Értelmiségi valóságshow

Fliegauf Benedek: Rengeteg – Mindenhol látlak

Fliegauf Benedek egyszerre merít inspirációt korai korszakából és keres lehetséges új utakat legutóbbi filmjében, a 2003-as Rengeteg második felvonásában. Miközben ragaszkodik az első rész dokumentarista, hosszú beállításokon alapuló stílusához, tesz egy apró lépést a műfajosodás felé is.

Egy végtelenül minimalista stílusú életmű láttán jogosan merülhet fel a gyanú: képes-e az adott alkotó barokkosabb ábrázolásmódra, komplexebb cselekményszövésre; meg tud-e birkózni egy szélesebb közönség elvárásaihoz szabott, grandiózusabb mű elkészítésével? Tud-e absztrakt, egyszerű geometriai formákat vászonra vető festőművész pontos anatómiát, fénytöréseket, fodrozódó drapériákat realista módon ábrázolni? A „művészet vagy blöff?” kérdésköre mára már unalmas közhellyé vált, ám ez nem jelenti azt, hogy e gyanakvás minden esetben jogtalan.

Fliegauf Benedek filmográfiáját tekintve talán elmondható, hogy a rendező az említett probléma határain táncol. Rövid epizódokban, letisztult kamerakezelésben és kevés vágásban rejlő látásmódja kapcsán felvetődhet a kérdés: nincs az alkotónak a szkeccseken túl másfél-két óra hosszára elegendő története? Képes-e klasszikusabb módon felsnittelni egy-egy jelenetet (ahogy az a „nagykönyvben” meg van írva)? Tud-e a sivárság-, melankólia- és merengés-központú slow cinema stílustól elfordulva más típusú érzelmeket kiváltani elbeszélésmódjával?

Fliegauf meditatív szkeccsfilmjei (Rengeteg, 2003; Dealer, 2004; Tejút, 2007) után Méh című egész estés „soft sci-fi” melodrámájának impozáns alapötletével, gyorsabb tempójú, már-már „hollywoodias” elbeszélésmódjával és hagyományosabb színészvezetésével 2010-ben eloszlathatta az ilyesfajta kételyeket, ám azóta úgy tűnik, az elismert művész vissza-visszatér saját gyökereihez. Az Ezüst Medve-díjas Csak a szél (2012) és a négy évre rá debütáló Liliom Ösvény (2016) bár szintén egyetlen cselekményszálon futó nagyjátékfilmek, a rendkívül lassú stílushoz való visszatérés folytán inkább másfél órányira kihúzott rövidfilmeknek tűnnek. Ezentúl Fliegauf visszanyúlt olyan elidegenítő stilisztikai fogásokhoz is – non-diegetikus nyugtalanító hanghatások, mesterkélt dialógusok, repetitív hangulatzene stb. –, melyek szintén korai munkásságára emlékeztetnek.

A rendező az HBO GO kínálatában július 3-án megjelent Rengeteg – Mindenhol látlak című filmje pedig már konkrét „folytatása” 2003-as projektjének, melyben ismét narratív módon nem kapcsolódó epizódok felsorakoztatását nyújtja. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy legutóbbi alkotása minden ízében visszautal korai korszakára, sőt: azon túl, hogy az első részhez képest már egy tapasztaltabb, biztosabb kezű vizionáriust érzékelhet a néző a film hátterében, bizonyos, korábban is említett megoldások hiányoznak a folytatásból, valamint újabb irányokba való nyitás is tapasztalható. Bár a második felvonás is egy visszatérő jelenettel keretezi az elbeszélést, ez az átfogó szekvencia narratívabb és nem csupán a nyitány megismétlése (mint a 2003-as film állomáson játszódó tömegjelenete volt). Fliegauf időközben felismerte, hogy konfliktusos emberi kapcsolatokat bemutató törekvései a közép-, felső-középosztályt prezentáló epizódjaiban működik leginkább, igazán ezt a közeget ismeri. Az első Rengeteg kritikus pontjai közé tartozott, hogy míves és terjengős, mondhatni analitikus monológjai és párbeszédei nem álltak jól fiatal, lecsúszott dealerei, vagy a vidéki büfében beszélgető karakterei szájába adva.

