Erdélyiek erdélyiekről VIII.

László Barna: Isteni kéz; Molnár Katalin, Tutsek Pál: Nomádok a városban

Nem nehéz a következő két dokumentumfilmben közöset találni (a hagyomány átmenekítésének rögös mivolta), a különbségek viszont annál nagyobbak: az egyik egy erdélyi falucskába kalauzol, a másik pedig a világ másik végére, a mongol sztyeppékre.

Tokkal-vonóval

László Barna: Isteni kéz

A László Barna nevével fémjelzett Picture Lock nevű erdélyi filmes műhelyt a székelyföldi cégeknek gyártott imázs- és reklámfilmjeiről ismerhettük mostanság. Pedig László Barna rutinos játék- és dokumentumfilm rendező, csak első egészestés alkotására a tavalyi Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválig kellett várni. Öt-hat évvel ezelőtt kezdte kamerájával követni a rendszerváltás után világturnén is résztvevő, a cigánymuzsika mellett számos népi szerzeményt elevenen őrző, előadó, és továbbadó Szászcsávási Cigányzenekar tagjait. Nem egy nosztalgiázó, karriertörténetet felmondó, archív felvételekkel és fotóinzertekkel operáló „dokumentáló dokumentumfilm” megvalósításának szándékával, hanem egy érzelmekkel teli, megérintő történet elmesélésének szándékával.

Kép az Isteni kéz című dokumentumfilmből

A zenekar oszlopos tagját, Mezei Ferencet – avagy Csángálót – Parkinson-kor gyötri, emiatt a remek brácsás nem tud kitartóan és megfelelően játszani, emiatt sógora, a prímás, Jámbor István kitessékeli a formációból. Az öregnek lehetősége lenne egy műtéti beavatkozásra, amely megszüntetné remegését, de hiába győzködi ő is, családja is, nem akarja vállalni. Hívőként inkább Isteni csodáért fohászkodik és ráadásul fél is az operációtól, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy saját testének ő az ura. Mivel zenélés nélkül sem képes elképzelni mindennapjait, Csángáló mély apátiába zuhan. Legfőbb vigasza az lehet, ha tudását tovább tudja adni, akár egy messzi földről szerény házába érkező srácnak. De igazából azt szeretné, ha unokája kevesebbet foglalkozna a csikókkal és egyéb állatokkal, és inkább a zenélésre koncentrálna, hogy az ápolt hagyomány és kitanult mesterség ne maradjon örökös nélkül.

Kép az Isteni kéz című dokumentumfilmből

A muzsikus életének válságát és viszonylagos megbékéléséhez vezető útjának első lépéseit kiváló érzékenységgel, bensőségeséggel és átélhetőséggel sikerül bemutatnia az egy órán és tíz percen át tartó filmnek. Olyan rizikós formai és tónusbéli megoldásokkal él a film, amelyek könnyen hatásvadásszá válhatnak, azonban sem a szentimentális háttérdalamok és hangulat-etűdök, sem a képeslap-szerű tájt mutató drónfelvétel, sem a homályosított képsorok alá vágott monológja sem válik azzá. De még az a stilizált, szimbolikus, álomszerű jelenet sem zökkenti ki vagy érzi manipuláció áldozatának magát a néző, amelyben a főszereplőnk egy útkereszteződés előtt riadtan és szorongva álldogál, hanem az lehet az élménye, hogy egy gondosan strukturált, minden képsorával, jelenetével, szekvenciájával az őszintét megmutatni és elmesélni kívánó alkotással van dolga.

Az Isteni kézzel László Barna bebizonyítja, hogy jó érzékkel választ történetet, amelyet remek technikai és formai tudással képes dokumentumfilmmé alakítani. Úgy tűnik, a járvány nem gyűri maga alá a debütfilmet és a rendező kapcsolati tőkehalmozásának lehetőségeit: nemsokára versenyez a müncheni DOK.festen.

