vagy a Dob+Basszus? A Dalfutár is kimúlt egy évad után.

Mert megváltozott a televíziózás, egyre inkább az alacsonyabb iskolázottságú emberek fő szórakozási formája. Abba nem fér bele a kultúra. A kereskedelmi tévés műsorok láthatóan nem azokra lőnek, akiknek van Fellini filmklubtagságijuk, vagy Hamvas Bélát olvasnak. És ez egyáltalán nem baj. A kereskedelmi tévék üzleti vállalkozások, nem lehet számon kérni rajtuk a közszolgálati tartalmat. A Dalfutárhoz hasonló műsorok váratlan bevállalások a részükről, amikről tudják, hogy pénzt vagy nagyszámú közönséget nem, de presztízst hozhatnak, és az is fontos egy csatornának. De ilyesmivel csak elvétve próbálkoznak.

Nem hiányzik a tévézés?

A tervezhetőség hiányzik, hogy lássam fél-egy évre előre az életemet, de a kreatív igényeimet kielégíti a filmezés. Most szeretnék eltávolodni a zenés dokumentumfilmektől, mert a Pécsi szállal kicsit telítődtem a témával. Néha nehéz a zenészekkel és a menedzsereikkel dolgozni, ilyenkor arra gondolok, szívesebben lennék természetfilmes. Jelenleg nagyon élvezem a producerkedést, amikor nem én vagyok az első számú alkotó vagyok, hanem egy alkotótárs, aki az ötleteivel és a tapasztalatával segíteni tudja a filmet. A Filmalapnál fejlesztek egy saját forgatókönyvet is, és ha minden jól megy, novemberben elkezdünk forgatni egy karácsonyi filmet Tiszeker Dániellel, a #Sohavégetnemérős rendezőjével, aminek Osváth Gábor mellett én leszek a producere.

Karácsonyi vígjáték? Ezért is kapni fogod az ívet.

Várjuk ki a végét. Az se állapot, hogy minden karácsonykor a Reszkessetek, betörők!-et és az Igazából szerelmet nézzük a tévében. Az a cél, hogy egy szerethető, nézhető, vicces magyar vígjátékot hozzunk össze, amit minél több generáció a magáénak érez.

Filmek mellett koncerteket is rendezel. Ezt hogyan kell elképzelni?

Akkor keresnek meg, ha egy zenekar az Arénában, a SYMA-ban vagy a Kongresszusi Központban lép fel, amire nincs bevált hétköznapi gyakorlatuk. Közösen kitaláljuk a látványt, miről szóljon a koncert, kik legyenek a vendégek és milyen ívet húzzunk a műsorban. Elsősorban terhet veszek le a zenészekről, akiknek épp elég azzal foglalkozni, hogy 10 000 ember előtt kell játszaniuk. Ez egy művészeti vezetői feladat: meg kell oldani, hogy a néző ne unatkozzon a két és fél órás koncert alatt.

Akkor neked köszönhetjük a Kispál és a Borz búcsúkoncertjén a kockásterítős konyhadíszletet?

Igen. A Kispál-konyhára vagyok a legbüszkébb. Szerettünk volna egy részt a koncertre, ami megidézi, hogyan indul egy zenekar. A konyhai bulikból. A mi generációnknak alapélménye, hogy előbb-utóbb a konyhában lesz a legnagyobb buli. Ott kezdünk el inni, aztán előkerül egy gitár, és jönnek a Cseh Tamás-dalok. Itt is apránként építkeztünk. Először Lovasi énekelt egy dalt, majd Kispállal ketten eljátszották a Csillag vagy fecskét, majd az Ágy, asztal, tv alatt már mindenki egymás hegyén-hátán állt és muzsikált a díszletkonyhában. Ez lett az a kép, ami aztán sokaknak beégett a búcsúkoncertről.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.