Eszköztelen fájdalom

Oxfordi gyilkosságok / Endeavour

Valamikor régen, amikor a Divát még Hallmarknak hívták, remek sorozat indult a csatornán. Morse felügyelő – ez volt a címe. Aztán elkészült az előzményeket tartalmazó sorozat is, a nyomozó ifjúkorával.

A Morse felügyelőnek egy mogorva és arrogáns, értelmes, opera- és sörkedvelő detektívfelügyelő volt a főhőse, akit egy kiváló, bicegő színész játszott. A színészt John Thaw-nak hívták, az egyik Sherlock Holmesban láttam még. Minden részt megnéztem – „igazi” filmek voltak, másfél órás alkotások, a csodálatos angol színiiskola neveltjeivel.

Most meg az Epic Dramán vetítik az előzményeket – ugyanannak az oxfordi nyomozónak az ifjúkorát, aki már akkor sörözik, és kollégái legnagyobb bámulatára keresztrejtvényeket fejt és klasszikusokat hallgat. A nőkkel félszeg, de azért sok a kalandja, a hatvanas évek levegője a gátlásosokat is felszabadítja.

Shaun Evansnak hívják a színészt, aki az ifjú Morse-t játssza. Jó választás: magas, vékony fiú, az arcán értelem és zárkózottság. Aki idősebb korára okos, az fiatalon sem lehetett ökör.

A főnökét, Fred Thursdayt Roger Allam alakítja, akit a Kisvárosi gyilkosságokban és a Foyle háborújában láttam, akárcsak a nagyfőnököt, Reginald Brightot, azaz Anton Lessert, bár őt a Macska a galambok között című Poirot-ban is. Érdekesség, hogy Dorothea Frazil újságírót, Morse szellemi barátnőjét John Thaw lánya, Abigail Thaw játssza; Shirley Trewlove detektív (Dakota Blue Richards) és a Thursday család nőtagjai mellett ő színezi a meglehetősen férfias környezetet.

A világ az örök Anglia a maga visszafogottságával, vasaltságával, mesebeliségével – és a mélyben történő tragédiáival. Persze kis tragédiák ezek, semmi Antigoné: kémkedések, megcsalások, a háború kísértetei a szekrényben, a macsók. Az egyik részben két nagyképű nyomozópojáca érkezik Londonból, s az egyiktől meg kell védeni Shirley-t, amit a kiváló kollégák szolidaritásból, esetleg vonzalomból természetesen meg is tesznek.

A második világégés még viszonylag közel, még nemcsak az emlékek vannak itt, hanem a hordozóik is. Megjelenik a kommunizmus is, az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen: a legutóbbi részben egy házaspár úgy ismerkedett össze, hogy a férfi és az asszony majdnem egyszerre lett kommunista, s amikor Morse kihallgatja az asszonyt, aki minden bizonnyal lelökte a lépcsőn őt bántalmazó férjét, és szemére veti, mennyien meghaltak a hite miatt, a nő konokul, összeszorított szájjal mondja: ma is megtenném, nem bánok semmit.

Brávók, apacsok, megszállottak minden oldalon (az egy héttel ezelőtti részben a menekültellenesség is megjelent, törtek-zúztak, egy kihúzott nyakú hölgy magasabb rendűnek érezte magát, fényképe is volt Hitlerrel), arcátlan rendőrök más egységektől, füstbe ment szerelem és kalandnak álcázott szenvedély – szóval minden, ami lehet és kell.

Kis tragédiák? Inkább mindennapiak, vagyis nagyon is nagyok, ha meggondoljuk, hogy beléjük halunk. A szereplők tragédiája még sokkal nagyobb, hiszen közülük többen valóban meghalnak, nemcsak metaforikusan.

Kiváló az operatőri munka. A kamera mindig ott van, ahol lennie kell, pontosan, mégis sejtelmesen követi a cselekményt. Kiváló a forgatókönyv: a dialógusok kihagyásosak, mindig több rejtőzik bennük, mint amit kimondanak, a nyomozóknak van, mit összerakniuk, vagy inkább ki-, mint a puzzle-t.

A kedvencem Fred Thursday. Roger Allam bölcs színésszé érett az évek folyamán. Hatvanöt éves, volt hát ideje, de látszik, meg is élte, ki is töltötte ezt az időt, nemcsak eltelt vele. Eszköztelen, szűkszavú játéka olyan, akár a Jean Gabiné, a Spencer Tracyé, a Págeré: mint a szövegben, benne is több rejlik, mint amit kimond, és társainak, beosztottjainak, főnökének sokszor meg kell fejtenie az egyéniségét. És nem a fölényessége miatt ilyen, hanem a sebek miatt, melyek rárakódtak, és valamiféle páncélt alkottak, amit már nem tud levetni. Megnőttek a gyermekei, mindegyik kirepült otthonról, a leány egyszerűen elköltözött, a fiú katona lett, a mackós, gyűrött férfi pedig erre-arra botladozik, nem érti, mi történt, és keringőversenyre jár a feleségével, akivel szeretetben élnek. Talán Morse-t is azért inti megértésre a beosztottjával szemben, mert tudja, milyen fontos a megértés, főleg, ha nincs, és mennyire szomjazza az ember.

Szóval talán azért is az egyik kedvencem ez a sorozat, azért is jóval több, mint az általában agymosásra használt többi, mert igazi emberség van benne, a szó teljes értelmében: mindaz, aminek az ember örül, ami fáj neki, amiről álmodik, amiben csalódik, ami kitart mellette, és ami a dolgok természete szerint ellibben, s ő éppen azt nem érti, miért ilyen a dolgok természete, holott ő maga hirdette, hogy ilyen.

Filmműveltségem meglehetősen hézagos, mégis a film az egyik olyan művészet, amely minduntalan ráébreszt a fogalmaink csorbaságára. Ki tudja, meddig fogják emlegetni a sorozat rendezőit, hány évig emlegetik majd haláluk után Allamot vagy Evanst, Thaw-t vagy Richards-t? Ki fogja őket olyan szent szörnyetegek között sorolni, mint amilyen Fellini vagy Sorrentino? Isten tudja. De az Endeavour (ez különben Morse keresztneve, magyarul törekvést jelent) igazi művészet, és innentől már a halhatatlanság fokozatain vitatkozgatunk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.