(nsze)


Sztyeppei vándorok és mongol-metál

Molnár Katalin, Tutsek Pál: Mongólia: Nomádok a városban (Mongolia: Nomads in the City)

A mongol sztyeppékre kalauzol el Molnár Katalin és Tutsek Pál német-francia koprodukcióban készült dokumentumfilmje, a Nomádok a városban. Egy erdélyiek számára is ismerős tematika mentén építik fel a 2020-ban készült 25 perces alkotást: a tradicionális létforma eltűnése, a vidékről (ebben az esetben a szeles mongol pusztákról) a városokba szoruló népesség élete a dokumentumfilm központi témája.

Ezen belül számos szereplő történetén keresztül nyerhetünk betekintést az ázsiai ország lakóinak életébe. Az egyik főszereplő a Tsanjid-család, akik még mindig a mongol pusztákon tengetik életüket, kecskéket, marhákat, birkákat és lovakat tenyésztenek, ez a munka és a hozzá tartozó létforma azonban egyre nagyobb kihívást jelent a család tagjainak, hiszen az éghajlat-változás hatásai nagyon is érzékenyen érintik az állatállományt, és az egyre szélsőségesebb időjárás is évről-évre nehezíti úgy az állatok, mint az állattartók életét.

Kép a Mongolia: Nomads in the City című riportfilmből (arte)

Nem ők az egyetlenek, akik megérezték már a klímaváltozás hatását, sőt a Tsanjid-család tagjai még a viszonylag szerencsésebbek közé tartoznak, hiszen egyre növekvő számban akadnak olyanok, akik már elvesztették az állataik nagy részét, így pedig kénytelenek voltak elhagyni a sztyeppéket, és a nagyobb városokban, főleg Ulánbátor szélén telepedtek le, különböző napszámos munkákkal éppencsak megkeresve a napi betevőre valót. Samiya és Oyunbataar is erre kényszerült még 2008-ban, a férfia azóta a hatalmas, mérgező levegőjű szeméttelepeket rója, újrahasználható anyagokat, például műanyag palackokat gyűjtöget, és ezeket adja el minimális összegekért. Számos sorstársához hasonlóan a pusztán nevelkedett Oyunbataar sem részesült semmiféle oktatásban a nomád életforma által megkövetelt tevékenységeken túl, ezért aztán gyerekeinek próbál jobb jövőt biztosítani. Ez azonban különösen nehéznek bizonyul, miután a mongol fővárosban évek óta nem lehet legálisan lakhatáshoz jutni, így pedig a gyerekek oktatása sem megoldható hivatalos keretek között.

Kép a Mongolia: Nomads in the City című riportfilmből (arte)

A rurális környezetből érkezők mellett a készítők a városi mongolokat is megszólaltatja, a világ számos felén ismert The Hu névre hallgató mongol-metál banda különleges torokhangon éneklő zenészei mesélnek a stábnak. Különösen elgondolkodtatóra sikerült a film ezen része, hiszen érdekes látni, hogy a hagyományos életforma védelméről elsősorban a városi, értelmiségi réteg beszél, a még benne élők számára nincs szó hagyományőrzésről, sokkal inkább a megélhetésről, történjen az lovakkal a pusztán, vagy a városszéli szeméttelepeken.

A Nomádok a városban amellett, hogy remek érzékkel, jól felépítve képes az egyéni történetekből kiindulva az országos társadalmi problémákról mesélni, kifejezetten szépen fényképezett (de nem túlfilmezett) alkotás, a széles és szeles nomád sztyeppékről készült drónfelvételek, a disztópikusan gőzőlgő szeméttelep totáljai és a jurtákban filmezett közelik egyaránt sokatmondóak és lenyűgözőek.

Kép a Mongolia: Nomads in the City című riportfilmből (arte)

Az erdélyi közönség számára az (angol felirattal is elérhető) dokumentumfilm pedig különösen érdekes lehet, hiszen a bemutatott mongolok egyszerre élnek egy elmaradott és egy előrébb tartó földön, a hagyományos létforma még jóval közelebb áll a sok száz évvel ezelőttihez (bár a jurtában már Miki egér is megjelenik a tévében), ennek eltünedezése azonban sokkal előrehaladottabb állapotban van, mint a még mindig állattartással és földműveléssel foglalkozó Székelyföldön. Mindenképpen tanulságos, egyszerre egzotikus és ismerős történet a Nomádok a városban, amit ráadásul egy nagy presztízsű német tévés díjra is előterjesztettek.

(szrá)




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.