Érezni a szagát

Bryan Bertino: The Dark and the Wicked

A The Dark and the Wicked a családi otthont és a benne szenvedőket felemésztő elementáris sátáni enyészet diadalmenete.

Egy ház a texasi semmi örökké sötét ege alatt. Az éjszakai párán keresztülszűrt lámpafény hűvösen szóródik a terméketlen földre. A szél nem múlik, hangosan rázza a vidék elszáradt csontjait. Rozsdás drótkerítések remegnek a fakó holdfényben. Szélcsengők csilingelnek, visszhangjuk távoli farkasüvöltésbe veszik. Birkák bégetnek nyugtalanul, valamit éreznek, hirtelen menekülőre fogják, megugranak, szétszélednek a nehéz feketeségbe. A házban a tapéták megsárgulva jelzik az idő végét, marha- és rókakoponyák díszítik a penészedő falakat. A lassan lengedező függönyök megfogják a fényt, nem engedik be. A délvidéki romantikus bukolika áporodott hamvai. Régen még éltek a házban, most viszont csak vannak benne, a halált várva. Az apa haldoklik ágyában, a gyászoló anya pedig beleőrült a végnapok bénító nyomorába. Rettenetes jelenlét telepedik rá mindenre. Nem segíthet rajtuk semmi. Főleg nem két rég látott gyermekük. Nem kellett volna ide jönniük, hiába jöttek, mondja az anya (Julie Oliver-Touchstone), majd az este folyamán felszeleteli saját ujjait.

Bryan Bertino - The Dark and the Wicked

A The Dark and the Wicked első húsz perce tökéletes. Bryan Bertino pazarul komponált képeinek és montázsainak ereje feleslegessé teszi az expozíciót. A mindenkori romlás bűze szavak nélkül teríti be a látottakat. Aki szeretne metaforákat látni Bertino remekében, láthat. A The Dark and the Wicked értelmezhető a család gyászfeldolgozásaként: a gyász tereli őket egy helyre, egyesíti őket az apa halálos ágyánál, hogy aztán egyenként fertőzze őket önpusztító tébolyba. Ugyanakkor Bertino filmje többé tud válni az olyan kortárs gyászhorroroknál, mint például a Kedvencek temetője, A Babadook, a Relic, vagy akár az Örökség. Szereplőinek tragikus valósága az, hogy családjuk fájdalmas teher, semmi egyéb. Családi kötelék nem fűzi őket össze. Egy a vérük, de csak az. Ezer éve semmi közük egymáshoz. Nem ismerik már egymást. A bűntudat málhásabb a gyásznál. Bertino kezei között lángra kap az amerikai dél kőbe vésett patriarchális értékrendje. A közösség, a kapcsolatok elvesztésének horrorja ez. Hiába próbálja meg a két „tékozló” gyerek (Marin Ireland és Michael Abbott Jr. remekelnek) újra felvenni a fonalat. Egymás mellett ülnek a gangon, mégis egyedül vannak, kiszenvedett szavaik igazi szándék nélkül konganak. Megmagyarázhatatlan, borzalmas dolgok történnek velük, de akkora űr tátong közöttük, hogy csak annyit tudnak mondani, hogy „nem akarok beszélni róla”. A beismerés – „félek” – kései és felesleges. A rémségeknek össze kellene kovácsolnia őket, de csak cserbenhagyják egymást. Szinte túl könnyű levadászni őket.

Bryan Bertino - The Dark and the Wicked

Egy hét alatt vége mindennek, Bertino pedig filmje cselekményét inzertekkel napok fejezeteire darabolja, „ragyogásosan”. Papíron ez az epizodikusságot támogatná, gyakorlatban viszont épp az ellenkezője történik. A szaggatott struktúra spirális zuhanáshatást kelt: minden egyes nap elteltével egyre gyorsabban közeledik az egyre ijesztőbb végítélet. Az pedig, hogy a The Dark and the Wicked ijesztő, nem kifejezés. Bertino érti, hogy mitől fog valaki sikítva felpattanni a seggéről, a The Dark and the Wicked feszes másfél órája alatt nyilván akadnak ilyen jelenetek. Sőt, Bertino simán megcsinálja, hogy egy jump scare hirtelen hangeffektusok nélkül is jump scare legyen. Ha viszont valami felejthető, akkor az egy jump scare. Felszínes dolog egy horrort a megijedések számának tükrében értékelni. A triviális rémisztgetés Bertino filmjében a hangulat alá rendelt, a The Dark and the Wicked atmoszférája pedig kíméletlen. Amikor maga a légkör fojtogat, amikor egy arcizom rezdülésében is Belzebub szemétkedését látjuk, amikor az is rettentő, ha épp szar se történik, az maradandó (agyoncitált rendezőóriások hatalmas klasszikusait lehetne itt felsorolni).

