Erdélyiek erdélyiekről VI.

Zágoni Balázs: A püspök reggelije; Püsök Botond: Nyugalom van

Két erdélyi alkotó két dokumentumfilmje két életmentőről: egy püspökről, aki már történelmet írt, és egy szívsebészről, aki most írja.

Áron, ki egyszer levélben kért tízezret

Zágoni Balázs: A püspök reggelije: Márton Áron első ötven éve

Az 1980-ban elhunyt Márton Áron a hagyományos erdélyi társadalomszervező csoportokra egyformán hatást gyakorló, rendkívül konszenzusos személyiség. Ilyen szempontból alakja és emlékezete egyes önmagában gyűjtőmedencéje az erdélyi magyar lelkek közösségi képzeletének. Benne sűrűsödve, tőle összeragasztva, együtt mindannyian nagyok lehetünk, nincs köztünk különbség, mely számottevő lenne, és keresztényi felebarátságból bátran kezet nyújtunk. Aztán elmúlik az öt perc mártonáronság, és visszatérünk a kizárásos hétköznapi riadalom és megtéveszthetőség édes vánkosába, rettegni mindentől, ami nem olyan, mint mi magunk.

Az egykori római-katolikus püspökről nem egy dokumentumfilm készült, és jelenleg forog egy játékfilm is Vargyas Márta rendezésében. Amit Márton Áronról inkább tudni érdemes, amit a legtöbb főhajtás kiemel, az életének az 1939-es évi püspökké szenteléssel kezdődött szakasza. Az odavezető időszakról gyors kötelességteljesítő modorban minden filmes csupán vázlatos leltárt készít: született 1896-ban Csíkszentdomokoson, apja Ágoston, anyja Kurkó Juliánna, volt neki testvére, járt iskolába, megfordult a fronton is, túlélte, pap lett, oszt’ püspök és egyszer csak… innen pedig alakja túlnő minden legendán, és metaforikus magasságokba emelkedik. Joggal.

A tulajdonképpen 2007 óta készülő A püspök reggelije: Márton Áron első ötven éve című dokumentumfilm Zágoni Balázs rendezésében egyfajta dilemmából indít, mondhatni kincsvadászati problémát emel, azt használja kitűnő indoklással és ürüggyel az alapos, emberszagú életrajz elkészítésére: miként lehetséges, hogy a filmkockával egyidőben született Márton Áronról – legalábbis püspökké szentelése előtt – nincs mozgókép-felvétel? Egyetlen híradós vagy házi vagy beállított dokumentumfilmben sem tűnik fel merengő alakja. Hogyan lehetséges? Balázs elindul hát kideríteni, és közben lázasan keres bár egy celluloid-töredéket, valami mozgót a papról. Nyilván az alapoknál kezdi, Mártonéknál otthon, a családi ház kertjében, amelyről az unokaöccs, Márton Gerő mesél. Aztán az iskolaévek és a front következik, amelyekről az életrajzíró Virt László hoz részleteket, és felnőtt papi állomásai, melyről többek között megemlékezik az azóta elhunyt Fodor Sándor és Kányádi Sándor is. A nagy öregeknek mind van egy kis személyes anekdotájuk, egy mosolynyi életleckéjük a nagy elődről. És így tovább, közben peregnek és váltakoznak a fényképek, egykori állapot, mai állapot, egymásra csúsznak a kockák, a két világháború által időben keretezett világ kimerevített, néhol játékosan meganimált képei keresik helyüket a film térbeli keretében. A rendező pedig keresi a filmet, amelyen Márton Áron, ha csak egy másodpercre is, de megjelenik.

A kincsvadászat izgalma lassan átragad a nézőre. Észre sem vesszük, hogy közben a még nem püspök, nem a bölcsőből elhivatott, fiatal, korántsem szentéletű, néhol megsegített, máshol segítségért folyamodó, a szerepébe lassan belenövő, kitartó jellemű, és persze emberből faragott Márton Áronról egyre többet megtudunk. Segítségünkre vannak a róla elkattintott fényképek, a megőrzött iratok, a beszélő fejek, az apró, huncut történetek és a lényeges jellemrajzi pillanatok. Ha hétköznapjai nem is elevenednek meg, ha két mozzanat között több év is eltelik, Áronból lassacskán haver lesz, vidoran integetünk neki. Szerénysége, gyötrődő román nyelvtanulása, leveles pénzkérése (különfélékre, „és ne írassék sok a terhemre”) mind tökéletesen szimpatikus, hovatovább lehozza Áronunkat végre a földre. Ez Zágoni Balázs dokumentumfilmjének legnagyobb erénye: a közvetlenség újjáteremtése, az élet visszalehelése a viharos pátosztól szentképpé merevedett egyházi és történelmi alakba.