A Rengeteg „2”-ben már szinte kizárólag jól szituált, értelmiségi karaktereket láthatunk, akik – az elsőhöz hasonlóan – valamilyen hiány, vagy zavaró/akadályozó tényező (egy betegség, vagy tragédia) köré szervezett zűrös szituációkban „találják magukat”. Fliegauf tesz egy lépést a vizuális történetmesélés irányába, és bár minimálisan, de csökkenti a párbeszédek (avagy az „elmesélt” expozíciók) dominanciáját.

Az első rész stílusának alapvetése az új filmben is tetten érhető: a főleg arcokra és kézfejekre fókuszáló nagyközeli képek egyszerre stilizáltak és dokumentaristák. Stilizáltak, hiszen szinte kizárólagos jelenlétük jelzi a rendező kéznyomát, és dokumentaristák, mivel folyton rázkódó kézikamerák ritkán vágott felvételeiről beszélünk. Ez utóbbi olyan érzést kelt, mintha – ahogy az alcím („Mindenhol látlak”) is utal rá – értelmiségi párok, családok drámai valóságshow-jába nyernénk betekintést a szobák sarkaiban rejtőző „megfigyelő” kamerákon keresztül.

Újítása azonban a stílus tekintetében az, hogy a rendező az egyes epizódok elején pár másodpercben felvillantja, sejteti azok végső kimenetelét. Másrészt a hangkezelés is eltér: marad a folyton ismétlődő, melankolikus atmoszférikus zenei aláfestés, de a jelenetektől elütő, nyomasztó suttogás és szepegés-hangok elmaradnak. Azt mondhatjuk, hogy a dokumentarizmus melletti stilizálás kevésbé a szerzői filmes, transzcendentális stílus irányába mutat.

Fliegauf újabb epizódjaiban inkább a műfajosodás felé nyit, igaz, csak nagyon kis mértékben. Míg az első részben látható fiatal pár konfliktusa inkább a Budapesti Iskola egyes alkotásait idézi, addig a folytatás hasonló karaktereinek vitája (Jakab Juli és Cziffer László alakításában) már inkább egy melodrámai szerelmi háromszög-sztorit mesél el. Az utolsó epizód pedig egy thrilleres bűnfilmnek ágyaz meg, és egy lopakodós kvázi-akciójelenettel is operál. Másképp fogalmazva: míg az első rész inkább egy halmozott videóinstallációhoz áll közel, addig a Mindenhol látlak már egy klasszikusabb értelemben vett film.

A 2010-es Méh készítésének környékén a rendező által „felfedezett” bizarr és toxikus anya-fia kapcsolatok témája egyben állandó motívumává is vált, amely a Rengeteg második részében is felbukkan. A Liliom Ösvényt és akár a Csak a szél némely jelenetét elnézve ez a viszony jól láthatóan foglalkoztatja Fliegaufot, és ez legutóbbi filmjének okvetlenül a javára vált. Az egyik szkeccs során egy csinos mostohaanya és fogadott felnőtt fia, egy másikban pedig egy erősen vallásos édesanya és kamasz kisfia közti zűrös kapcsolat látható – mindkét szekvencia a legjobban sikerültek közt említhető.

A Rengeteg – Mindenhol látlak Fliegauf Benedek életművében mindenképp kiemelkedő és új irányok felé nyitottságot mutató, mondhatni kísérletező alkotás, mely a Méh után ismét bizonyítékként szolgál arra, hogy a rendező képes kilépni saját komfortzónájából. Mindeközben korai korszakából is bőven merít, így azok rajongói, illetve a slow cinema és a meditatív filmek kedvelői is örömüket lelhetik legutóbbi alkotásában.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.