Bryan Bertino - The Dark and the Wicked

Ilyesmi csak átgondolt stíluson keresztül jöhet létre. Bertino egyéni stílusát hosszú évek óta finomítja, a The Dark and the Wicked ennek a folyamatnak a csúcsa. Újfent egy egyszerű, kevés szereplővel, kevés párbeszéddel dolgozó, emberközeli válságállapotot kiveséző történettel ráz meg, új műve ugyanakkor jóval többet nyer a 2008-as Hívatlanokban látott formanyelvi jellemzőkből és motívumokból. A külvilágtól elzárt jegyespárra támadó gyilkosok ugyanolyan semmiből érkező névtelen, motivációktól megfosztott fenyegetésként voltak jelen, ahogy új filmjének démoni eseményei. A képek is rímelnek: baljós kameraszögek, tompított lámpafények, ablakok-ajtók elé komponált sziluettek, hátterekben mozduló árnyak, éles-életlen kontrasztok, hétköznapi tárgyak horrorisztikus kiemelései. Ott voltak ezek – a szintén családi drámába oltott – 2016-os szörnyfilmjében, a The Monsterben is (a 2014-es Mockingbird elhibázott found footage-horroját inkább hagyjuk), a The Dark and the Wicked esetében azonban Bertino distinktív vizuális jegyei nem csupán horror-esztétikumként vannak jelen, hanem mint maga a kénes leheletű Lucifer. „Érzed a szagát?” – kérdezi egy lány (Ella Ballentine a The Monsterből) az egyik főszereplőtől. Igen. Tristan Nyby minden képkockájában lehet érezni a szagát.

Bryan Bertino - The Dark and the Wicked

Nincs horror delejező hangok nélkül, Bertino pedig – ahogy azt tette a Hívatlanokban is – újra a mindennapi objektumok és jelenségek zajaival-zörejeivel rémít: legkeményebb szekvenciáiban egymásra kevert telefoncsörgésekből, ajtócsapkodásból, csörömpölésekből gyúr velőtrázó, eszelősen frusztráló kakofóniát. Itt kell megemlíteni, hogy Tom Schraeder bámulatosan kiborító, atonális, kibelezett country-filmzenéjének olyan kortárs mesterművek között van a helye, mint Mark Korven A boszorkányhoz írt zenéje, vagy Colin Stetson gyilkos szaxizása az Örökségben.

Bryan Bertino - The Dark and the Wicked

Ugyan Bertino The Monster kelleténél megindítóbb befejezésével elpuhulni látszott, de szerencsére ez már a múlté. Az a brutális nihil, ami átjárta a Hívatlanok üdítően sokkoló befejezését, valamint a Mockingbird rossz viccnek sem jó utolsó képeit, a The Dark and the Wickedben cselekményszervező erőre emelkedik. Egyetlen pillanatig sem férhet ahhoz kétség, hogy mi lesz a szereplők sorsa. A megváltás nem opció. Nem moralizál, ez nem a jó és a rossz harca, ez a rossz története: az áldozathozatal és gyávaság is ugyanoda vezet. Nem elmélkedik se istenen, se poklon – a vallást és a hitet konkrét párbeszédekkel irtja ki a cselekményből – de az a gonosz, ami filmjét átjárja, biblikus méretű és erejű. A The Dark and the Wicked a családi otthont – ami amúgy az író-rendező gyermekkori otthona – és a benne szenvedőket felemésztő eredendő és elementáris ördögi enyészet diadalmenete. Bertino irgalmatlan, könyörtelen és rohadék. Ez a rohadékság nem fekete humor, hanem dekadens, világtemető morbid pesszimizmus, némi cinizmussal elkeverve. Tűnhet ez túl komornak, túl ridegnek vagy akár simán ellenszenvesnek is, joggal. De ez a Sátán története. Mégis milyen legyen?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.