A történet végén mégiscsak megadatik látnunk (illetve előbb is ott volt már egyszer, de mivel nem hívták fel a figyelmünket rá, ugyanúgy elsiklottunk felette, mint a stáb tagjai), amint örökké enyhe dőlésszögben tartott fejével, magába merülten, kabátban, Kolozsvár főterén lép kettőt. A földet nézi, lassan halad, csak egy szürke szerzet a tömegben, egy félelmekkel és útkereséssel kibélelt reverendás székely pasas, aki előtt aztán a nyilas-magyar, később a kommunista román hatalom is, ez a két őrülten csaholó, gyilkos vad nyüszítve lekushadt. (fsz)

Naponta sakkozni a halállal

Püsök Botond: Nyugalom van

Püsök Botond Nyugalom van című dokumentumfilmje kimért, érzelgésmentes, de mégsem hideg – akárcsak főszereplője, dr. Prodán Zsolt gyermekszívsebész, aki a budapesti Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet főorvosa, munkatársaival együtt évente többszáz szívhibával született gyermeken segít. Ez a születési rendellenesség korán kiderül, páciensei így gyakran néhány hónapos csecsemők, akik a kardiológus műtőasztalán gyakorlatilag mégegyszer megszületnek: itt dől el, hogy túlélnek-e. Püsök Botond a statisztikákat, a tudományos megközelítést mellőzve arra koncentrál, hogy milyen érzelmi skálán mozog főszereplője, aki naponta sakkozik a halállal.

A Watersprite Awards diákfilm-fesztivál dokumentumfilm kategóriájának 2018-as fődíját elnyerő Nyugalom van Püsök Botond egyik első munkája, amely a Budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilmes mesterképzésének (dokMA) keretében készült. A rendező a kolozsvári Sapientia EMTE filmszakán még kisjátékfilmmel diplomázott, a megfigyelő dokumentumfilmes módszerekkel először a csíkszentgyörgyi roma lányról szóló, 2016-ban bemutatott Angéla című filmjében kísérletezett. A Nyugalom van ennél kisebb szeletet mutat főszereplője életéből, kevesebb társadalmi kontextussal, de egy lépéssel közelebb lép a játékfilmes elbeszélés irányába: csak abból építkezik, amit a helyszínen talál, az adott tárgyakból, zörejekből, dialógusokból és szereplőkből, anélkül, hogy kérdezne a felvevőgép mögül.

Püsök Botond kamerája légy a falon, de nagyon is célzott, tudatos légy, amely jelentéssel ruházza fel a tárgyakat, elkapja a beteg gyerek szüleinek feszült sóhajtását vagy megkönnyebbült mosolyát, az orvos pillanatnyi unalmát, a műtés közben fütyörészett filmzenét, a halálfej-mintás orvosi klumpát, apró, felszabadító poénokat ebben a véresen komoly környezetben. Az aggodalom és az állandóan kockázatos döntéseket hozó orvos szenvtelensége feszül egymásnak.

A szenvtelenség, a nyugalom, mint kiderül, védekező mechanizmus. „Mindenki azt hiszi, hogy a halál a legszörnyűbb” – kezdődik az orvos vallomása szakmai kudarcairól. Bár a filmkészítő itt kilép légy-a-falon-mivoltából, hiszen a vallomás kiváltója egyértelműen ő, mivel csak hangban halljuk, a néző nem zökken ki az elbeszélésből.

A Nyugalom van szkeccs, kísérlet a megfigyelő dokumentumfilmes technika meghódítására, készítője ugyanakkor nem fél megszegni saját szabályait, ha az üzenet átadása ezt kívánja meg. Ujjgyakorlat, amely ismét azt erősíti meg, hogy Püsök Botondról hallunk még. (zse)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.